hirdetés

Amit a politika elront, a művészet megjavítja

2018. április 22.

I don't want to be contemporary, I want to be classic. Ancient. Modern. Halljuk az olasz Matteo Trevisani kiáltványát. – Seres Lili Hanna hangulatjelentése a könyvfesztivál harmadik napjáról.

hirdetés

Egy pontján ennek a szép és kimerítő szombatnak arra gondolok, hogy az önképem megerősítésé ez a nap. Mert először fiatal, aztán női írókkal folytatott beszélgetést hallgatok. Hát mit kerteljek: fiatal, nő és író vagyok, még ha ezt a szorongáshalmaz nem engedi is elfogadnom. Ennek a szorongáshalmaznak az oldogatásáról szól a szombatom. Kinyitom az odum kis ajtaját, egész könnyen nyílik, kicsit persze nyikorog, de lökni nem kell. Bele vagyok lökve a kortárs nemzetközi irodalomba. És ez olyan inspiráló, hogy a ma reggelem máris, még ezelőtt, ki tudja, mióta először, írással kezdem. Bárcsak minden hétvége nemzetközi könyvfesztivál lenne. Ugye.

Szóval az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljával indítjuk a napot, és én már most, a második bekezdésben rettegek, hogy hányszor kell elsütnöm az inspiráló szót még, milyen fokon lesz vajon a szóismétléseké ez a szöveg. Még nem tudom, de a (ha jól vésődött a fejemben, ülési sorrendben mondom) ciprusi, német, svájci, olasz, szlovák, cseh, osztrák és finn elsőkötetes kis csoport beszélgetése olyan, mint egy irodalmi Erasmus, egyszerre hat a multikulti és az élő írás frissességével. És ennél, mit tegyek, tényleg kevés inspirálóbb van. Vagy jól van, ne hierarchizáljunk, csak azt jegyezzük meg, hogy a példaképek olvasásának és hallgatásának szintén inspiráló (!) és feltöltő élményétől különbözik az, amikor egy induló író más, az asztalra már valamit lepakolt kortársait hallgatja, akik a világ különböző pontjairól érkezve azt mutatják, hogy helló, itt vagyunk, ifjak vagyunk és írunk, ilyen egyszerű.


Fotók: Kis Norbert

Gács Anna zseniálisan vezeti a beszélgetést, egyik témát fonja a másikba, mintha már elpróbálták volna, miközben persze érződik a spontaneitás a pillanatnyi gondolkodva hallgatások, a nevetések, a fejrázások begyakorlatlan könnyedségében. A kötetek rövid bemutatása mellett az írásból (az összegyűltek esetén inkább újságírásból) élés, illetve az ideális élet, pénzkeresés problémája kerül elő, az írást megelőző kutatás szüksége, a menekültekről írás, a kortárs író-lét. I don't want to be contemporary, I want to be classic. Ancient. Modern. Halljuk az olasz Matteo Trevisani kiáltványát. A sok izgalom közt belém a svájci Julia Weber alakja ragad a leginkább. Mert ez a kedves, rövid szőke hajú lány, aki egy három elbeszélőt használó regényt írt két testvérről és az alkoholista anyjukról, ez a lány nagyon különös dologból él meg. Bulikat örökít meg, „azonnal és a helyszínen, az írógépen és szépen". Idézet Julia honlapjáról, à la Google Translate. Szóval a svájci író posztmodern krónikás. Leül egy buliban („a vernissage, a családi ünnep, a fesztivál, az esküvő, a születésnapi party, a céges party, a keresztség és így tovább"), leül egy buliban az írógépével, és míg a többiek, egy család vagy egy baráti társaság, élik az életüket, ünnepelnek, leisszák magukat vagy bármi ilyesmi, mondhatni, intim dolgot tesznek, ő szintén intimkedik, a közösségről, ír. Abban az élettérben, tényleg mint egy nosztalgiázó posztposztmodern krónikás. Van erről pár kép is a honlapon, érdemes rájuk nézni itt.

Rántsuk ki magunk a csodálkozásból, menjünk tovább. Az elsőkötetesek első pódiumbeszélgetéséről be a forgatagba, mennyien vannak megint, tejóég. Milyen jó érzés, amikor azt látod, hogy az embereket érdekli, amivel foglalkozol, mondja Anna, én meg csak mosolygok. Aztán átkozom magam, hogy nem hoztam el a távozó fát, Oravecz épp dedikál. Kis lézengés után visszamegyünk a második pódiumbeszélgetésre, ami kicsit más hangulatú, Forgách András moderálja, és épp a #metoo-kampányra kérdez rá. Az egyik szerző megjegyzi azt a szerintem is elég fontos jelenséget, hogy ha csak nők ülnek egy beszélgetésen, akkor az ilyesmi témáknak muszáj előkerülniük ugye. Forgách azt mondja, ő tényleg kíváncsi, és amúgy én is az lennék, de így rögtönözve nem nagyon sül ki sok emlékezetes ebből. Csutak Gabi azt mondja, a #metoo-kampánnyal az a baj, hogy kampány, szóval az emberek pár hónapra rá elfelejtik, a hétköznapokba kéne inkább integrálni. Rendben, ezzel választ is ad arra, hogy miért kell most beszélni erről, bár akkor az előző etapban is feljöhetett volna, akkor kérdezzünk meg mindenkit, mindig. A metoo egyébként úgy kerül elő, hogy a holland Emy Koopmanról kiderül, arra kíváncsi, hogyan hat az olvasóra, amikor szomorú, fájdalmas dolgokról olvas, például megerőszakolásról. Jut eszembe, az első felvonásban is előkerül a domestic violence, az osztrák Katharina Winkler Blue jeans című regénye kapcsán. Metoozás mégsincs. Na jó, nem kellene ezen ennyit pörögni, csak hát olyan furcsa hangulatúra sikerül a beszélgetés ezen része. A kapcsolódási pontok viszont könnyebben tematizálódnak, véletlen tematikus vagy narratív egybeesések, ez szép, mint valami ad hock irodalmi európai unió. Mehetünk tovább a női vonalon.

Vagyis az Európa női szemmel című sorozat négy utolsó kötetének bemutatójára. Erről később, egy külön beszámolóban majd részletesebben mesélek, most annyit, hogy sajnos nem volt tolmács, ami azért tűnt fel, mert édesanyám ekkor csatlakozott hozzám, rohanása így kicsit feleslegessé vált. Ja, és nem csak tolmács, felolvasás sem volt, pedig valamiért az elején be lett ígérve, felolvasás az eredeti nyelveken és magyarul is. Magyarázatot a végén ezek elmaradásáról nem kaptunk. Úgyhogy ez a bemutató is olyasmi lett, mint az őszi Margó fesztiválos: rövidke mézesmadzag.

Az európai nők után újra a fiataloké a terep, a visegrádi fiataloké, akikkel Fehér Renátó beszélget. A pavilon meghitt tömöttségében hangzik el Csutak Gabitól a nap egyik mottója: hogy minden európai ország azt gondolja, hogy Kelet és Nyugat között van, hogy ő a határ, a középpont. És, teszi hozzá, ő szereti az identitásbizonytalanságot, hogy egyszer ezzel, egyszer azzal a vetületével foglalkozhat önmagának. Újra fel vagyok pezsdülve. Mehetünk át Romániába.

A profi fotók közt álljon itt egy saját

Dan Lungu A kislány, aki istent játszott című regényének dedikált példánya már vár, hogy végigolvassam. A korábban magyarul megjelent regényből, az Egy komcsi nyanya vagyokból készült előadást nemrég láttuk a Katonában. Ajánlom nagyon. Az a Csoma Judit játssza, aki a mostani könyvbemutatón olvas fel pár részletet. És ezen a beszélgetésen hangzik el a nap másik mottója: Amit a politika általában elront, azt a művészet meg tudja javítani. Koszta Gabriella, Lungu fordítója, „a román irodalom nagykövete" (az ő szavával ügynöke) a mottó gazdája, és igen, legyen így.

Romániából Franciaországba szaladunk, tolmács-fülhallgatót nem kérünk, próbáljuk érteni Mathias Énard és Dunajcsik Mátyás beszélgetésének végét. Elég sok mindent értek, ami meglep, mert a nyári nyelvvizsga óta nem nagyon gyakoroltam. És kell-e ennél jobb gyakorlás. Nem francia szavakba csöppenünk egyébként, hanem felolvasásba, Szávai Viktória meleg hangja és a szöveg intimitása, líraisága máris beszippant, és akkor bocsánatot is kérek e szó miatt, annyira profán a hangulathoz képest, amit megidézni próbál. Énard szavai, Szávai hangja álomszerűen borul a teremre, mint egy mesét hallgató törzs tagjai, simulunk bele. Aztán belesimulunk a francia beszélgetésbe is, hogy aztán mámorosan imbolyogjunk ki, ki a teremből, a Millenárisról, egy másik pregnáns helyszínére Budapestnek, egy másik tömegbe tüntetni. A könyvek szeretetéből az ország szeretetébe hangolódni át ezen a tömény napon.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.