hirdetés

Amit Helmer mondott

Brit Bild o en utószava a Babaház (Nóra) című drámához

2006. május 16.
Brit Bildoen írása az Ibsen-emlékév kapcsán készült tizenkét írás egyike. Az elkövetkező hónapokban a sorozat valamennyi darabját közöljük. Az írások nyomtatásban a Magyar Lettre Internationale ezévi számaiban jelennek meg. A korábban közölt három írást a kapcsolódó anyagok között olvashatják.
hirdetés

Százhuszonöt év telt el...
 
          A népszerűség hullámokban jön-megy az írók többségénél. Műveik pihennek kicsit, majd kisebb-nagyobb véletlenek folytán ismét felfigyelnek rájuk, az új közönség megújult érdeklődéssel veszi elő őket. Ibsen viszont sosem pihent. Mindvégig tetterős és tevékeny maradt mind Norvégiában, mind pedig külföldön. Ennek számos oka van. Közülük is talán kiemelkedik egy, ami miatt sosem tudjuk végleg letenni a Babaházat, a PeerGyntöt, Avadkacsát, a Hedda Gablert és a többit. A darabok szereplői ugyanis így vagy úgy mindig az igazságot hajszolják. Önmaguk lényegét keresik, és azt kutatják, hogyan élhetik jól életüket. Az individualizmus elmúlt száz évében ez a kérdés mindvégig friss és kívánatos maradt. Ibsen drámái nem merevedtek meg, hanem újabb és újabb módon jelennek meg és kerülnek értelmezésre. Mindez azért lehetséges, mert Ibsen, míg szereplőit az igazság utáni többé-kevésbé reménytelen vadászatra küldi, maga sosem tárja föl, mi is az. Egy 1875-ben kelt - rímbe szedett! - levélben ezt írja Brandesnek: „Leginkább kérdezek; nem a válaszadás a hivatásom”. És ezek nem rafinált vagy üres szavak voltak, hanem tényleges szemléletmódja, melyet gyakorlatba is sikerült ültetnie. Rengeteg az igazság drámáiban, és ezeket ki-ki maga kell, hogy megtalálja. Az igazság mindig változékony, attól függ, milyen szemszögből vizsgálunk egy-egy művet. Történelmi aspektusból, a szerző súlypontozását figyelembe véve, saját értékítéletünk tükrében - mindezek szerepet játszanak az igazság meghatározásában. Helyesen tette-e Nóra, hogy elhagyta Helmert? Hová ment? Mit is értett a „legnagyobb csoda” alatt? - kérdezzük, és ha választ várunk, azt önmagunkban kell keresnünk.
          A Babaház mindenekelőtt a világ népességének egyik fele, a nők számára vált fontossá. A darab jelentős szerepet játszott az elmúlt száz év nagy politikai mozgalmában, a női egyenjogúságért vívott küzdelemben. Nóra lázadása egy olyan férfi ellen, aki emberként nem értékeli őt és egy olyan társadalmi rend ellen, mely igen kevés mozgásteret enged a nőknek, óriási szimbolikus jelentősséggel bírt. Rengeteg nő számára vált vezérelvvé Nóra elhíresült kijelentése: „elsősorban ember vagyok”. Azonban, a hetvenes éveket kivéve, Helmert a rosszfiúként és Nórát a jó kislányként feltüntetni nem volt mindig könnyű. Ehhez a szereplők egész egyszerűen túl emberiek. Ibsen ugyanis tehetségéből adódóan összetett személyiségeket ábrázolt, és olyan bonyodalmas cselekményeket szőtt, melyeket lehetetlen a teljesség igényével kibogozni. Ő és szereplői ezáltal váltak halhatatlanná.
 
Nóra és Helmer a hetvenes években
 
          Liv Ullmann több interjúban is elmesélt egy rendkívül sokatmondó történetet azokból az időkből, amikor Nóra szerepét játszotta a Broadwayen 1975-ben. Minthogy ez a női egyenjogúsági mozgalom fénykorában történt, Nórát hősnek tartották, míg a Helmert alakító Sam Waterston azzal küszködött, hogy szerepét megkedveltesse a közönséggel. Az utolsó, nyilvános, próbák alatt rendszerint kifütyülték. Waterstont ez annyira kizökkentette, hogy semmiképpen sem akarta folytatni. Ullmann a főpróba előtt azt javasolta, hogy jógázzanak, talán ez segít. Ám a gyakorlatok közben Waterston megrándította a lábát, és bottal a kezében kellett színpadra lépnie. Ez lett a helyzet kulcsa. Többé nem fütyült a közönség. A bemutatón, amikor Waterston ismét bottal a kezében lépett színpadra, Nórát még akkor sem tapsolták meg, amikor elhagyta Helmert. Az asszony dicsősége mintha kicsit elhalványult volna azzal, hogy beteg férjét hagyta magára. Látható, milyen nagy port kavart a darab a hetvenes években: Helmert csakis bottal lehetett alakítani.
          Nórát és Helmert sosem volt nehéz egy merev társadalmi rend termékeiként, és egy gondosan megrendezett színjáték szereplőiként ábrázolni. Nóra házasságban betöltött szerepei: Pacsirta, Mókuska, és természetesen: Baba. Helmer szerepei: Zsarnok, Háziúr. Ezenkívül magára vállalta a Józan Ész és a Mértékletesség képviseletét is. Mindketten egy olyan rendszer tagjai, amely legalább annyira elnyomja az embert, mint a nőket. De vajon mindannyian csak bábuk lennének? Helmer is? Vagy Helmer a bábjátékos, aki a többieket mozgatja? Nórát, Doktor Rankot, Krogstad jogtanácsost és Lindénét? Számos jel utalhat arra, hogy Helmer mindvégig tudott Doktor Rank Nóra iránti érzéseiről, de hagyta őket egymással kacérkodni. Ezzel együtt úgy tűnik, hogy Helmer éppen annyira ki van szolgáltatva Krogstadnak, mint fordítva. Helmer irányít, ám őt is irányítják. Ibsen szereplői ritkán csak jók vagy csak rosszak. Ismét itt maradunk több lehetséges válasszal, melyek egyike sem egyszerű.
 
Mókuskából szüfrazsett
 
          Mindig is élénk vita zajlott az utolsó felvonással, főként a zárójelenettel kapcsolatban, melyben lejátszódik a mindent eldöntő párbeszéd Nóra és Helmer közt. Sokan bírálták ezt a jelenetet, szerintük Nóra túl hirtelen eszmél. A mű során mindvégig naiv és felületes nőnek mutatkozik, ám itt kibukkan belőle az amazon:
 
          Helmer Ez felháborító. Megtagadod a legszentebb kötelességeidet.
          Nóra Szerinted mik az én legszentebb kötelességeim?
          Helmer Én mondjam meg neked? Hát nem a férjeddel és a gyerekeiddel szembeni kötelességeid azok?
          Nóra Vannak más, éppen ennyire szent kötelességeim is.
          Helmer Nincsenek. Miféle kötelességek volnának azok?
          Nóra A kötelességeim önmagammal szemben.
          Helmer Te elsősorban feleség és anya vagy.
          Nóra Én ezt már nem így gondolom. Azt hiszem elsősorban ember vagyok, akárcsak te magad... vagy legalábbis meg kell próbálnom, hogy az legyek.
 
          Sokan úgy vélik, az ébredés kicsit túl gyorsan történik, és Ibsen túl egyértelműen használja Nórát saját nézetei - avagy a kor eszméinek - szócsöveként. Talán lerövidítette az utat, vagy átugrott egy-két szintet Nóra fejlődésében? Vagy valóban egy másik nőt takarna az a Nóra, akit mi is és Helmer is megismertünk? Egy erősebb és veszélyesebb nőt, mint az, aki azzal lázad, hogy titokban mandulás csókot ropogtat. Nóra, ártatlanságához ragaszkodva megpróbálja megőrizni gyermeki énjét ameddig csak lehet. Ugyanakkor kétségtelenül jellemes és kemény is, ha kell. Bárki bármit gondoljon is erről a fordulatról, valóban hatalmas forradalom zajlott itt le igen rövid idő alatt. Helmer csupán pár szóval lealacsonyította Nórát, aki erre érthető módon igen erőteljesen reagál. Nóra és Helmer utolsó találkozásakor tanúi lehetünk annak, hogyan veszti el két ember egy csapásra az ártatlanságát. Érthető, hogy a köztük feltáruló felismerésnek és belátásnak következményekkel kell járnia.
          Visszaemlékezéseiben, a Változás (Forandringen) című könyvben, Liv Ulmann megírja, hogy Nórája több alkalommal, talán tízszer is felkiált „Ó, mennyire boldog vagyok”. Ullmann ezt egykedvűen, az utolsó alkalommal pedig szorongó és reményvesztett hangon ismételte el. Egy kritikus szerint ezzel Ibsennek próbált segíteni, hogy zárójelenetbeli távozása ne hasson olyan hirtelennek. Többféleképpen próbálták felkészíteni a közönséget a változásokra, melyek Nórát érik az utolsó felvonásban, a darab tág teret biztosít ennek. Ilyen előkészítés lehet a Nórát a tarantella táncolása közben elfogó vad szenvedély is. Olyan érzelmeket fejez itt ki, melyekre egyelőre nincsen szó. Talán a tarantella is felgyorsítja Nóra érését. Szótlanul érkezik el küldetésében a félelemhez és őrülethez, így merít erőt annak beteljesítéséhez. Felébred Csipkerózsika-álmából, és elmegy. És Helmer... ő pedig marad a botjával.
 
Nóra és Helmer Kínában
 
          Agnete Haaland nagyon hasonló, ugyanakkor teljesen más tapasztalatokat szerzett, amikor 1997-ben a Babaház egy kínai rendezésében alakította Nórát. Ha fiatal nézőközönség előtt játszott, Nóra sorait éljenzés követte. Ha viszont idősebb publikum volt jelen, Helmernek szólt a taps. Csakhogy ebben a rendezésben a kínai Helmer nyugaton tanult, innen vitte magával a norvég Nórát Kínába. Így a férj és feleség között kirajzolódó konfliktus nemcsak házassági viszály, hanem a nyugati nő és a hagyományos Kínát képviselő Helmer közötti kulturális ütközés is egyben. Itt a férfi változatlanul úr a házban, számára a megszégyenülés a legrosszabb, ami csak történhet. Ennek fényében Nóra pénzügyi manővere egy olyan nyugati nőt leplez le, aki a kultúrával szembeni tiszteletlenségével nagy bajt hoz férjére. Éppen ezért sokan megkönnyebbültek, amikor Nóra fogta táskáját és a gyertyatartót (a nyugat szimbólumát) és kiment az ajtón. Más szemszögből nézve viszont Nóra szembeszállt a régi rendszerrel: Mivel a hatalommal szemben lépett fel, tettét Mao elleni lázadásként is lehetett értelmezni - bár ezt az elgondolást nyíltan senki sem hangoztatta. Ezen értelmezés szerint úgy hihették, szükség van rá odakint. Így a fiatal publikum is ünnepelte Nóra távozását. Kínában tehát senki nem siratta Nórát, amiért elment.
          A darab rendezője, Liu Tiegang egy norvég újságnak, a Bergens Tidendének adott interjúban elmeséli, mit is jelent számára Ibsen, hogyan kockáztatta érte életét a kulturális forradalom idején. A hatvanas években társával betörtek egy könyvtárba, amikor hírét vették, hogy a teljes ottani könyvállományt zúzdába küldik. Itt talált rá egy Ibsen összesre, melyet élete kockáztatásával a kulturális forradalom végéig megőrzött. A hazaáruló olvasásakor - árulja el Tiegang az interjúban - rádöbbent, hogy Ibsen nem haladásellenes, hanem inkább baloldali volt.
 
Azok a gyalázatos mandulás csókok
 
          Ibsent a női jogok élharcosának tartják, pedig maga helyesbítette ezt a véleményt. 1898-ban meghívták egy nőkonferenciára Krisztiániába, ahol miután megköszönte az őt illető éljenzést, visszautasította az azért járó elismerést, hogy tudatosan a nők felszabadításáért küzdött volna. „Feladatom az emberi természet ábrázolása volt” - nyomatékosította. Nórája a női egyenjogúságért folytatott harc szimbólumává vált, bár Ibsent elsősorban az emberből hiányzó akarat, illetve az igazságban és szabadságban leélt élet lehetőségének hiánya foglalkoztatta. E tekintetben pedig elég rosszul álltak a nők Ibsen idejében. Azt mindenesetre egyértelművé teszi a drámaíró, hogy igazság nélkül nincs változás és nincs valódi szabadság. És mint korábban már esett róla szó, sokszor pontosan az igazság kerül terítékre darabjaiban. Ibsen azonban nem oktat ki és nem is bonyolódik pszichológiai fejtegetésekbe, csak rávilágít az egyén helyére egy adott összefüggésben. A Babaházat első kiadásában a „jelenkor tragédiájának” nevezi, ami arra utal, hogy maga is fontosnak tartotta drámáját keletkezési ideje szerint értelmezni. Mégis azt tapasztaljuk, hogy lehetséges új életet lehelni a műbe, más történelmi korba és társadalmi környezetbe helyezve azt. Ma Ibsen házassági- és családi drámái többek között arra is rákérdeznek, vajon továbbra is egy olyan polgári társadalomban élünk-e, amely korlátokat állít elénk és megfoszt szabadságunktól.
          A legmegrázóbb jelenetek egyike a „mandulás csók jelenet”, melyben Helmer teljesen lekezeli Nórát, viszont az is kiderül, hogy Nóra csal és hazudik:
 
          Helmer (ujját rázva) Ugye, a kis torkoska nem rosszalkodott ma a városban?
          Nóra Ugyan, hogy jut ilyesmi az eszedbe?
          Helmer Nem kukkantott be torkoska véletlenül a cukrászdába?
          Nóra Nem. Biztosíthatlak, Torvald, hogy...
          Helmer És nem dugta be az ujjacskáját a lekváros üvegbe?
          Nóra Nem.
          Helmer Nem kapott be egy-két szem mandulás csókot sem?
          Nóra Nem, Torvald. Tényleg hidd el, hogy egyáltalán nem...
          Helmer Jó, jó, jó... tudod, hogy csak viccelek...
          Nóra (jobbra megy az asztalhoz) Eszembe se jutott, hogy olyat tegyek, amit te nem akarsz.
 
          A jelenet előtt Nóra épp egy mandulás csókot kapott be titokban, és söpörte el a morzsákat. Ez bizony nevetséges a részéről, de még rosszabb, ahogyan férje viselkedik, gondoljuk mi. És talán egy ízben az is megfordul a fejünkben, hogy hál’ istennek ma már nem itt tartunk. De álljunk csak meg! Vajon tényleg nem ugyanilyenek vagyunk mi is? Ma a nők a szekrény mélyére rejtik, amit csak úgy, kedvtelésből megvásároltak, hogy amikor az új táska vagy kabát egy nap előkerül, azt mondhassák: Jaj, hát ezt már ezer éve vettem! Úgy tűnik, még ma is be kell csapni Helmert. De milyen szerepe is lehet az efféle mandulás csók jeleneteknek ma a norvég otthonokban, miután a nők többsége már anyagi függetlenségre tett szert? Nem is olyan könnyű megválaszolni. Gyanítható, hogy azért még ma is van miért harcolni.
          Ibsen érzékelte a szabadság és mozgástér szükségét, és ezt mások számára is megmutatta. Így ír a Babaház jegyzeteiben: „Két eltérő lelki törvény, két lelkiismeret létezik: az egyik a férfiaké a másik meg a nőké.” Az ő lelkiismerete úgy diktálta, hogy árnyalt szereplőket ábrázoljon. Ibsen összetett, és éppen ezért nagyon is emberi embereket alkotott. Nála ez a nőkre is vonatkozott. Akkoriban ez még különlegesnek számított, és még ma sem annyira magától értetődő...
 
„A legnagyobb csoda”
 
          A darab kulcskifejezésének megvan a maga ellenpárja Ibsen egyéb drámáiban, például A sellő című műben „a kimondhatatlan”. Műveiben absztrakt és rejtélyes fogalmak fejezik ki mindazt, amire a főszereplőknek nincsenek szavai. Sarokköve a darabnak egy-egy ilyen szó, vagy talán inkább egy fekete lyuk, mely körül kering minden. Ibsen közvetett módon adja kezünkbe a kulcsot szereplői lelkéhez, legsötétebb, legmélyebb érzéseihez és vágyaihoz. Újra és újra eltöprenghetünk azon, mit szeretett volna Nóra, amikor „a legnagyobb csodát” kívánta magának, és azon is tűnődhetünk, vajon mit rejt, amikor a darab végén Helmer mondja ki ugyanezeket a szavakat.
          A mű során Ibsen feltárja, mindezt hogyan értette Nóra: Számára „a legnagyobb csoda” az oly nagyon áhított bizonyíték arra, hogy Helmer erős és jó házastárs, ahogyan ő azt a legvégsőkig hinni remélte. Bizonyítékot akar arra, hogy férje méltó szerelmére és az áldozatra, melyet érte hozott. Hogy kölcsönt tudjon felvenni, apja aláírását kellett meghamisítania, és ezáltal a házaspár Krogstad markába került. Amikor a jogtanácsos felhívja Nóra figyelmét a helyzet súlyosságára, Nóra azt reméli, férje figyelembe veszi majd jó szándékát, és tettét szerelmi bizonyítéknak fogja tekinteni.
          Ugyanez a kifejezés Helmernek azt a vágyát fejezi ki, hogy visszakapja Nórát - legalábbis akkor, amikor kiejti a szavakat. Azonban nagyobb rá az esély, hogy számára is többet jelentenek majd ezek a szavak, ha még a fejében csengenek egy darabig.
          Széles körben vitatkoztak azon, mi történik Nórával, miután becsapódik mögötte az ajtó. Számos fejtegetés létezik, némelyikük egészen fantáziadús. A Nobel-díjas Elfriede Jelinek 1979-ben írt darabjában, a Mi történt, miután Nóra elhagyta férjét? című műbenbemutatja, amint Nóra proletársorba juttatja magát és szexuális kizsákmányolás áldozataként végzi. Némely rendezés szerint Nóra visszafordul a lépcsőn, máshol pedig lelövi Helmert. Amikor 1935-ben Mao hosszú menetelésére indult Kínában, a kínai nézők számára egyértelmű volt, hogy Nóra azért hagyta el Helmert, hogy Mao katonája legyen. Ezért 1935-öt „Nóra évének” nevezték a kínai történelemkönyvek. Ide kapcsolódik, hogy Ibsen egy alternatív zárójelenetet is írt a Babaházhoz. El akarta kerülni, hogy azok a rendezők, akik nem tudnak megbékélni Nóra „lehetetlen” döntésével, otthon tartsák őt.
          És Helmerrel mi történik? Erről nem született olyan sok elmélet. Helmer is nagy árat fizet. Ő is benne volt a játékban, úgy játszott, ahogyan hitte, hogy játszani kell. Pekingben az idősebb közönség megkönnyebbült Nóra távozásakor - csakhogy vége ennek a kínos helyzetnek! New Yorkban Helmer meghökkenve és zavarodottan marad magára - botjával. Nem lesz könnyű egyedül felnevelni a gyerekeket, bármilyen földrajzi, vagy történelmi helyzetbe állítsák is őt.
 
Amit Helmer mondott
 
          A történtek után, mikor az ártatlanság már messze jár, és a végzetes szavak elhagyták Helmer száját, lehetetlen lenne fenntartani ezt a kapcsolatot. Nóra helyzete még rosszabbra fordult volna azzal, hogy végül kimondták, amit addig csak sejteni lehetett. A darab során Nóra végig saját értékét próbálja meghatározni, ám Helmer világossá teszi, nem sokat ér:
 
          Helmer (...) El kell tussolni az ügyet, minden áron. – Ami pedig minket illet, téged meg engem, úgy kell élnünk, mintha semmi sem történt volna. Fenn kell tartanunk a látszatot, persze csak a világ szemében. Tehát itt maradsz, ez magától értetődik. De a gyerekeket nem nevelheted, ezt nem bízhatom rád... (...)
 
          Hogyan ítélheti meg valaki saját értékét és házasságban betöltött szerepét? Esetleg aszerint, milyen erős marad a nehéz időkben. Nórának és Helmernek voltak jó évei - legalábbis így hiszi Helmer, aki boldog tudatlanságban élt Nóra pénzügyi vállalkozásával és a visszafizetési nehézségeivel kapcsolatban. Hirtelen nehéz idők jönnek, és megtörténik az elképzelhetetlen: minden, amiben Helmer hitt, és amit elért, egy pillanat alatt eltűnni látszik.
 
          Helmer ( körbe járva) Istenem, micsoda szörnyű ébredés. Nyolc éven át... az örömöm és a büszkeségem... és most kiderül, hogy képmutató, hazug... sőt, rosszabb... bűnöző! – Van ebben az egészben valami iszonyatos rútság! Pfuj!
 
          Amikor Krogstad jogtanácsos bűnbánó levele tudatja, hogy vége a veszélynek, és Helmer boldogan fürdik a dicsőségben, amiért mindent megbocsátott feleségének, Nóra már nem tud együtt élni a gondolattal, hogy őt csak úgy kitörölhetik a történetből. Képtelen abban a házban maradni, ahol bármikor így lealacsonyíthatják pusztán azzal, hogy Helmer kinyitja a száját. A végtelen reménytelenségben kimondott szavak éppen annyira igazak, mint azok, melyeket jólétben és boldogságban ejtenek ki. Vagy éppannyira igaztalanok. És ha az ember képtelen igazodni saját szavaihoz, akár szeretetben, akár gyűlöletben ejtette is ki őket, akkor mi marad? A belátás Nórát rávezeti: Sosem volt boldog Helmer házában - „csak vidám.” Házasságuk hamis alapja minden borzalmával együtt világosodik meg Nóra előtt. Minden csak játék volt, az igazságnak és jónak nincs helye közös életükben. A férfi, akihez igazítva annyi éven át élte életét, többé nem lesz útmutatója. Nem javítja a helyzetet az sem, hogy Helmer megjegyzi, az eset nyomán Nóra még inkább az ő tulajdona lesz majd. Úgy véli, ha egy férfi teljesen és őszintén megbocsát feleségének, akkor „... mintegy kétszeresen is az övé lesz, az ő tulajdona, hiszen... mondhatni... újra a világra hozza, és most már nemcsak a felesége, hanem bizonyos módon a gyereke is (...).”
 
          Ezek után Nóra már csak magára számíthat. A késő este során felnőtté vált, többé már képtelen elfogadni, hogy gyermekként kezeljék. Abba sem törődhet bele, hogy Helmer szeszélyes viselkedése szabja meg, milyen jogai lesznek gyerekeivel szemben. Ezért el kell mennie. Ha Helmerrel marad, egészen biztos nem történik meg a csoda. Ha viszont elmegy, lehetőséget teremt rá, hogy egy nap mindketten átélhessék a csodát, akár együtt, akár külön-külön. Nóra távozása önmagában nézve tragikus, ugyanakkor reménykeltő is.
          Meglehet, Ibsen egyetért azzal, hogy a társadalom a hibás, azt mindenesetre világossá is teszi, hogy a felelősség az egyént terheli. A Babaházban úgy nyilvánul meg ez a gondolat, hogy Nóra felismeri felelősségét, komolyan veszi azt, és távozik. Nem válik Peer Gynthöz hasonlatossá, akit Görbe a nehézségek elől való kitérésre csábít. Felismeri, ha úgy tesz, mintha nem hangzott volna el amit Helmer mondott, élete hátralevő része még nagyobb vagy még egyértelműbb hazugsággá válna, mint eddigi élete, melyről csak most ismerte fel mennyire hamis volt.
 
 
Fordította: Deák Sarolta
A Babaház (Nóra) c. drámából való idézetek Kúnos László fordításai (Henrik Ibsen, Drámák, I. kötet, Magvető, Budapest, 2001.)
 
A közlés lehetőségéért köszönetet mondunk a Magyar Lettre Internationale-nak.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.