hirdetés

Anita Furu: Fél életem

2018. április 20.

Lezárt vasúti kocsiban utazunk át Németországon. Állomások tűnnek fel és tűnnek el, ajtók nyílnak és csukódnak. Inge végigfekszik Sigurd ölén és az enyémen. Sigurdé a lába, enyém a feje. Nyitott szájjal alszik, és apró nyálbuborékokon keresztül lélegzik. – Anita Furu az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának dán vendége. Művének részletét Kertész Judit fordította.

hirdetés

1936

Lezárt vasúti kocsiban utazunk át Németországon. Állomások tűnnek fel és tűnnek el, ajtók nyílnak és csukódnak. Inge végigfekszik Sigurd ölén és az enyémen. Sigurdé a lába, enyém a feje. Nyitott szájjal alszik, és apró nyálbuborékokon keresztül lélegzik.
Odakint koromsötétség, az ablakban tükröződik a sziluettünk; egy család, amint erdőkön, hegyeken, falvakon és városokon keresztül igyekszik Dél felé, Genovába, ahonnan majd áthajózik Spanyolországnak arra a részére, amely már felszabadult Franco csapatai alól. Úgy képzelem el Európát, mint egy – kiterjedt, egyenetlen – ködös pusztaságot, magunkat és utastársainkat pedig, mint egy hangyabolyt, amely egy hosszú, keskeny csövön akar keresztülmászni. Nincs ínyemre ez az elképzelés, de nem tudom kiverni a képet a fejemből. Kisimítom Inge haját a homlokából, nedves az alvástól. Az ablakot nézem kitartóan, és az üveg visszatükröződésében látom, hogy Sigurd gyöngéden felemeli Inge lábát, és feláll az ülésről. Egy férfi lépett be a kupéba. Sigurd odaad neki valamit. A férfi egyenruhát visel. Lassan belelapoz a papírokba melyeket Sigurd átnyújtott neki.
– Reisepass und Visum! – dörren rá a férfi.
A hangja úgy csattan, mint egy parancsot osztó tiszté. A folyosón csizmák dobogása hallatszik. Nem értem. Hogy jöhetnek be katonák a vagonba, ha egyszer le van pecsételve? Sigurd még néhány papírt átad a tisztnek, aki újra lassan lapozza őket, mintha minden egyes részletét tanulmányozni akarná. A sapkája beárnyékolja az arca felső részét, de lejjebb látszik a kerek arca. Azt hiszem, fiatal. Megköszörüli a torkát, de nem szól semmit. Sigurd sem mond semmit. Nem is tréfálkozik. Nem kínál a tisztnek cigarettát. Csak áll, mint egy szobor, mozdulatlanul; egy fejjel magasabb a tisztnél. A hold kiszabadul a felhőtakaró alól, és letörli a tükörképet az ablakról, előbukkan a táj – egy tó, egy út, néhány ház, tejfehér felhő –, egy gyors felvillanás, majd a hold ismét eltűnik, és az éj fekete, mint korábban. A tiszt visszaadja Sigurdnak a papírokat. Sigurd a kabátja belső zsebébe mélyeszti őket, visszaül. Amikor felém hajol, érzem a leheletét a nyakamon, és az ablakon megjelenik az arca az enyém mellett. Az orromat az ablaküveghez nyomom, és meresztem a szemem, hátha látok valamit odakint. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy ültem egy vonaton, arcommal az üvegen. Akkoriban kisebb voltam, mint Inge most. A faülésre fektetett piros bőröndömön térdeltem, és az ablaküveghez szorítottam az orromat. Emlékszem, milyen érzés volt, és ahogy ingott a vonat, miközben a füves sztyeppén suhant keresztül. Feltűnt egy falu, majd nyomban el is suhant. Egy tanya közelített, és ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mintha csak egy türelmetlen kéz törölte volna le a tájról, a kosárral, a lóval, a dinnyefölddel és a fehér fejkendős nagymamával egyetemben. Addig bámultam ezt az egészet, míg bele nem fájdult a szemem. Aztán megint csak a sztyeppék következtek. Mielőtt a nagynéném magával vitt erre a vonatútra Szentpétervár felé, a bátyám azt mondta, hogy majd értem jön, és elvisz magával Amerikába. Biz shpeter! – súgta a fülembe. És mindahányszor, amikor a vonat megállt, őt kutattam a szememmel. Befúrtam a fejem a kövér parasztasszonyok közé, felálltam a padra, és bámultam a peront. Integettem, hogy észrevegyen, de csak az ostoba pirogárus fiú integetett vissza. Emlékszem, egyszer egy nagyon nagy állomáson álltunk meg, ahol sok le- és felszálló utas volt, és aggódtam, nem kellene-e nekünk is leszállnunk. Megböktem a nénit. Hátrahanyatlott fejjel ült, és hosszú, vékony nyaka most még hosszabbnak látszott, mint máskor. A szája nyitva volt, nem tudtam, hogy alszik-e, vagy meghalt. Jött egy ember, aki a papírjainkat kérte. Erre a néni egyből felriadt. Az ember olyan merev, fekete sapkát viselt, amilyet még sohasem láttam azelőtt. A néni átadta neki a papírokat, és egyfolytában csak a csizmáját nézte, nem szólt egy szót sem. Én egész idő alatt a bőröndömön ültem, csupasz lábamon éreztem a bőrét. És még most, ennyi év után is érzem; érzem a hideg, sima ablaküveget is az orromon, és a szúrást a szememben, ahogy a végtelen sztyeppéket bámulom. Épp olyan világosan érzem, ahogy Inge lágy fürtjeit, gyermeki arcát, és fejének súlyát az ölemben.
Sigurd a kezemre teszi a kezét.
– Próbálj meg aludni egy kicsit.
Megfogom Sigurd kezét, Inge kezét keresem, jó erősen megszorítom.
– De jó lesz hazaérni.

Kertész Judit fordítása


Anita Furu dán írónő 1962-ben született, közgazdaságtant és kommunikációt tanult az egyetemen, a dán Miniszterelnöki Hivatalban dolgozik. Három felnőtt gyermeke van. A Fél életem az első regénye, melyet nagyanyja története ihletett. Jelenleg a mű folytatását írja.
A könyv Ruth sorsát követi nyomon, aki 1906-ban egy oroszországi pogromban elveszíti a szüleit, és egy tehetős koppenhágai hölgy fogadja örökbe. Később egy norvég üzletember felesége lesz, akivel a spanyolországi San Sebastiánban telepednek le. Az 1950-es években azonban visszatér Koppenhágába, hogy újrakezdje az életét.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.