Valóban így történt? Megdöbbentő új bizonyítékok, korábban publikálatlan dokumentumok, naplók, boncolási jegyzőkönyvek és titkosszolgálati jelentések kerültek elő, melyek alapján az események eddig ismert leírását jelentősen át kell értékelni.

 

Grigorij Raszputyin valószínűleg a legismertebb, de legkevésbé értett figura azon események sorában, amelyek végül, kilencven évvel ezelőtt az orosz cárság bukásához vezettek. A trón mögött álló hatalomként való fellépése, politikai szerepe mára már elhomályosult, elnyomta az erkölcsisége és magánélete iránti élénk érdeklődés. Andrew Cook újranyomozza Raszputyin halálát, és először tárja fel, kik szervezték az „őrült szerzetes” meggyilkolását.

 

Miért van az, hogy egy szibériai faluból az utolsó orosz cárné nagyhatalmú kegyeltjévé avanzsált paraszt története jobban érdekel minket, mint az orosz történelem bármely más epizódja? Miért találkozunk több hazugsággal és ténytakargatással, mint igazsággal gyilkossága ügyében? Vajon ez a rendkívüli ember gonosz démon volt, vagy a cári család megmentője lehetett volna? A Raszputyint megölni végül megadja a választ az orosz történelem sarkalatos pontját övező számos titokra.

 

Andrew Cook sok évig külügyi és védelmi szakértőként dolgozott. Kapcsolatai lehetővé tették számára, hogy bejusson és kutathasson mások számára nem hozzáférhető titkosszolgálati archívumokban. Oroszországban folytatott kiterjedt kutatásai mellett ő az ötödik történész, akinek az 1992-es „Waldegrave Kezdeményezés” alapján a kabinetiroda engedélyt adott a nyilvánosságra soha nem hozható MI6 dokumentumokba való betekintésre. Ő volt a BBC Timewatch sorozat Raszputyinról szóló dokumentumfilmjének történész szakértője, de legnagyobb jelentőségű felfedezéseit a dokumentumfilm bemutatása után tette, és ezek először a Raszputyint megölni című könyvében kerülnek nyilvánosságra. A Guardian, a Times és a History Today szerzője. Jelenleg Bedfordshire-ben él.

 

 

 

 

A színhely fekete-fehér. Hóborította híd. Súlyos, fehérlő reggeli ég. Fekete ruhás bámészkodók tömege. Kelet felé, a grandiózus citromsárga, fehér petrográdi paloták irányában minden csupa hó és jég. És nyugat felé is, ahol sötét erdők mögött az öböl, és még távolabb Finnország fekszik.

 

A széles, befagyott csatornától nem messze rendőrök kutatnak valamit.

 

Azt mondják, vasárnap délután volt, hogy valaki – talán egy rendőr vagy egy búvár – észrevett a Kis Néva üveges jege alatt egy ember hosszúságú alakot. De a búvárok, akik azt az utasítást kapták, hogy a többujjnyi vastag jég alatt kutassanak, sikertelenül jöttek fel; semmit nem sikerült felhozniuk a folyóból. Másnap reggelig vártak, „egyáltalán nem buzgott bennük a munkakedv”, mert rettenetesen hideg volt; így hát vasárnap este, amikor a városban egyre nőtt az izgalom, egyes helyeken a félelem, csak egy dolog volt bizonyos: a rendőrség már hitte, hogy valóban megtalálják Raszputyint.

 

A testet december 19-én, hétfőn, londoni idő szerint 1917. újév napján reggel nyolc óra negyven perckor emelték ki a folyóból. Illetve lehet, hogy egy kicsit később, ha hitelt adunk annak a kétséges forrásnak, miszerint Andrejev közrendőr, aki akkor a jeget kutatta, rábukkant egy cobolyprém gallérra, erről jelentést tett, majd a jeget feszítővasakkal feltörve, kiemelték a testet.

 

Palánkokat fektettek a fagyott felületre, majd a jó rálátást biztosító híd egy pontján az összesereglett vizsgálóbírók és újságírók szeme láttára csáklyákkal rögzítették a holttestet, aztán az emberek kiemelték a fagyott halottat a morajló, csikorgó jég közül, és az összetákolt deszkatutajra fektették.

 

Személyazonosságához kétség nem férhetett. Erős testalkatú, szakállas ember, muzsik ingben, mely a hátán, ahol fagyott húsa védekezőn ívelt el a fagyott felületről, felszakadt. Egészséges hajú és fogú paraszt, élete teljében, lába térdtől lefelé még mindig zsákba tekerve. Arca megfeketedett, szeme, orra feldagadt. Karja könyökben behajlítva, felfele állt. Keze merev, mintha a levegőt karmolná.

 

A rendőrségi fotós óvatosan, csoszogva járt körbe a pallókon, és mércét helyezett a test mellé, mielőtt gondosan fényképeket készített volna róla.

 

A hídon állók figyelték a távoli alakot, és egy-egy pillanatra megláthatták a sötét-vörössel szennyezett kék selyem csillanását. A test mellett ázott, fagyott bunda halma, mint valami hűséges kutya.

 

Sürgető telefonhívásra a helyszínre érkeztek a nagy emberek: a kerületi rendőrfőnök, az Ohrana vezetője, az Igazságügyi Minisztérium egy nyomozója, egy Zavadszkij nevű ember, Popov tábornok és mások.

 

Egy napig is eltarthat, míg a test kienged, így azonnali vizsgálatra nincs lehetőség. De Petrográd újra fellélegezhetett. Holtbiztos, hogy meghalt Raszputyin…

 

Hoare minden tőle telhetőt megtett, hogy lépést tartson az eseményekkel, de már hétfő volt, majdnem huszonnégy óra telt el azóta, hogy Stopford Buchanan és Robert Wilton a Times tudósítója látta azt a rendőrségi jelentést, amelyre ő hivatkozik.

 

Életrajzában azt állítja, azonnal hívták, hogy nézze meg a holttestet.

 

Aznap reggel, amikor a holttestet megtalálták… a csendőrség képviseletében jelenlévő ezredes eljött az irodámba, és bejelentette, hogy jó kapcsolatunkra való tekintettel nagy szívességet szeretne tenni nekem.

 

„Az imént találták meg Raszputyin holttestét. Még nem látta fontos személy. Akar velem eljönni, hogy az első külföldi legyen, aki látja?” Sötét, kegyetlen petrográdi reggel volt, és éppen súlyos megfázásból lábadoztam. Vajon gyáva voltam? Mert miután megköszöntem a lehetőséget és kedvességét, elhárítottam az ajánlatot. Attól tartok, azt gondolja rólam, hogy nincs merszem, és ázsióm jelentősen csökkent nála.

 

Akár gyávaságból, akár józanságból, de helyesen döntött. A briteket már ekkor kezdték emlegetni a gyilkossággal kapcsolatban.