Előbb évről évre, majd hétről hétre, ma már óráról órára nehezebben, idegenebbül tájékozódom e földön. Ami az anyámat illeti. Igéreteit, az ígéreteket, hogy otthonosság (mint érzet legalábbis) jár az ő kis katonájának is, csak egy kicsit őszintének, egyenesnek, megfelelőnek kell hozzá lennem, s bár visszafogottan, de érzelmesnek (érzésekben tehetősnek). Ezt sugallta még a szocialista anyaföld is, szűkségben (!) többnyire, mégis: sugallta; és közben, mint utaltam rá fentebb, cáfolgatta is, hogy helyesen értettem volna sugalmazását. S nem csupán valami szoknyás védelmet szeretnék élvezni a morális bizonyosságok (meggyőződések) révén. Évről évre, mondom, majd hétről hétre, s most óráról órára érnek a cáfolatok. Öregszem, egyre nagyobb sebességre kapcsol az idő - amelynek viszont még sincsen cáfolata; Borges csak viccből, esetleg vaksi nagyképűségből dobhatta be az ellenkezőjét.
Valóban, tán egyedül az ördög (Ördög) tudhatja (persze: istenigazában), mi az a morál. Ha a szoknya lerántatik róla. Amivel azt sem óhajtom sejtetni, mintha nőies furfangot gyanítanék a fogalom mögött, nem hiszem, hogy kizárólag Éva anyánk kígyós praktikája húzódik meg a háttérben, nemtelenségek értelemszerűen nem tapadhatnak csupán az egyik vagy a másik nem... hm... kezéhez. No meg mi az hogy nemtelenség? A kígyó? Formára-mozdulatra maga a testet nyelvként öltögető NEM! Hol erre, hol arra - mondva. S ezt, valahol mélyen (Jung ciszternátusából), mindannyian tudjuk. (Freudtól is - legföljebb ő megrekedt kicsikét a nemi elkülönböződés mozzanatánál; vonakodott beleártani magát a mitológikus valóságba.)
Én sem kívánok visszább menni az emlékezésben. Arra emlékszem, hogy szüléim, tanáraim, szomszéd bácsik és nénik egyként sulykolták belém a Tízparancsolat emberi tételeit, ne ölj, ne lopj stb., s hogy micsoda megalázottság érzés vett erőt rajtam, valahányszor ott láthattam egy-egy (vagy egész sereg) egyenruhás oldalán, hátán az ölőszerszámot, amellyel én, privátim, jószerivel még álmomban se nagyon élhetek. Filmekről, a Nagy Honvédő Háború-sokról főképp, nem is szólva: kínszenvedés volt látnom őket, ahogy tobzódnak a pusztításban! Csak sokkal-sokkal később fogtam szagot, hogy hiszen a lopás (rablás) sem éppen utolsó; vacsora, mondjuk. (Amennyiben az árulásra is asszociálni merészelünk.) Hiszen mindösszesen a bűnről van szó, a bűn meglehetős tarkabarka természetéről, közönségesről és rendkívüliről, bár ez utóbbi fajtával talán egyszer sem volt szerencsém megösmerkedni. (Tudniillik mire a szerencse beütött, addigra a rendkívüli is elközönségesedett, hétköznapivá lett, mint anno - et nunc - a fasizmus.) S ha már e zárójelezésen túl vagyunk, javaslatunkkal is előrukkolnék megszólítás ügyben; a sok-sok politikai, üzleti, ideológiai meg miegymás formulák - pl. polgártárs, uram, bajtárs, elvtárs, testvér stb. - után igen adekvátnak, időszerűnek vélem a bűntárs formulát. Szép napot, Kulcsár bűntárs! mondjuk, vagy Kovács bűntárs! sőt (ezt a nevet egy tévéhíradóból csentem) Hibácska bűntársnő!, továbbá: főosztályvezető bűntárs! elnök bűntárs, alezredes bűntárs! miniszter bűntárs! s így már-már a végtelenségig. Gondolhatok e javaslatunkra, Olvasó bűntárs, hogy valami keresztény atavizmus ütötte fel a fejét a főmben (főjét a fejemben?), szállásolta be magát nálam, hogy afféle kiöregedett fiataldemokrata ebként magam is behanyatthomlokestem az Anyaszentegyház ölébe, s onnét a para... e paradicsomi echózás! Már az, ugye, ahogy elveszni kezdünk egyesünk és egyeseink többsége között. Olvasó bűntársam azonban ezútal (is!) tévelyeg; részben, hiszen, nyomon van, ámde kátyúban is egyszersmind! merhogy bennünket a tényleges tiszteletérzés vezérel! Vagy annak legalább egy őszinte iparkodása, magunkévá tettetése, amint hogy azt, mármint a ténylegességet, látva látjuk körös-körbe. Mondjuk a fent például szereplő Kulcsár bűntárs (körántsem bal-)esetében; elvarázsolunk nehánytíz milliárdot, kitől-mindenkitől, nem puhatoljuk, majd pedig eljárás alá vetődvén - elbámuljunk ázsiónk rohamos emelkedésén. Ázsiónk vagy ázsiánk, az itt most scheissegál, poroszosan szólva, kelet ez is, amaz is. (Mintha talán Nyugaton az ilyesmi elképzelhetetlen volna.) Mi? Hát, hogy - érdemes volt! Mert ha eladdig olykor vicik-vacakolódtunk, vackolódtunk volna úgynevezett lelkiismereti szőrszálak táján, mostantól ennek vége, felívelő respektusunk és reputációnk egyenesen megtiltja számunkra ezt a szőrözést! A volumen ugyanis - volumen. Kötelez. Költekezzen továbbá érdekünkben a pitiáner többség, fizesse drága perünk óradíját is ő - mi a milliárdokból legföljebb a házi kopaszainkat (őrző-védő legényeinket)...
Mondom, mondjuk, természetesen a pitiáner kórusból, ergo kevesebb szarkazmussal, mint amennyi bűntudattal. Rossz lelkiismerettel. Lévén pénztelenül. S eltűnődve vizipisztolyos bankfosztásra készülődőn, akit hős ajtónálló sajnálkozva ledurrant. Nem szólván fedél nélküli, s emígy nem is igen bűn-társunkon, akinek a kutya sem óhajtja fizetni háziőrizetét. De, ismételjük el, a rossz lelkiismeret onnan főleg, hogy a morál dolgán egyáltalán még gondolkodunk. Mintha nem volna elég - ha nem is jó, jobb, legjobb - egyéb dolgunk. S ekképp talán nem is igazán méltón a bűntárs titulusra. Társtalanul - a bűnben...?