hirdetés

Anyatöbblet és anyahiány

Gerőcs Péter és Lanczkor Gábor regényében

2018. augusztus 24.

Gerőcs tévutakra vetődő, zavaros hőse életében meghatározó szerepet játszik és a szöveg első szakaszában döntő jelenléthez is jut a fiú anyja, az átlagos életét lépésről lépésre viszonylag gördülékenyen fölépítő lanczkori elbeszélő életében és az arról tudósító szövegben ugyanakkor gyakorlatilag egyáltalán nem kap szerepet a narrátor saját édesanyja. – Pályi Márk Gerőcs Péter és Lanczkor Gábor regényeiről.

hirdetés

„De hová tűnök, ha elapad / a gondozó hideg"
(Nemes Z. Márió)

Az elmúlt évek érdekes prózakísérletei közé tartozik Gerőcs Péter Győztesek köztársasága című kötete, és alighanem az időszak egyik legfontosabb könyve volt Lanczkor Gábor Apás szülés című regénye. Mindkét mű a mai kor érzületét igyekszik valamilyen formában közvetíteni, ám amíg Gerőcsnél egy különc fiatal nagyobbrészt nyilvános ténykedésébe, addig Lanczkornál a vele nagyjából egyidős férfi átlagos hétköznapjaiba tekinthetünk bele. Gerőcs tévutakra vetődő, zavaros hőse életében meghatározó szerepet játszik és a szöveg első szakaszában döntő jelenléthez is jut a fiú anyja, az átlagos életét lépésről lépésre viszonylag gördülékenyen fölépítő lanczkori elbeszélő életében és az arról tudósító szövegben ugyanakkor gyakorlatilag egyáltalán nem kap szerepet a narrátor saját édesanyja. Amikor pedig a felesége válna anyává – a nő meghal; és a halála előtt világra segített közös lányukat a férfi elbeszélő egyedül neveli föl. Mintha az életük egyensúlyának fönnmaradását egyedül a felesége halála s így az anyaként való megjelenésének kiküszöbölése biztosíthatná.

Lanczkor regénye (Jelenkor, 2016) egészen revelatív módon nem beszél semmiről, azt leszámítva, ami az átlagos életű narrátorával történik: kamaszodás, bulik, zenehallgatás, csajozás, olvasás, közép- és főiskola, elköltözés, önálló egzisztencia (bioboltot nyit), szerelem, összeköltözés, házasság; s ezeken belül sem zajlik le semmi különös. Így semmi – semmilyen szokatlan forma vagy kizökkenés – nem zavarja a szereplő azonosulását élete valóságával (s így az olvasóét sem), sőt fölnagyítja ennek a valóságnak az érzékelhetőségét. A benne megjelenő elemek nem jelentenek többet önmaguknál, éppen ezért fölerősödik az önazonos létezésük. Ez nem jut osztályrészéül Gerőcs hősének, akinek pályáját jól érzékelhetően tájékozódási zavarainak dinamikája hajtja, valóságészlelésének hiányosságai mozgatják. Vajon mi állhat annak a hátterében, hogy a két regény egyikében az igyekvő és gondos (noha hibázó) anya fiának élete eltorzul és zűrössé válik, míg a másikban a tökéletesen háttérben maradó, jóformán láthatatlan szülők gyerekének az élete a maga szabályos és megélhető útján halad előre?

Ahány anya, annyiféle beállítódás – standardnak mégis a mindent felülíró gondoskodást tartjuk. Gerőcs regényszereplőjének édesanyját csakugyan törődő, gondoskodó anyának látjuk; egyetlenegyszer szól ki csupán e racionalizált szerepéből – elárulva, hogy az élete beteljesülései mögött valójában ellentmondások feszülnek –, amikor úgy fogalmaz, „mintha az én életemben a siker is valójában csapás volna" (Kalligram, 2015. 11.). Emellett azt is látjuk, hogy viszonylag tág teret enged a képzeletének: amikor meglátja fiát egy idősebb férfival, meghívja magukhoz ebédre, s eközben „[t]alán már el is képzeltem, hogy hárman együtt leszünk jó barátok" (15.). Máskülönben odafigyelő anya, akinek imponál a gyereke, akit egyedül nevel, és igyekszik a közelébe kerülni. Miközben abból, hogy az ebédmeghívást követően – bármiféle reflektálás vagy gátlás nélkül – élettársi viszonyra lép fia barátjával, az említett idősebb férfival, már sejthetjük, hogy a gondoskodása leginkább a saját személye kiterjesztését szolgálja. Amikor Petri György azt írja versében, hogy „Miért nincs egy rendes nő? Aki nincs. / Ezek mind vannak", akkor ő is az ebben a modellben felnövekedett személy (jellemzően fiú) panaszait adja elő.

Gerőcs az Ítélet legyen! című új esszékötetének A zuhanók tekintete című szövegében így fogalmazza meg ezt a (túlzó) gondoskodás primátusát hordozó beállítódást: „A másik megmentésének napi gyakorlata valójában nem tényleges segítség, hanem a változás ellehetetlenítése. A pozíciók rögzülnek, a viszonyok állandósulnak. Olyan ez, mintha az örvénylő folyóból kinyújtott kéz és a felé nyújtott megmentő kéz az érintkezés pillanata előtt kővé dermedne, és a halálfélelem belefagyna a fuldokló tekintetébe, hogy megmentője örökké szemlélhesse." (Kalligram, 2017. 228.) Azt is hozzáteszi, hogy ez a szemlélő a saját szánalomérzése függője. Odáig azonban nem jut el, hogy azt is észrevegye, ez a segítő kéz hozza létre magát a megmentés helyzetét is, amire addig szükség se volna; különösen igaz ez a gyermeke beállítódását kiskorától meghatározó anya esetére. E fölismerés elmaradása részben annak tudható be, hogy amikor Gerőcs meg akarja fogalmazni a szerkezeti meglátásait, sokszor éppen azt a nyelvet hívja ehhez eszközéül, amelyet amúgy pont hogy le szeretne leplezni. Így nyilván nem mondhatja el, hogy a kinyújtott kéz rögzülő pozíciója valójában egy uralmi forma része, amelyet többek közt épp az általa is használt nyelv, különösen a gyakran alkalmazott panelek és formulák hoznak létre.

Amikor Nádas Péter az egész európai kultúrára kiterjesztve törekszik ábrázolni az anyák és a fiak viszonyát, az Odüsszeia háttere előtt, de a huszadik századba helyezi azt a Szirénének című közelmúltban írt darabjában (Jelenkor, 2010). A totalitarizmusok évszázada kézenfekvővé teszi, hogy a torzulásig ható gondoskodás gyökerét a háborús megvertséggel és az apa kiesésével kösse össze, noha persze a tömeggyilkosság mint kiindulópont voltaképpen egyidős, sőt azonos az egész európai kultúra gyökereivel. Ez a képlet valójában nem is más, mint a nietzschei ressentiment-morál: a jóság megtestesülésének és az igazságtalanság elszenvedésének szinonimmá válása. Ha az a jó, akit igazságtalanság ért, akkor az áldozatiság és a vele járó, elégtételt kereső érzelmi turbulencia nemesül meg, hiába hogy ezzel épp azt az erőszakot adja tovább megváltozott formában, amely őt érte. Nádasnál számos nyelvi elem példázza ezt az összefonódást, a (túl)gondoskodás nyelvét beszélő anya erőszakos kiszólásait, hogy csak a legfinomabbat említsük: „kis galambom, szemem fénye, kicsi gyöngyöm, édes egy izzadságtól erősen illatozó kisfiam" (36.); nem szólva a hízelgő és dühös mondatok sűrű váltakozásáról. A fiú is így beszél apjáról: „az én édes kedves tömeggyilkos édesatyám" (47.), és a helyzete is kísértetiesen hasonlít a Gerőcs szereplőjéére: vagy nem számolnak a valósággal, vagy annyival tágabb összefüggésében veszik azt figyelembe, hogy annak egyelőre nem látszik értelme; „világmegváltó terveket dédelget[n]ek" (45.). A ressentiment-morálban végleg összekeveredik a gyöngédség és az erőszak, s így az összemosódottságban az igazságosság dicsérete végül is az erőszakosság dicséretévé válik.

Hogy a fiú helyzete épp az anya ilyen beállítódásának köszönhető, könnyen kiolvasható a szövegből: miután az anyák azzal korholják a fiakat, hogy „[n]yolc órán át álljak az én szegény visszeres lábamon és akkor még túlórázzak, hogy ti a dúsgazdag lakomákon heverésszetek és a fényes jövőtökről fabuláljatok", hozzáteszik, hogy „[g]ondolom[,] a reggeli merevedésed miatt nem mersz előttem felállni" (44.). Valójában épp ez az intim szférát fölsértő nyelv dermeszti tétlenné a fiakat, és a személyes mentális integritás határainak áthágása kárhoztatja képzelődő vegetálásra őket. De Nádas szövege felől olvasva az anya a Gerőcsnél látott esetben sem annyira kívülálló, mint ott tűnne. Itt ugyanis nem véletlenül pillantja meg a fiát az utcán egy idősebb férfival, hanem ő maga javasolja ezt neki: „legalább egy szívbéli jóbarátra lelj, egy öreg pasira, egy pénzes bárkire... ő legalább a testi örömökhöz ért és ebben hűségesen gyámolít" (42.).

A megvertség és az uralmi erkölcs összefonódása univerzális forma, nem a nemi szerep része. A férfit legalább annyira ez ösztönzi arra, hogy mások fölötti uralmához igénybe vegye ennek paneleit. Kifejezetten jóként megdicsőülni a megvertség mindazonáltal csak e gondoskodó anyai gesztusszerkezetben képes. Egy megvert férfi a klasszikus nyugati kultúrában nem vonzó, a nőiség viszont maga is a megvertségből táplálkozik. A platóni nőeszmény óta, amely a kisfiús gyöngeség ideálját állítja a nők elé, ebben a férfikultúrában az számít jó nőnek, aki hálás azért, hogy szolgálatot tehet az őt elgyengítő urának – ráadásul ennek köszönhetően saját magát élheti meg kiválónak. A világtörténelem botránya, mondanák, ha fölfognák, hogy részben ez a struktúra vezetett Auschwitzhoz is. S ahogy a megvertség iránt érzett hála szépségként terjed szét az illető arcán, ha nincs a férj, aki a szépségre ösztönzi és akinek hálás lehet, ugyanez terjed szét a viselkedésében immár nem szépségként, hanem lecsupaszítva, erőszakként és zavarként. A nő még szép, az anya azonban – minden nyugati kulturális hagyomány szerint – ; a szépség és a jóság egymásnak való megfeleltetése pedig, ami később megnyitotta az utat a jóság és az erőszak átfedésbe kerülésének is, ugyancsak Platón középponti vívmányai közé tartozik, amivel igazolni kívánta az ideái jogosságát, hogy azok a szabad emberi cselekvést pótolni képes uralmi normaként léphessenek életbe. (Vö. Hannah Arendt: The Human Condition. Chicago University Press, 1998. 225–226.)

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy a huszadik századi totalitarizmusok ilyen öröksége hogyan taposta ki útját a rendszerváltás Magyarországáig, Gerőcs regényhősének születéséig, érdemes szemügyre vennünk Esterházy Péter és Gothár Péter Idő van című 1985-ös filmjét, ahol az anya kafkai abszurditású betegsége szoros összefüggésben áll a Kádár-rendszer általános miliőjével. A puha diktatúra, az „emberarcú szocializmus", a humanizmus és a totalitarizmus egyvelege épp az a közeg, ahol a ressentiment-morál, a megvertség és a jóság elegye uralkodóvá válhat. A filmben nem csupán a valószínűtlen megbetegedés, hanem már maga a kiinduló helyzet, a balatoni üdülés is a valóságtól való megfosztatás kultuszát, az eredeti értelmében vett szabadságtól történő depriváció önkéntes vállalását jeleníti meg (de ugyanerre a tünetre utal a film végén a rekreációs célú budai kutyatartás fölbukkanása is). Egyedül a film befejezése zökkenti valamennyire helyre a világban való részvétel egyensúlyát, miután az anyát a kórházban hagyják, és a kisfiú – anyját egy nyilvánosan is megjelenő (amúgy a film betétdalát éneklő) nővel behelyettesítve – azt énekli, „együtt öregszem apámmal s Cserháti Zsuzsával". A Gerőcs regényében szereplő, szó szerinti és átvitt értelemben is prostituálódó fiú is a felnőtt életét a nyolcvanas években kialakító nő gyerekeként születik a rendszerváltáskor.

Gothár filmje jól mutat rá, hogy a rendszerváltás küszöbén álló országban ez a helyzetérzékelés és beállítódás jóformán normatívnak számított. A gyermekének a betegségét ajándékba adó anya strukturális alakzata ugyanakkor szintén legalább a modernitás korábbi szakaszaiig visszavezethető. Bruno Schulz csaknem nyolcvan évvel korábban játszódó, Fahajas boltok című elbeszélésében a serdülő kisfiú, miután az apja levéltárcájáért hazaindulva egész éjszakára elcsatangol, kijelenti, hogy kevéssé izgatja, mit szól éji túrájához az anyja: „[a]pám... bizonyára megfeledkezett már a veszteségről, anyámmal pedig nem törődtem." (Jelenkor, 1998. 72. Kerényi Grácia ford.). A képből kiküszöbölt valódi anya erre irányuló szerepe azonban ekkor még erősebben kiütközik magának a gyöngédség fogalmának a megsérülésében. A fiút útja végén, hajnalban egy konflisló veszi hátára és siklik le vele a hófödte dombokon. Ám a vágtató paripa egyre lassul, majd végül kimerülve megáll. „Mellemhez szorítottam a fejét, nagy, fekete szemében könny csillogott. Ekkor vettem észre, hogy a hasán kerek, fekete seb tátong. – Miért nem szóltál? – suttogtam könnyek között. – Ezt neked szántam, édesem – mondta, és nagyon kicsi lett, akár egy falovacska." (Uo.) Az anya itt a barátságos állat, az intim, személyes totem alakjában nyújtja át sérülését a fiának a gondoskodás jellegzetes nyelvi fordulatával, s így a kisfiú a sebet már saját választásaként is megélheti.

Ez a fajta gondoskodó anyai gesztusrendszer, mint említettük, a ressentiment-, vagy más néven humanista morál uralmi nyelvét használja. Ez az emberi igazságosságot és jóságot hirdető – valójában saját „jósága" igazolására hivatott és így meglehetősen szűkre szabott viselkedésrendszert előíró – nyelv a panelei segítségével igyekszik előre meghatározott formában uralma alatt tartani a valóság észlelését és értelmezését is. A hétköznapi nyelvhasználat is ennek alapelveit szokta kívánatosnak és értelmezhetőnek tartani. Ebből zökken ki Gregor Samsa, az efféle szabványoktól megfosztott, tényleges valóságot mutatja be Kafka is Az átváltozásban, vagy Schulz, mikor a ló az ajándékozás kedveskedő szavaival a valóságban a sérülését adja át. Ez a kizökkenés később Auschwitz megtörténtében manifesztálódott valóságosan is (ezt Kertész mellett talán Borowski láttatta a legközvetlenebbül) és vált immár láthatóan is a nyugati kultúra origójává. S így zökkenti ki egy másik megoldással ezt a nyelvet Marcel Proust is Az eltűnt idő nyomában, mikor a családtagok nyelve, a dolgok leírására és az események megvitatására használatos, előre meghatározott formájú nyelv helyett ezektől a hierarchikus elrendeződésektől megtisztítva írja le az észleléseit, a valóságot képviselő formulák helyett a valóság ténylegesen észlelhető elemeit. Ez az eljárás köszön vissza talán még gyökeresebben Lanczkor regényében, ahol annyira nem marad semmi más a hétköznapi tényezők regisztrálásán kívül, hogy a létezés azonossá válik a saját formájával, és így kerülhető el, hogy a nyelv uralmi panelei befolyásolják az elbeszélő életét (izgalmassá tegyék azt, gondoskodjanak róla stb.). Az első – és utolsó – kizökkenést ebből a nyelvből a terhes feleség rákos megbetegedése okozná. Ám amennyire meg is ütközünk a szövegtől addig idegen, abból kirívó, a kontraszt hatása miatt bulvárba kívánkozó elemen, annyira előkerül a szerepe is: az anyává válás időszaka csap át a daganattal való együttélésbe, majd a halálba. Ez a szerkezet az eddig tárgyaltakkal összevetve azt sugalmazza, hogy a valóság megélésének, valamint az annak ábrázolásához szükséges, ilyen letisztultságú nyelvnek a feltétele a megvertség megdicsőülésének erkölcsiségéből táplálkozó, saját kiválóságát az odaadó gondoskodással megteremtő gesztusrendszernek – valamint az ehhez tartozó, a „valóság" interpretálására irányuló kívánatos elvárásokat összeszervező, ám magát a valóságot eltakaró uralmi paneleknek – a hiánya.

Pályi Márk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.