hirdetés

Anekdoták Antoine és Désiré nyomában

2017. december 8.

December 5-én mutatták be Bereményi Géza és Vető János, Antoine és Désiré: fényképregény az 1970-es évekből című könyvét a Magvető Caféban. A szerzőpárossal Jánossy Lajos beszélgetett, a zenei kíséretet Víg Mihály biztosította. – Brok Bernadett tudósítása.

hirdetés

Bereményi Géza és Vető János közös alkotásaként jelent meg Antoine és Désiré: fényképregény az 1970-es évekből címet viselő könyv, Bereményi dalszövegeivel és Vető képeivel. Társalkotónak még akár Cseh Tamást is bevehető lehetne, hiszen a Magvető Cafében zajló bemutató során egész sokszor esik róla szó, mitöbb, Víg Mihály zenei kísérete által talán egy–egy pillanatra odaképzelhettük őt magát is, mint a könyv megszólaltatóját.

Maga az alkotás több problémát felvet, amelyek egy részére Jánossy Lajos rá is irányítja a figyelmet. Az általa feltett kérdések után különös érzés fog el, mintha az est szereplői nem szeretnének válaszolni, mintha inkább életük egy meghatározó pontját szándékoznák bemutatni a könyv helyett. Bár tény és való, hogy maga a könyv is annak a bizonyos pontnak egy reprezentatív képviselője. Ennek következtében a bemutatót át- és áthálózzák az anekdoták, főképp Bereményi tolmácsolásában. Így tudjuk meg a Cseh Tamással való megismerkedésük történetét, ahol a szerény és visszahúzódó Tamással szemben Géza mint a „dalszöveget írni tudó belügyis” tűnik elő. Persze nem belügyis, csupán nehéz volt elnyerni a Cseh Tamás bizalmát. De ugyanilyen anekdotikus történet a Dixi (Gémes János Dixi, Désiré szerepében) és Bereményi között esetlegesen fennálló rokonsági szál körülményeinek tisztázása: egy évig abban a tudatban éltek, hogy testvérek, aztán másfél évig abban, hogy unokatestvérek. De kiderült, hogy ez sem igaz. Egy Kanadába költözött úriember volt a Dixi apja, persze ezt az információt csak Bereményi Gézával osztották meg, azzal a feltétellel, hogy Dixinek soha nemmondja el.

Természetesen az anekdoták mellett Antoine és Désiré karakterei is kibontakoznak. Nevüket a prozódiának köszönhetik, ezek tűntek megfelelőnek az adott hangsorokra. Életük viszont már úgymond önálló utat futott be, mint a regényhősök esetében. Bár hogy kik is ők, nem tudni. Megszületésükkor alkotóik azt hitték, hogy ők maguk, Tamás és Géza, aztán rájöttek, hogy nem, hiába vannak hasonló vonásaik, valójában egy minden emberben fellelhető kettősséget képviselnek. A fekete és a fehér bohócot, az okoskodó és a naiv személyt, akikrőll persze mindig kiderül, hogy az éppen okoskodó a hülyébb. A könyv az ő élettörténetüket meséli el, amelyet a fotókkal végig is követhetünk, pontos szereposztásban: Antoine: Méhes Lóránt Zuzu, Désiré: Gémes János Dixi, Tamás: Cseh Tamás, Géza a vidéki rokon: Bereményi Géza, plusz 15 lány, melyből 14 a különböző Évák szerepében tűnik fel.

A könyvben konstruált élettörténeteknek a kialakulása az izgalmas pont, hiszen legelőször a dalok voltak, amelyekben feltűntek, ahol valami történt velük, illetve ők tettek valamiket. Aztán ezeket követték Vető János fotói, összesen 380, amikor is egy egész napot végigfotóztak. Majd, több mint 40 év múlva, újabb képeket választottak ki, és azokhoz írt Bereményi egy történetet, kiegészítve ezt a Vőlegény fotókkal és az ő történetével.A könyv egy másik, nem titkolt célja kiegészíteni a ’78-as Cseh Tamás lemezt, annak háttértörténetével, szereplőinek valóságossá tételével, életre kelteni a ’70-es éveket.

Ez a háttértörténet, bár egy konkrét lemezhez szól és egy konkrét időintervallumot foglal magába, mégis felülemelkedik téren és időn. A képek háttere legtöbbször csak egy üres tér, vagy egy beazonosíthatatlan kerítés, nem lelhetők fel rajtuk az akkori Budapest kultikus helyei sem, helyette névtelen kocsmák asztalai, amelyek akárhol lehetnek. Ennek magyarázatát Bereményi abban látja, hogy éppen így képes kifejezni a ’70-es éveket, mivel az akkori másképp gondolkodó fiatalokról a város nem tudott és nem is foglalkozott velük, és ez fordítva is hasonlóan működött.

Érdekes, hogy 1970-ben készült fotókról van szó, mégis mikor a munkafolyamat hosszúságára kérdez rá Jánossy, akkor egyöntetűen a villámgyors jelző hangzik el. Ami persze igaz is, hiszen Vetőt idézve: „fél tizenkettőkor megérkeztem Gézához és nyolc órakor meg volt írva a könyv.” Ez eléggé hangzatos, de az összképet tekintve picit árnyaltabbá tehető a kép – attól függően, hogy mit tekintünk konkrétan a munkafolyamat részének. Tágan értelmezve a frissen előhívott képekből eredetileg 25 darabot választottak ki, 25 dal lévén a lemezen. Aztán Vető 2000 környékén szkennelte be a negatívokat, amikor feltűnt neki, hogy a többi képben rejtőző potenciál, így kereste fel Bereményit, aki rögtön ki is találta a történetet hozzuk. Ezt követte az ötlet, hogy vegyék bele a Vőlegényes képeket is, amelyekkel a jövő dimenziója is bekerült a történetbe – a Vőlegény azzal tudja lenyúlni Antoinetól és Désirétől a csajokat, hogy megsejti a 2008-as bankválságot.

A könyvet kézbe véve érdekes megfigyelést tehetünk. Bár alcímében fényképregényként határozza meg önmagát, mégis inkább a (fény)képregénytől eltérően, inkább illusztrációkat láthatunk. Ezen túllépve, egy következő műfaji lehetőségként a dráma tűnik fel, és nem csak a könyv elején található szereposztás miatt, hanem mert a szöveges részek szerzői utasításként is értelmezhetők.

Mindenképp egy mutatós kiadványról beszélünk, mely nem csak a nosztalgiázni vágyóknak lehet izgalmas, hanem a frissen felfedezőknek is – ezt bizonyítandó, távozásomkor éppen egy tizen egynéhány éves kislány dedikáltatott egy példányt Bereményivel.

Brok Bernadett

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.