hirdetés

Antal Balázs: Sóvárgás

Részlet

2018. június 24.

Vannak még olyan nagy poszterek, mint valamikor, Bari? Olyan tájképesek, amit darabokból lehetett a falra ragasztani?, kérdezte Barillától. Tudod, mint a tapétát, csak ez kép. Régen voltak ezek, hogy tengerpart, meg erdő. – A Litera bemutatja rovatunkban Antal Balázs prózarészletét olvashatják.

hirdetés

Bekanyarodott a buszfordulóba és a felső ágán megállította Barilla az autót. Lekapcsolta a motort. Kinyitotta az ajtót, kiszállt a kocsiból. Lassan, tétován, mint akinek rengeteg ideje van. Vagy mint aki máris elmélázott. Becsukta az ajtót. Nekidőlt a kocsi oldalának. Karba fonta a két kezét maga előtt. Nagy levegőt vett.

A nap betűzött a völgykatlanba a dombkarima erdejének foghíjain át. A fák sustorgó recsegése visszhangzott odalent. A madarak rikoltozása. A blokkházak körben a katlan oldalán meg az aljban, a málló betonút mellett tátongva hallgattak sötét ablakaikkal. Mögöttük a kertek hol porig kiszikkadva, hol burjánzó zölden szaladtak föl a meredek derekára. Némelyik tovább.

Barilla a gyorsan suhanó felhőket figyelte, ahogy kikapaszkodnak a túlnani erdő mögül és átvitorláznak a telep fölött és közben arcok alakját veszik föl. Azoknak arcát, akik itt éltek és haltak lent alattuk és innen bámultak feléjük fölfelé, vagy innen fütyültek rájuk egész életükben.

A bitumen fölött vibrált a hőség. A világ odébb-odébbmozdult a levegő kicsi billentyűinek rezgéseitől. Kinyitotta a kocsiajtót. Az anyósülés elől kihalászta a műanyagkannát. Letekerte a kupakját, hátrahajtott fejjel ivott belőle. Megtörülte a száját a keze fejével.

Az út odáig emelkedett mögötte a házak között a völgy egyetlen bejáratától. Legalábbis az egyetlentől, amelyen jármű közlekedhetett. Elnézte a madarakat, ahogy egy ablak hűlt helyén berepülnek. A nyílás túloldalán a domboldal látszott. Végiglátott a lapostetős házak során, ahogy hol az útra hajolva, hol meg hátrahőkölve tőle tántorogtak, mint a részegek. Vagy mint a csorba fogak az ínyben a végső elrothadás meg kipergés előtt. Köhentett. A világ mozgott, a telep nem. Gyom verte föl a forduló mellett az olajlerakat kövét.

Amikor teleszívta magát a kietlen katlan látványával meg levegőjével, Barilla rágyújtott. Lassan szívta végig a cigarettát. A földre szegezte a tekintetét, a betonra a lába előtt. Amikor a végére ért, még felnézett. Elpöckölte a csikket és beszállt az autóba.

Mire a lomoshoz visszaért a telepről a városba vezető úton, már esett. Az erdő zöldje rögtön elborult. Leparkolt a nagy, kitárt kétszárnyú ajtó meg a tornác előtt. A segédje kijött elé. Barilla a nyakát behúzva szaladt fedezékbe.

Odabent félhomály lett a kinti borulástól. A polcok útvesztője hűvöset árasztott. A polcokon a sok valahol már megunt holmi. A pénztárpult fölött halványan világított a színes égősor. A kávégép összes kicsi ledje. A hűtő, amiből az üdítőt árulták. Különben az üzlet mélyéről csak a derengés. A segéd kisszéket állított a tornác féltetője alá, onnan figyelte a vihart.

A busz nem állt be, csak félrehúzódott a műúton. A sofőr lekászálódott és a kézitáskáját az eső elől a feje fölé tartva iparkodott be oda hozzájuk. Barilla lefőzte neki a kávét. A segéd a hűtőből kisüveg narancslét vett elő. Odatette a sofőr keze ügyébe, a pénztárgép elé. Azután hátrament a polcok között, és eltűnt valamerre a homályban. A sofőr felkönyökölt a pultra és a kávéját kavargatta.

Vannak még olyan nagy poszterek, mint valamikor, Bari? Olyan tájképesek, amit darabokból lehetett a falra ragasztani?, kérdezte Barillától. Tudod, mint a tapétát, csak ez kép. Régen voltak ezek, hogy tengerpart, meg erdő. No, csak tudod. Tudom, bólintott rá Barilla. Lehet még olyant kapni? Mindent lehet kapni, felelte Barilla. Gyártanak még olyat? Mindent gyártanak. Kellene nekem valamilyen. Most festetünk majd. Örülne neki a feleségem. Vannak gyártók, mondta Barilla, Mindjárt megnézzük a neten. Azt most nehezen, szólalt meg a bolt hátuljában a segéd. Előrejött. Megint elment, mondta, Viharban elmegy mindig. Barilla bólintott. Ki fogom nézni neked, ha visszajön, mondta a sofőrnek. Meglepetésnek akarom, mondta a sofőr. Befizetem valahová a feleségem. Aztán felragasztatom a festővel. Jó ötlet, bólintott rá Barilla. Akkor majd beszélünk róla még, mondta a sofőr.

Másnap Barilla ahogy ereszkedett befelé a szerpentinen, a nagy kanyarban megállt. Kiszállt, átlépte a szalagkorlátot, a meredek lejtőn az avarban gázolt tovább. Az első sor fa mögött csak tönkök, derékban elfűrészelt csonkok, sűrű bozót meg sarjú mindenfelé. Alatta kitárult a telep. A napszítta, rikító falak. A sötét üregek az ablakok meg az ajtók helyén. Körülötte harsogva visszhangzott a domboldal, a maradék erdő. Elővette a telefonját. Készített egypár képet.

Már majdnem visszaért az autóhoz, amikor a másik odaért. Lassan ereszkedett a szerpentinen. Amikor meglátta a leparkolt autót a tűkanyar kellős közepén, akkorát fékezett, hogy a kocsi nagyot nyekkent. Aztán rátenyerelt a dudára. Barilla serényen lépte át a korlátot. Egyből intett a másiknak, hogy kerülje ki. Előzzön, menjen. Az még egyet dudált. A kormány mögül mutogatott neki. Barilla nem értette.

Beszállt az autóba, gyújtást adott. Éppen csak előregurult, kitette az indexet, jobbra húzódott. Ami azt illeti, csak néhány centit. Az út keskeny volt. A szegély helyén mindjárt a szalagkorlát. Az autós akkor már kikerülte. Barilla megint megállt.

Visszalábalt a kanyar könyökébe. Ahonnan kilátott. Alatta az autó addigra beért a telepre. Ráment a hídra, de amikor a szakadáshoz ért, visszatolatott, és a keréknyomokban döcögve kikerülte a patakon át. Lassan hajtott az utcán. Visszhangzott a motor hangja. A telep utcái körgyűrűkben futottak. Középen széles volt a műút, máshol eleve keskenyebb. Néhol kövekre töredezett az aszfalt. Barilla elnézte az autót, ahogy ezen meg azon az utcán is megtesz egy kört. Egy felet. Egy negyedet. Néhol kitakarták a házak. Egyszer-kétszer olyan sokára jött elő a takarásból, hogy azalatt meg is állhatott. Kiszállhatott a vezető. De aztán, úgy látszik, visszaült végül.

Megvárta, amíg az autós megunja odalent a föl-le gurigázást. Fordultában a szerpentinre fölfelé kapaszkodva is elhajtott mellette. Addigra Barilla már a kocsiban ült és hagyta befelé gurulni. Nem akart odanézni a másik autóra, de nem bírta megállni. Furcsa arcú férfi vezette. Az előbb még az ijedtségre lehetett fogni. Hogy nem stimmel vele valami. A férfi odabiccentett neki. A szeme nagyon keskeny, nagyon hosszú vízszintes vonal a homloka alatt. Barilla lassan, megfontoltan bólintott a másik autó vezetőjének.

Antal Balázs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.