Winter doktort mindenki szerette. Mosolya a tavaszt hozta be az 5-ös számú női kórterembe. Ott asszony elárulta nekem, hogy elalváskor elképzelte, hogy egy hintaágyon hintázik a doktorral és bólét iszik. Winter doktor ruhátlanul hintázott. Miután Ott asszony beavatott a Winter doktorral és a hintaággyal kapcsolatos gondolataiba, kevéssel később Blaserné szintén beavatott. Azt mondta: Winter doktorból akár miniszter is lehetett volna. Miniszter?, kérdeztem. Jól el tudom képzelni Winter doktort belügyminiszterként, mondta Blaserné. Belügyminiszterként? Pontosan, válaszolta Blaserné, hiszen az orosz miniszter Oroszországban van. Ne kezdje már megint, kiáltotta Ferdinandné a szemközti ágyból. Bólé Winter doktorral, sóhajtotta Ott asszony – ekkor kinyílt az ajtó, és bejött a doktor. Winter doktor ruhája olyan fehér volt, mint a fogai, melyeket megmutatott, amikor széles mosollyal ránk mosolygott. Ha Winter doktor a fehér ruhájában belépett a kórterembe, Ott asszony olyan pillantást vetett rám, amely azt mondta: angyal repül át a szobán. Winter doktor Ott asszony ágyához ment. Hogy vagyunk? Ott asszony összehúzta a szemét, mintha fény vakítaná el. Igyekszünk, doktor úr. A doktor bólintott, és kisimított egy tincset a homlokából. Arca derűs maradt, de a szokatlanul világos írisszel rendelkező szemében megjelent egy felhőcske. Winter doktor tovább érdeklődött: És az éjszaka? Hogy telt az éjszaka? Eltelt, válaszolta Ott asszony. Winter doktor figyelmesen ránézett. Tudom, mondta, de ön is tudja, hogy a jobbulás nem máról holnapra következik be. Igen, helyeselt Ott asszony készségesen. De az orvostudomány fejlődik, mondta Winter doktor bátorítólag – és körbehordozta tekintetét. A betegségek is, krákogta az ágyából Ferdinandné. Megteszek mindent, ami hatalmamban áll, mondta Winter doktor. Winter doktorból miniszter is lehetett volna, jelezte nekem egy bólintással Blaserné. Winter doktor az ágyamhoz lépett. Ott asszony felém fordította a fejét: angyal repül át a szobán, mondta a szeme. És ez a kislány hogy érzi magát? Jól, válaszoltam, és azon gondolkodtam, vajon milyen fiatalnak tart engem Winter doktor. A doktor belenézett a mappájába. Megint meg akar hallgatni?
Ha levetettem az ingem, látni lehetett, ahogy Winter doktor lesütötte a szemét. Ha Winter doktor meghallgatott, Ott asszony figyelmesen nézett minket. Azt mondta: Bárcsak engem is ilyen sokáig hallgatna a doktor úr. Na de, Ott asszony, a doktor úr mindenkit ugyanúgy hallgat meg. Nem, mondta Ott asszony, ez nem így van. Blaserné rögtön igazat adott neki. Egyszer átkiáltottam Ferdinandnénak: Kedves Ferdinandné, ugye, hogy ez nem igaz? Ferdinandné, aki felülni se nagyon tudott, azt mondta: De bizony, a doktor úr a legszívesebben magát hallgatja meg.
Vegye le kérem az ingét, mondta Winter doktor, miután becsukta a mappát. Lehúztam az ingemet a fejemen át. Winter doktor lesütötte a szemét, és meghallgatott.
Felöltözhet, mondta aztán, és valamit feljegyzett. Miközben felöltöztem, a sötét hajában levő ezüst szálakra pillantottam. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor már teljesen felöltöztem. A husky-szemében hirtelen egy hosszú szánutazás fáradtsága tükröződött. Winter doktor a szomszéd ágyhoz lépett: És ön, Blaserné, hogy érzi magát? Blaserné csak nézett rá. Winter doktor a füléhez hajolt: Jól aludt, Blaserné? Blaserné elmosolyodott, és bólintott. És a mi kedves Ferdinandnénk? Winter doktor a szemben levő ágy felé fordult. Doktor úr, miért kell nekem még felébrednem? De kedves Ferdinandné, hiányozna nekünk, válaszolta Winter doktor. Egy pillanatra még Ferdinandné arca is felderült. De miután Winter doktor elment, megint elsötétült: Nem akarok már élni. Én igen, mondta Ott asszony, én az életre gondolok, és a szerelemre! Ferdinandné legyintett. A szerelemben nem számít az életkor, erősködött Ott asszony. Na persze, mondta Blaserné. Ekkor Ferdinandné nagy nehezen felült az ágyában, és azt kiáltotta: Nálam ez már remélhetőleg nem fog bekövetkezni!

Négy nappal ezelőtt bepakoltam a táskámba. Összehajtogattam a pizsamámat, fogtam a neszeszert, és levettem a törölközőt a szárítóról. Ránéztem a cédulára – Információk betegek és hozzátartozók számára: Ruházat a kórház más épületeiben végzendő vizsgálatokhoz. A kórház csapata, ez állt a fölötte levő sarokban. Levettem a fogasról egy dzsekit. Aztán az íróasztalomról elvettem a füzetemet, betettem a táskába, és behúztam a cipzárt. A mappát a leleteimmel, amelyek szükségesek voltak az operációhoz, a hónom alá fogtam. A metróban egyre csak azt a tükörképet néztem az ablakban. Átszálltam villamosra, néhány megálló után kiszálltam, elhaladtam a portásfülke előtt, és mentem a betegfelvételhez. Miután felvették az adataimat, átmentem a parkon. Elmentem a geriátria mellett, a neurológia mellett és a szemészet mellett. A nyolcas épület szemben volt, a pulmonológia mellett. Beléptem a nyolcas épületbe, és vártam, hogy jöjjön a lift. Kinyílt a liftajtó: egy alumíniumkoporsó feküdt egy tolókocsin. Haboztam. Tessék parancsolni!, mondták a férfiak. Bezárult mögöttem az ajtó. A fogantyúkról a görgőkre vándorolt a tekintetem, a görgőkről az ajtópántokra, az ajtópántokról a lekerekített élekre. Kinyílt az ajtó. Viszlát!, mondták a férfiak. Odamentem a recepcióhoz. Ott leadtam a leleteimet. Önnek szerencséje van, mondta a nővér, most még csak négyen vannak. De még újra kell húzni az ágyát. És hozzátette: De mire visszajön az EKG-ról, amúgy is eltelik a délután. Aha, mondtam. Hát igen, mondta a nővér, most nagyon sok a beteg, és krónikus munkaerőhiány van. Estére járt, mire el tudtam foglalni a számomra kijelölt ágyat a harmadik emeleten. Elsőként a füzetet tettem ki az éjjeliszekrényre.

Szijj Ferenc fordítása

Anna-Elisabeth Mayer (1977, Salzburg) osztrák írónő filozófia és művészettörténet szakot végzett, Bécsben él. Több irodalmi ösztöndíjat kapott, folyóiratokban és antológiákban publikált. Pehelysúly c. első könyvével 2011-ben elnyerte az Alpha Irodalmi Díjat.

Anna-Elisabeth Mayer