0.

Húsz éven keresztül csak a térképen és könyvekben láttam. Neve rögtön megtetszett, azonnal meg is jegyeztem. Talán a kicsinyítő képző miatt: nem csak hogy szabad, hanem még Szabadka is, mintha a hely szabadságát egy hevesen udvarló lovag holmi becézgetéssel hangsúlyozná: Szabadka, Szabadka. Minderre jöttek aztán Kosztolányi beteg, borús, bús, lomha Sárszeg-regényei, és a Vajdaság szubverzív-rizomatikus irodalmi mitológiája. Csáth. Tolnai. Gion. Végel. Symposion. És egyre csak próbáltam elképzelni hogy milyen lehet amikor a palicsi tó úgy fénylik, mint ólom.  

1.

Aztán tavaly januárban elmentem Újvidékre. Vonattal potom hat óra. Az első ember, akit a Keleti peronján megpillantottam Végel László volt. Márciusban jöttem Szabadkára. Az csak négy óra vonattal. Ebből bő félórát a szabadkai pályaudvartól 10 méterre vesztegel a szerelvény útlevél-ellenőrzés céljából. Nyáron mentem Kishegyesre. Ősszel jöttem megint Szabadkára. Ezúttal sínbusszal Szegedről. Anélkül hogy észre vettem volna, ez a vidék, a Dél-vidék, a szívemhez nőtt. Persze tudom, hogy a bennem élő Szabadka egy majdnem-Szabadka, egy imaginárius város, valóságos és fiktív elemekkel, legendákkal és valódi tapasztalatokkal. Benne vannak a már fentebb említett figurák, benne van az örök kisvárosi nosztalgiám, benne van a kihalt zsinagóga, amint éjszaka négy reflektor világítja meg az üres, máladózó vakolatú épületet, mely olyan, mintha szellem lenne vagy látomás, de benne van a Lipa-féle pékségben vásárolható burek megannyi leveles tésztarétege is.  

És most már úton is vagyok ezekhez a rétegekhez. Elindultunk Szabadkára a negyedik alkalommal megrendezésre kerülő Írók Gyújtópontban fesztiválra. Vasútszenvedélyemnek megálljt parancsolva, elfogadtam Bán Zsófi invitálását, és az ő kocsijával indultunk a déli határnak. Röszkénél egy kicsit eltévedünk, de aztán visszatalálunk a sztrádára.  

A legidősebb szabadkaiak, akik még ismerték Milkó Izidort is, úgy mesélik, hogy az idő egyszer-csak megállt a városban. Vonattal jött, nem is akármilyennel. Eredetileg úgy volt, hogy csak egy éjszakát tölt el itt, aztán továbbutazik. Az expressz azonban kapott egy lassújelet nem messze a várostól, és az időnek elment a kedve a további vonatozástól. Ez az időtlenség, amely másfelől nagyon is idős, Szabadka történelmi belvárosára nemcsak közhellyel, hanem hellyel-közzel is igaz. Sajtóértesülések szerint a mostani városvezetés éppen ezt a városközpontot igyekszik lerombolni.

Az 1867 utáni modernizációt Szabadkán 1914 és főleg 1920 könyörtelenül megakasztotta. A négy és fél méteres belmagasság a felére csökken.  Álmennyezet. Trianon után a prosperáló régióközpont a határsávra szögezett település lesz. A fentebb már emlegetett idő pedig a belvárosban éppen ezt a néhány erjedő-modern évtizedet konzerválja: a népművészettel pertut ívó bécsi szecesszió palotáit, a grandiózus városházát, az örökösen süvét ülő zsinagógát.  

A monarchiát idéző városközpont mellett, annak közvetlen közelében az ötvenes évek és a hetvenes évek építészete is helyet kér magának. Betonszerkezetek, panelépületek. A blokkházak között némi zöld. A tömbházak egy része felvállalja reális korát, egykedvű bölcsességgel bámulja a Palics felé vezető országutat. Másik részük sminkeli magát, új homlokzattal próbál szebbnek mutatkozni. Szállodánk is ilyen. Álmennyezet.  

Este belevetjük magunkat a Fesztiválba. Belevetnénk. Az egyik helyszínen Cserna-Szabó András bosnyák kiadása tart felolvasóestet. Sajnos rosszak a tolmácsgépek. A boszniai szerb nyelvváltozatot a vajdasági fülek is nehezen tudják követni. Mi meg se próbáljuk. Helyette átsétálunk egy másik helyszínre, a BASH-HÁZ-ba.  

2.

Elvis Costellóval reggelizek. Miközben eszem az ajvárt és a fetát plazmatévén Elvis Costello énekli körül a Notting Hill betétklipjében Julia Roberts éteri szépségét. Iszom vagy félliter filteres kávét. Délelőtt Bán Zsófival kimegyünk Palicsra. A tóhoz fasor vezet. Előszezon. Építik a parkot. A part mellett pavilonépületek. Garniszállodák, ahol néhány órára is ki lehet venni szobát. A tó most nem olyan mint az ólom. A mólónál található a Költői Reménység Foka.

A csúcsban pedig a szerelmesek padja. A tavakkal mindig ugyanúgy vagyok: egy bizonyos pillanatig megnyugtat a belátható zártság, a horizonton a bizonyosság körvonalai; egy töréspont után azonban feszélyezni kezd ez a lehatároltság. Próbálom úgy nézni a tavat, mintha tenger lenne, melynek kijárata a szem számára a végtelenbe vész.

Mintha a főszezonon kívül a fürdőtelepeken a dekadencia és a melankólia lenne a haszonélvező. A még-nincs és már-nincs boldogtalanság. Hallstatt-hangulat. (Ulpius Tamás végzett magával az osztrák kisvárosban. Azóta ez a nevet, talán a h nyitóhang és az ismétlődő t-k teszik, de magamban halálstadtnak fordítom.) Az allékon sárga keramitkockák, mint a régi Újlipótvárosban.  A Párhuzamos történetek olvasása óta ez a sárga valamiért elmémben összekapcsolódfott az örület és a téboly fogalmával. Visszafelé küldetésünk van. Régimódi, opálos villanykörtét szeretnénk vásárolni, azt a fajtát, amit az Unió már nem engedélyez. Nincs szerencsénk. Elébb  kénytelenek vagyunk rezignáltan tudomásul venni, hogy a tegnap még az út mellett található  áruház egyszerűen eltűnt. Majd kiderül, hogy már itt sincsenek olyan izzók. 

Délután tartják a BASH-ban Rituális labdajátékok antológia bemutatóját. A kötet pillanatfelvétel napjaink vajdasági irodalmaiból. És azért sem: irodalmából. Itt ugyanis irodalmak vannak. Retorikák és poétikák. Emiatt a könyv nem reprezentál, nem elfed, hanem felfed és prezentál, amikor nyelvi műhelyeket tesz láthatóvá Az egyetlen közös elem, amely majd' mindegyikük írásművéből is kiolvasható az a Tolnai-faktor. Nem csak ők állnak közel Tolnaihoz, hanem Tolnai Ottó is közel ül hozzájuk itt a bemutatón. Ahogyan a térségi, úgy a nemzedéki lehatárolás se jellemzi a könyvet. A legidősebb és a legfiatalabb szerző között 20 év korkülönbség van. A Faragó Kornélia szerkesztette kötetben egyaránt helyet kap a legfiatalabbakat tömörítő Híd-kör néhány alkotója (Barlog Károly, Benedek Miklós, Kiss Tamás, Terék Anna) az újra vitális és immár kétnyelvű magyar-szerb Symposion avant-gárdája (Bencsik Orsolya, Sirbik Attila) ugyanúgy, mint azok a figurák (Aaron Blumm, Danyi Zoltán, Jódal Kálmán, Mirnics Gyula, Pressburger Csaba-Saul, Szerbhorváth György), akik már régebb óta öregbítik a fiatal irodalom hírnevét. Amilyen sötét van a pincében, olyan izgalmasak a szövegek. Vers és novella, tárcasorozat és regényrészlet, filozofikus traktátus és szociologikus útinapló.

Este a Kosztolányi színház emeletén Bán Zsófi és Mikola Gyöngyi beszélgetnek egymással a személyesség evidenciájáról és lehetőségeiről, a kultúra iróniájáról és az irónia kultúrájáról, a brazil gyerekkorról, és annak irodalmi megörökítéséről. Későeste megint a BASH-ban vagyunk. Megismerkedünk egy fogorvossal és egy fizikussal. Ez a tény szavatolja, hogy ne csak az esszéről beszélgessünk egész este.  

3.

Reggelire megint ajvárt eszem és fetát. Megint iszom mellé félliter kávét. A tévében  Costellót várom, de ma nem köszönt be. Helyette a gyászhíreket sugározza a tévé. A minimuminformációkat közlő magyar szövegek alatt Samuel Barber Adagiója szól.  Szabadkán a fákra ki vannak téve a gyászjelentések, mellettük az eladó robogókat hirdetik. Délelőtt most Palics helyett az utolsó induló ágyat próbálom elérni. Magyarán alszok. Vagy alszom. Amelyik jobban esik. Kettő körül, mint egy tősgyökeres szabadkai, kisétálok vendégeim elé a pályaudvarra. Nemes Z. Márió Pestről, Lanczkor Gábor pedig Szegedről jön. Márióval folyamatos beszélgetésben, Gáborral folyamatos beszélgetéskezdésben vagyunk. Az ilyen bemutatkozó estek kötelező gyakorlata a „miért lettél költő, honnan jön az ihlet, kik a mestereid” kérdéssor, ennek ellenére és ezekkel együtt jól csináljuk. Legalábbis remélem a Litera tudósítása majd kiemeli sikerünket. Utánunk Cserna-Szabó Andrissal Bencsik Orsolya beszélgetett.  A fesztivál végére helyre jöttek a tolmácsgépek, így a fordító ilyen mondatokat szerbíthetett: „Két répán fejbe lövik egymást a gasztronómiai szakírók.” „Némely kritikus úgy bánik a szerzővel, mint a móri mészárlás gyanúsítottjával.” „A szakácskönyvet olvasni kell, nem főzésre használni.” Fogások és nyafogások váltották egymást Cserna tálalásában. Érezhető, hogy egy mangalicafejről vagy egy báránybordáról szívesebben beszél mint a kánonról. Kedvenc szakácskönyveit idézi fel. Például Emma asszonyét, melyet nem más, mint Ignotus jegyez. Vagy Móra Ferencné receptgyűjteményét, melyben a megkeseredett nő a grammra meghatározott hozzávalókban talál oldást és kötést. Egyik nagyanyja ebből főzött 53 évig. Másik nagyanyja bánffyhunyadi Hunyadi Erzsébet erdélyi szakácskönyvét forgatta. Este megint a BASH vár minket. Fáradtságom akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a pincekoncerten a francia Jack Dupon együttes egyik tagján egy szabályos egérfejet látok.

4.

Éjjel kettőkor átállítjuk óránkat háromra. Elképzelhető, hogy a szerb vasút nem volt ilyen előrelátó. Történik ugyanis az utolsó napon, hogy miután a szegediek elmennek a rozoga-bájos sínbusszal, mi Márióval potom 4 órát várunk az állomáson. Márió előbb dekkol és utána téblábol, én fordítva teszek: előbb téblábolni szeretek és csak utána dekkolni. Közben a létező minden irányból és irányba robognak (na jó: döcögnek) a vonatok: Zentára, Zomborra, Újvidékre, Horgosra. Mit van mit tenni: török kávét iszunk és a mozdony-szauruszokat, transzformersz-figurákra emlékeztető pályagépeket csodáljuk. Aztán vágányzár fogad minket a magyar oldalon. A lényeg, hogy annyira elfáradtam a vonatozásban, hogy még annak se örülök, amiért máskor akár a szomszéd pályaudvarra is elmennék, hogy vasúttal zárhassam ezt a cikket.