hirdetés

André Ferenc: Megszelídíteni ezeket a macskákat

2018. május 8.

Problémásnak tartom, hogy a kultúrába rétegeket képzelünk, amelyek közt nincs átjárás, valami imaginárius kasztrendszer mentén próbáljuk felépíteni a „minőséghez" való viszonyunkat. – André Ferenccel beszélgettünk.

hirdetés

Régóta készült már a szótagadó, formailag heterogén, nyelvileg viszont kiforrott irányt jelöl ki. Hogyan lehet arról beszélni, amiről úgy gondoljuk, hogy kimondhatatlan? Írás által lehet oldani a szorongást?

André Ferenc: Őszintén nem tudom, hogyan lehet elbeszélni a kimondhatatlanokat. Talán ez hozza játékba a költészetet, a folyamatos keresés, a tudat, hogy a történeteink sosem lesznek ténylegesen elbeszélhetők, és mégis kitartunk az újramondás kényszere mellett. Hogy nevet adjunk a legbanálisabb félelmeknek és megkínáljuk gumicukorral a szörnyeket az ágy alatt. Nem biztos, hogy segít oldani a szorongást, de segíthet. A kimondásnak mindig is terápiás hatása volt, nem véletlenül alakult ki a gyónás intézménye, és tudomásom szerint a pszichoterápiának is ez a módszere. Minél többet csiszoljuk egy szorongás felületét azáltal, hogy beszélünk róla, annál kisebb az esélye, hogy felsértheti a tenyerünket. Amiről sokat beszélünk, arról elhisszük, hogy ismerjük, és ez biztonságot nyújt, kapaszkodókat. Mert furcsa állatok ezek a szorongások, hogy például az, hogy kiálljak 400 ember elé és elmondjak egy szöveget messze nem igényel annyi koncentrációt, lelki erőt és szellemi felkészülést, mint hogy például felhívjam a polgármesteri hivatalt valami információért. Hogy inkább sétálok órákig a városban, minthogy telefonon elintézzek valamit 5 perc alatt. És erre mindenkinek megvannak a kis kényelmetlenségei, valószínűleg nagyon meglepődnénk, ha megismernénk egymás komfortzónáinak térképét, hogy mennyi oroszlánjárta övezet van, ahová nem merészkednek be. Remélem, a verseim által sikerül valamilyen szinten megszelídíteni ezeket a macskákat.

A hangszínváltás című versed mottóiban hogyan kerül egymás mellé Esterházy Péter és Kis Grofó? Összenyitod a szubkultúrákat, vagy valamelyik javára kerülnek használatba ezek az elemek?

Nem kell nekem összenyitnom, azok startból egymásba vannak láncolódva. Problémásnak tartom, hogy a kultúrába rétegeket képzelünk, amelyek közt nincs átjárás, valami imaginárius kasztrendszer mentén próbáljuk felépíteni a „minőséghez" való viszonyunkat. Az a tapasztalat, amit valaki egy Kis Grofó koncerten él át miért volna alacsonyabb rendű, kevésbé fontos, másodlagos szerepű ahhoz képest, amit én tapasztaltam, amikor először olvastam Esterházyt? Sőt, ha már itt, akkor ő nagyon tudta, hogyan kell összenyitni a kultúrák közti képzelt kapukat, például abban, ahogyan írni tudott a fociról. Én csupán a saját világomban található mondatokból igyekszem táplálkozni, legyen az Fluor Tomi, death metal dalszöveg, Tóth Krisztina, valamelyik barátom vagy egy idegen a buszon. Ezek mind egyetlen valóság részei, és gyanítom, hogy sokan mások számára is hasonlóan sok beviteli csatorna szállítja az inspirációt.

A szótagadó a lapok pörgetésétől könyvtárggyá válik?

A könyv, amint kijön a nyomdából, már tárggyá válik. Az, hogy valaki a lapok pörgetésével mozgásba hozza a fidget spinnert, csak ugyanannyira teszi tárggyá a kötetet, mint az, amikor egyik barátom egy Szép Versek köteten tekerte a cigijét. Én nem hiszek a könyvek szakralitásában, írjanak bele, olvassák rongyosra, használják, elvégre azért van. Itt Weöreshöz tudok kapcsolódni, ahogy a Nagyság versében írja: "Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni."

Az aki másnak verset ás - androidok, tékilencek ciklus versei hogyan íródtak? Önműködő szövegek, vagy a szerkesztői elv bele-belenyúlt az algoritmusokba?

Amint a ciklus alcíme is sejteti, az Android predictive text opciója segített a versek megírásában, kettős szándékkal. Egyik, hogy kicsit rájátsszon arra, hogy meddig is tart a szerzőiség, másik felől pedig kíváncsi voltam, hogyan lehet a dadaizmushoz visszanyúlni 2018-ban. Onnan indult az ötlet, hogy néha, amikor írok valamit telefonon, egészen költői mondatokká szeretné azt kiegészíteni, szóval nekiálltam tudatosan építeni így a szövegeket. Így helyenként olyan szavak kerültek bele a szövegekbe, melyeket talán életemben nem használtam, máskor meg teljes mondatokat hozott elő, melyeket egyszer már leírtam. Így erőteljesen elegyedik egy mesterséges intelligencia algoritmikája az én nyelvhez való viszonyommal. Természetesen szükség volt szerkesztésre, hiszen – főleg magyarul – nem mindig lesznek grammatikusak a mondatok, ezért helyenként szükség volt ragokkal, toldalékokkal nyelvtanilag konzekvenssé tenni a verseket. Viszont igyekeztem a lehető legkevesebbet belenyúlni a szövegekbe és kézen fogni az esetlegességet, hogy együtt írjunk verseket.

„hiába foglaltunk előre helyet és / érkeztünk meg idő előtt, / úgy néztek ránk, mint fagyott / /madarakra. és amikor / megjöttünk, egyből nyelvet váltottak. két ember miatt". A versek amiről beszélnek, ugyanarról hallgatnak is. Milyen egy multikulturális közegben élni Kolozsváron? Hogyan hat ez az írásaidra? (Milyen a kolozsvári lírai köznyelv, miben tér el a budapestitől?

Mint már említettem, első sorban a saját világomból, környezetemből táplálkozom, így egyértelműen hat rám a közeg, amelyben élek. Jelenleg úgy érzem, Kolozsvár kellően nagy és dinamikus, hogy ne váljon unalmassá, kiszámíthatóvá számomra, ugyanakkor nem túl nagy, mint Budapest, hogy beletévedjek az égtájaiba. Ha választhatnék, melyik magyarlakta városba kéne költözzek, akkor maradnék, ahol vagyok – és javaslom másoknak is jöjjenek ide. :)

Ugyanakkor azért kicsit túlzás multikulturalitásról beszélni, túl kényelmes és lehasznált fogalom a tényleges helyzet leírására. Itt inkább a kultúrák párhuzamos létezéséről beszélhetünk, melyekből a román és a magyar kultúra a leglátványosabb. Nem olyan erőteljes a vegyülés és az érdeklődés egymás iránt, mint ahogy azt szeretnénk, vannak kisebb csoportok és izgalmas kezdeményezések szerencsére, például a román fiatal irodalmi közeg egy része kíváncsi a magyarra, meg fordítva, de ez nem tendencia, inkább kivétel. Persze, nem panaszkodni akarok, csupán arra utalnék, hogy jól meg lehet lenni Kolozsváron is egy homogén közegben, elélni itt anélkül, hogy hónapokig akár egyszer is kéne beszélni románul bárkivel is az elárusítókon és pincéreken kívül. Természetesen, ha valaki érdeklődni akar a másik iránt, akkor számos nyitott kapu van és – legalábbis jelenleg – egész jó hangulatban létezünk egymás mellett.

Az, hogy ennek milyen lírai következményei vannak, nem tudom, az biztos, hogy hatott rám a román költészet. Az erdélyi és magyarországi lírai beszédmód közötti különbségeket feltáró komolyabb kutatásokat nem végeztem, ezért merészség volna nagy igazságokat állítanom. Talán olyan részigazságokat mondhatok, hogy mintha az erdélyi lírában látványosabban nyilvánulna meg a zeneiség – nem feltétlen az időmértékre gondolok, bár arra is, de zeneibb a gondolatritmusában is, sokkal fontosabb a nyelvhez való viszony. Ez szerintem annak is betudható, hogy határon túliként másképp viszonyul az ember a nyelvhez, mivel nem magától értetődő, hogy ha én mondok valamit, azt a másik érteni fogja, mindegyre reflektálni kell a megszólalásra, és ott a félelem is, hogy esetleg képtelen leszek megértetni magam a nyelvi gát miatt. Ennek elkerülhetetlenül hatása van az identitásra.

Oravecz Péter egyik kolozsvári estjén mondott egy olyat, hogy néha úgy érzi, a magyarországi versek olykor olyanok, mintha egy idegen nyelvből való nyersfordítások lennének, darabosak és inkább a képiségre fókuszálnak. Ezzel mintha egyet tudnék néha érteni, de persze kérdés, hogy melyik szerzők melyik verseit vesszük figyelembe, mert szerencsére annál izgalmasabb a magyar irodalom, hogy ilyen tételmondatokkal ténylegesen leírható volna.

A Versumon, a Helikonban és más irodalmi folyóiratokban is olvashattunk tőled román versfordításokat. Kiket fordítottál, és kik hatottak rád leginkább? A saját verseid román fordításának olvasásakor hogyan épül újra a viszonyod a szöveggel?

Eddig Nora Iuga, Ștefan Baghiu, Marius Aldea, Ștefan Manasia, Ovio Olaru, Vlad Drăgoi, Robert G. Elekes, Cosmin Perța és Gellu Naum verseit fordítottam, de mind hatással voltak rám. Azáltal, hogy olyan mondatokat vagyok kénytelen megalkotni, leírni és életre kelteni, melyeket magamtól sohasem, ezáltal mindenképp változik a lírai nyelvem, ki kell mozdulnom a rutinból. Ajánlom mindenkinek, hogy fordítson műveket, még ha nem is közli őket, mindenképp megdolgozzák a nyelvi kreativitást, kondiban tartják a líraagyat.

Saját verseim egyszerre idegenek és otthonosak románul, Andrei Dósa fordításában nem éreztem, hogy ténylegesen csorbultak volna, vesztettek volna a mondanivalójukból, azonban nem vagyok anyanyelvi beszélő, ezért nem érezhetem át teljességgel, milyen hatásuk is lehet. Meg nem is szeretek annyira a saját verseimen csemegézni (dehogynem, de ezt nem vallhatom be. :D).

A Helikon szerkesztőjeként és a Bretter György Irodalmi Kör elnökeként az irodalmi élet egyik meghatározó alakja vagy. Milyen események szerveződnek Kolozsváron?

Hát tanév közben kétheti rendszerességgel fut a Bretter Kör, amibe idén a Fiatal Írók Szövetsége is beszállt némi anyagi támogatással, hogy a messziről jött meghívottak útiköltségét állni tudjuk, a Helikon is havonta szervez irodalmi rendezvényeket, iskolai felolvasásokat, az Erdélyi Magyar Írók Ligája sem tétlenkedik, elég az Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatra gondolnunk, de ezen kívül is vannak rendezvényei, ott a december eleji Kolozsvári Kikötő irodalmi fesztivál, rendszeres slam rendezvények a The Nest szervezésében, most fut a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, Erdélyi Múzeum Egyesület meg a Kolozsvár Társaság rendezvényei és biztos kihagytam még egy csomó mindent. Kolozsváron baromira mozgalmas kulturális élet van, aki ebben a városban unatkozik, azzal valami baj van. Továbbra is mondom, tessék ideköltözni.

Sárkány Tímea

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.