Antónia Vicens: Hímzett lepedő a réten

Arra neveltek, hogy sose menjek el hazulról anélkül, hogy beágyaztam volna.
– Nagyon trehány dolog szanaszéjjel hagyni az ágyat!
– Akármikor baj érhet!
– Akkor aztán hová teszünk?
egyre ezt szajkózta csökönyösen és bosszantóan az öreganyám, az anyám meg Maria néni, akinek nem volt ki a négy kereke, és nálunk lakott.
Az apám meg folyton sápogott, hogy neki se jobb, mint azoknak a nyomorultaknak, akik az utcán alszanak, mert ennyi nőszemély valóságos istenverése a férfiembernek, aki örökösen úton van, hogy adja-vegye azt a nyavalyás ócskavasat, nyáron az istenverte napon, télen meg abban a mocsok hidegben.
Én meg abban a hitben nőttem fel, hogy a bevetetlenül hagyott ágy balszerencsét hoz, és a házba, ahol kettőnél több nő él, befészkeli magát az iszákosság, az ínség, a téboly meg a kirekesztettség.
Így amikor várandós lettem – először azt hittem, csak fáradtság, mert egész álló nap a szupermarket előtt ácsingóztam, hogy néhány nyomorult fillérért segítsek kipakolni a bevásárlókocsikból –, nem győztem imádkozni, istenkém, add, hogy ne lány legyen.
Esküszöm, hogy tönkretették a gyerekkoromat; az emléke, akár a kalickába zárt madár. A kamaszkorom meg mint a szárnyatlan szitakötő, amelyik nem tud felrepülni, közben meg láttam, hogy a többi lány mintha repülne, a nézésével, a sóhajtásokkal.

De énrám mint mázsás kölönc nehezedett a ház asszonyainak papolása, és szögesdrótként körbezárt az apám ordibálása, aki olykor az én ágyamban szaggatta szét a hajnalt, és kanbűzével mocskolta be a lepedőmet. Ráadásul a szájával fojtotta el a nyöszörgésemet, miközben részegen hancúrozott.
A reggel volt a legrosszabb. pitymallatkor kelletlenül kelni, hogy lássam, leesik-e valami a szupermarket előtt, és a három némber mindjárt elém penderül, hogy nyaggasson, simítsd ki az ágytakarót, igazítsd meg a párnát!
– Meg is halhatsz – kuncogott Maria néni –, márpedig a tetemet az ágyra szokás fektetni.
Ilyenkor szerelmes dalokat kezdett gajdolni, cudarul hamisan. A hangja undorító köpködésnek hatott. A zavaros gondolataiban biztos férfiujjak kotorásztak az agyában meg a lába között.
Már nagyobbacska voltam, amikor kezdtem érteni, miféle düh mardoshat egy nőt egészen üresre, hogy se máj, se belek, se lélek, csak a burka marad, és az ebédnél egyszer megkérdeztem:
– Ki volt az a nyavalyás, aki mindent elvett Maria nénitől, csak a kornyikálását hagyta meg?

A három asszony egyszerre ejtette a levesbe a kanalat. A néma csendben még a székek se mertek nyikorogni. csak egy légy csipegetett nagy bátran egy morzsát, meg egy sor hangya mászott tovább az asztal lábán. A mosogató mellől egy svábbogár kandikált ki.
Apám kifordította a szemét, amitől olyan lett az arca, mint a megfeszített latoré. Aztán jót húzott a borból, csak úgy, a kannából. Rohadjatok meg, átkozott ribancok, káromkodta el magát. Aztán el is ment, nagyokat rúgva a falba.
Sose tudtam meg, a három közül melyiknek vagyok a lánya. Fürkésztem őket, de egyikükben sem volt kedvem magamra ismerni.
Így aztán amikor hasas lettem, és a szupermarket előtt ácsorogva imádkoztam, hogy a gyerek fiú legyen, azzal is megtoldottam, hogy csakis derék fiú, ne olyan, mint az apám, aki összerondítja a falat meg a nőket.

Nyaranta mindig fenemód boldogtalan voltam. Ha ki akartam menni egy kicsit a tengerpartra, hogy megmártózzak, mielőtt szobrozni kezdek a szupermarket előtt, nagyon korán kellett kelnem, de a három banya így is minden mozdulatomat leste.
– előbb be kell ágyaznod! – szólt rám az öreganyám.
– Fogadj szót! – az anyám.
– Bele is fulladhatsz! – Maria néni.
– előbb-utóbb megszököm! – én.
Mindhárman egyszerre rázták felém az öklüket, én meg végül bevetettem az ágyat, miközben kicsordult a könnyem, mert egészen tele lett vele a szemem, aztán meg futhattam a buszmegállóba, és amikor kiértem a tengerhez, olyan fájás állt a mellkasomba, mintha egy lyukon át pőrén maradt volna a szívem. Mert amíg a többi lány viháncolva és sivalkodva ugrabugrált a hullámokban, én elfancsalodtam, mert az jutott eszembe, hogy a következő hullám agyoncsaphat, még szerencse, hogy az ágy be van vetve.
És ez így ment minduntig, az ágy meg a halál nem engedte, hogy az ábrándjaim reménnyé változzanak.
Hát ez az élet? Amikor a jó meleg takaró alatt elpilledt a testem, hogy megéledhessen a képzelet, miért éppen az én álmaim vackában kellett az apám farkának menedéket keresnie?
Örökösen feketébe jártak, sose csinosítgatták a házat vagy magukat; a bajusz kiserkent a szájuk fölött, a pókhálók meg csaklógtak a plafon sarkában. Az ágyak bezzeg mindig be voltak vetve, még ha foszlottan is, de készen álltak a tetem kiterítésére. Mintha egyedül a halált tisztelték volna valamicskét. Néha arra gondoltam, hogy nemcsak Maria néninek hiányzik egy kereke, hanem az anyámnál is hibádzik valami, az öreganyám meg azzal a rossz
májával mindenbe beleüti az orrát, a vén kurva.

Egy este, a vacsoránál – a rántott levesbe nem jutott tojás, olyan vacak volt, hogy még – csak úgy megkérdeztem:
– Hát az anyám szüzességét ki vette el?
Az apám tajtékozva csapta földhöz a tányért. csak úgy dőlt belőle a szitok. A nagyanyám kővé dermedt. Az anyám mintha elkóborgott volna a múlt ködös útjain. Maria néni majd megpukkadt nevettében, foghíjasan markolta a bukszáját, mintha félne, hogy leesik, vagy megárt neki a sok rázkódás.
Aztán amikor már sok hónapos terhes voltam, és a barátommal éltem egy halászkunyhóban, a Santa catalina-negyedben, a tikkasztó nyári éjjeleken a szabad ég alatt aludtunk, karnyújtásnyira a csillagoktól, a holdtól, az öböl vizétől, a kivilágított katedrálistól meg Bellver várától, azért imádkoztam, hogy istenkém, ne engedd, hogy a gyerek fiú legyen, vagy lány, inkább legyen valami annál jobb.
Amikor kislány voltam, nem értettem, miért fitymálnak le az emberek már a pillantásukkal is. Az utcán direkt kikerültek, hogy ne kelljen elmenniük mellettem. Aztán amikor a szupermarket előtt kezdtem tölteni a napot, mert amit apám keresett az ócskavassal, nem volt elég annyi éhes száj etetésére, az keserített, hogy mindenki fütyült rám, és az a pár ember se nézett sose a szemembe, aki megsajnált, és adott száz pesetát, hogy visszatoljam a kocsit a helyére.
Mióta az eszemet tudom, nyomorban és magányban éltem, éppen úgy, mint amikor bemegyek a tengerbe, a víz meg visszahúzódik, és egy gödröt hagy körülöttem, amelyik beszív abba a hatalmas, algákkal és néma kagylókkal teli méhébe.
Na, meg az az iszonyat éjjelente! Le se hunytam a szemem, hogy álmomban ne lássam a bevetett ágyat, amelyik mindig ott volt legelöl a fejem sötétjében, várva a vízbefúltat.
Néha fogtam a mosogatókefét, rátettem pár csepp hipót, és jó erősen ledörzsöltem vele minden porcikámat, mert úgy éreztem, hogy szaglik a bőröm, mint a budi, de aztán rájöttem, hogy a családom a büdös. csőcselék, mondta valaki, még iskolába se járatták. Gyülevész népség. Az apja részeg disznó, aki a szemétben kotorász. A nagyanyja meg boszorkány, aki fedezi azt a szégyentelen fiát, aki egyszerre kúrja a feleségét, a nővérét meg a lányát.

Esküszöm, hogy a terhességem vége felé már ott tartottam, hogy imádkozni se tudtam, és köptem a csillagokra. Meg a hold valamennyi arcára. És az élettársamra is, aki bűzlött az olcsó szesztől, a portól meg a sós verítéktől, mert órákig álldogált a lámpánál, a Marítim-sétány elején, és papír zsebkendőt árult az autósoknak.
Mivelhogy a gyerek, akit vártam, nem tőle volt, és így mindegy volt neki, egyszer jól megrúgta a hasamban, aztán meg hiába bőgött, mint egy szamár, én már eldöntöttem, hogy soha többé nem bocsátom meg és nem mentegetem a férfiak disznóságait. Éjjelente azért még kapaszkodtam abba az AiDS-es testébe, hogy ne legyek annyira egyedül a sötétben, meg azért is, mert az agyamon egészen úrrá lett a tehetetlenség. Nem volt már jó semmire, mást se csinált, csak álmomban ágyakat varázsolt elém, meg sok-sok ágyneműt. Főleg hímzett lepedőket.
Ezek a jelek vagy jóslatok annyira megbabonáztak, hogy egy este, amikor az élettársam félholtra kótyagosodott az ivászattól meg a fáradtságtól, kiforgattam a zsebeit, és másnap reggel, amikor elment az útkereszteződéshez, vettem egy készlet bölcsőbe való, hímzett ágyneműt, aztán leterítettem a fűre, arra a hatalmas, zöld ágyra, amely fölött mintha kék baldachin lett volna az ég, és hozzákészültem, hogy a világra hozzak egy angyalt.
Mert ebben biztos voltam. Azzal a bizonyossággal, amelyről azt se tudod, a szíved melyik zugában szunnyad, de aztán hirtelen olyan eleven képekben mutatkozik meg, hogy már-már azt hiszed, meg is foghatod és kedvedre formázhatod őket.
Igaz, ami igaz, kicsikét azért tévedtem. Mert halott angyalt szültem.

Tomcsányi Zsuzsanna fordítása

Mentafagylalt - 24 mai katalán elbeszélő

Szerkesztette: Bayà, Montserrat

Kiadó: L'Harmattan Kiadó, 2011

Oldalak száma: 178