fotó: Valuska Gábor

Tamás Zsuzsa felvezetője után, amelyben a beszélgetés irányát egyértelműen az urak epikus tevékenységének, a Kedves Ismeretlen és az Életjáradék című regények irányában jelölte meg, Kemény István azzal nyitott, hogy ő valójában egy húsz évvel ezelőtti döntésétől fogva, amikor is lemondott a prózáról, sokkal nyugodtabban élte az életét; ezzel legalább nem lesz gond. De végül mégsem tudta elhárítani a belső hang hívását, amely azzal incselkedett, hogy a versekben nincs benne, nem fér bele minden, ami Keményt foglalkoztatja. Solymosi reakciójában önmaga képzőművészeti beállítódásáról beszélt, a rajz és a mondat viszonyáról, no meg arról, hogy a nyolcvanas években már írt prózákat, de ezek kimondottan a versfigyelem szövegszerű lecsapódásai voltak. Hozzájuk visszatekintően inkább gyanakvó a viszonya.

A kezdeti taktusokat követően a nagytörténet és a prózatételek szembeállításának lehetősége vetődött fel, ahogyan Benedek Anna fogalmazott: a keményi nagyvilág és a solymosi-féle töredezettség ellentéte. Voltaképp poétikai csapásirányt vett a disputa, amelyet Solymosi tájolt először azzal, hogy a két világ közötti tartalmi hasonlóságokra illetve széttartásokra utalt, a szabadulásvágy motívumára, a két folyami regényalaknak a Tiszától és a Kőröstől való menekülésszenvedélyére, majd azzal lépett tovább, hogy az alanyi, egyes szám első személyű megszólalás számára nem jelentett problémát, a távolság adott, az emlékezés fikciós munka. Kemény már közvetlenebbül tért ki a fenti elbeszélhetőség-kérdésre, arra az időszakra, amikor általános- és középiskolás éveit töltötte, és amely évek alapvető olvasmányélménye, Vernétől Jókaiig, az elbeszélhetőség valóságos tapasztalata volt. A nyolcvanas évek egyetemi stúdiumainak és a kortárs próza fordulatainak nyomán romboltatott szét ez a kép, de Kemény soha nem mondott le arról, hogy egy történetet végigmondjon, a Kedves ismeretlen ennek az elkötelezettségnek a végkicsengése. Nem volt meglepő, hogy Solymosi erre kontrázott; egyrészt semmiféle hasonló hatásról nem adhat számot, mondta, mert az ő gyerekkorának életvilágában a reményhiány a „nincs mese” bonmot-jában ragadható meg. Kukoricakása van. Ebben a világban nincsenek sztorik. Temetések vannak, láttatta retorikailag is látványosan életének forrásvidékét Solymosi. Körbenjáró, mitikus világról beszélt, arról, hogy nincs elbeszélhetőség, mert nincs történet.

Felolvasások tagolták igazán  ízlésesen az estet; Kemény és Solymosi kimondottan szépen, remek tempóban olvastak, ráadásul a tartalmak és a terjedelmek is finom érzékkel lettek kiválasztva, köszönhetően a két házigazdának.

Az utolsó felvonásban az apa- versus fiúregények problémái kerültek sorra, ezen belül a Tamás Zsuzsa és Benedek Anna szerint is kifénylő Krisztus-áthallások. Kemény válaszában elkerülhetetlennek tartotta az allúziókat; az európai hagyomány egyik alappontja felfüggeszthetetlen, Solymosi pedig az őt gyerekkorától végigkísérő és ezt a rizómát érintő érdeklődéséről vallott, arról, hogy kisfiúként a bogarak és a szentháromság foglalkoztatta; a parókián Attila atyától az utóbbiról hallgatott eszmefuttatásokat, az udvar sarkába félrevonultan a tyúkbélre lecsapó legyek röptét követte. A kettő között húzódott a banális, kötelességekkel béklyózott ún. világ. Mindehhez még Tamás Zsuzsa felzárkóztatta a bűn kérdését is, amely a katolikus Kemény számára szintén megkerülhetetlen tájékozódási vezető; a 2. Vatikáni zsinaton a főbűnök sorába felvett mulasztás különösképp régi ellenfele.

Megpendült volna még a nemzedékiség kérdése is, ám ezt mindkét szerző hárította; épeszű író nem azzal a szándékkal ül le az asztalhoz, hogy nemzedéki regényt írjon, a kritikusok is jobban tennék, ha kevésbé erről az oldalról forszíroznák bizonyos könyvek megközelítését és dekódolását.

Így végződött tehát 2010 első ellenlábalása, ami inkább egy elegáns lábtenisz-bemutatóhoz hasonlított, anélkül, hogy győztest kellett volna hirdetni.