hirdetés

Április könyve - Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból

Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból Magvető, Budapest, 2012

2012. április 28.

A könyv értékei közé tartozik a nyelvi megmunkáltság. A szerző kiválóan ismeri és beszéli, vagyis beszélteti a nyelvújítás utáni, reformkori magyar nyelvet, Szeghalmi levelei remek pastiche-ok. - Márton László kritikája Szeghalmi Lőrinc Levelek az árnyékvilágból című regényéről.

hirdetés

Kezdem azzal, hogy Szeghalmi Lőrincz (így írja a keresztnevét) nem azonos a szerzővel. A könyv legvégén, a 259. oldalon ezt olvassuk: „A szerző tudomása szerint a vargamester nem ölte meg a boszorkánysággal vádolt özvegyasszonyt, az özvegyasszonynak pedig nem volt fia, aki a vargán később bosszút állt volna.” Szeghalmi Lőrincznek mindezen dolgok ellenkezőjéről van tudomása: a regény 35. oldalán a varga röviden és velősen (tíz sorban) bevallja a halált okozó testi sértést, az áldozat, Puzdes néni fia, Vas György pedig a hátralevő kétszáz oldalon – természetfölötti hatalmával élve és visszaélve – a legváltozatosabb és leghátborzongatóbb módokon áll bosszút, mint arról maga Szeghalmi tudósít.

Szeghalmi, a regény Én-elbeszélője és rezonőrje 1839/40-ben él; a könyv szerzője napjainkban él. Neve fel van tüntetve a könyvben, rá lehet lapozni. Erős felkészültsége, jelentős kortörténeti (kultúr-, nyelv- és orvostörténeti) ismeretei alapján úgy sejthető, hogy a szépirodalomban ugyan pályakezdő, de más téren van kutatói gyakorlata és tudományos szakmai tapasztalata. Ez (is) mutatkozik a biztos kézre valló írástechnikában, a cselekmény zökkenőmentes, hatékony előregördítésében és a háttértudásnak a cselekménybe való bevonásában. Azt hiszem, a szerző félrehúzódása nem tartozik a szokásos irodalmi misztifikációk közé; én inkább szerénységet látok benne.

Más kérdés, hogy a maga módján Szeghalmi Lőrincz is szerző: ő írja kereken egy év alatt azt a 34 fiktív levelet, amelyekből a regény áll, és amelyek több, egymáshoz igazából csak lazán kapcsolódó horrorisztikus eseménysorról tudósítanak. A legfontosabb kapocs térbeli jellegű: az események kizárólag Ung vármegye területén, annak kisvárosaiban, falvaiban, erdőiben, folyóvizeiben – hol a felszínen, hol a víz alatt – játszódnak. Ezáltal (és persze a velejáró takarékos, de pontos korrajznak köszönhetően) a szerző nemcsak a későromantikus rémregénnyel létesít műfaji párbeszédet, hanem a reformkor idején kibontakozó kritikai társadalomábrázolással is, gondoljunk Eötvös József A falu jegyzője című munkájára. (A vele egykorú magyar rémregények közül említendő Ormós Zsigmond Véres bosszú című rövid, valamint Kuthy Lajos Hazai rejtelmek című, részletszépségekben és részletförtelmekben bővelkedő, igen hosszú alkotása.)

Ehhez képest a többi összekötő szál akkor is másodlagosnak érződik, ha megbízhatóan és jó ütemben viszik előre a cselekményt. Az egyik ilyen szál Vas György boszorkánymesteri-démonikus őrjöngése, mely a történet végén egy kicsit lógva marad a levegőben. (Pedig az elvetemült gazfickó a hornyai javasembernek, aki balszerencséjére a magánnyomozásba kezdő Szeghalmi segítője lesz, még a nyelvét is kimetszi.) A másik szál Szeghalmi naiv, olykor inkább álnaiv tépelődése a rejtélyek láttán, őrlődése a doktriner felvilágosultság vulgáris racionalizmusa és a túlvilági vagy parapszichológiai jelenségek tudomásulvétele között. A harmadik szál egy kissé botladozó szerelmi történet: Szeghalmi beleszeret egy fiatal özvegyasszonyba, bizonyos Endrődy Ilonába, aki maga is természetfölötti látnoki képességekkel rendelkezik; ezek rendeltetésszerű használatával magára vonja Vas György haragját: olyan súlyos betegséget hoz rá, hogy a hölgy, Szeghalmi odaadó gondoskodása ellenére, távozik a címben említett árnyékvilágból.

A könyv értékei közé tartozik a nyelvi megmunkáltság. A szerző kiválóan ismeri és beszéli, vagyis beszélteti a nyelvújítás utáni, reformkori magyar nyelvet, Szeghalmi levelei remek pastiche-ok. Atmoszférateremtő nyelvi távolságról gondoskodnak a jó arányban adagolt jogi, közigazgatási és orvosi szakkifejezések is, melyek magyarázatát lapalji jegyzetben kapja az olvasó, így a nyelvi elbizonytalanítás ultrarövid fesztávú marad. Ez a nyelvezet ugyanakkor, noha nincs híján komikus elemeknek, mégis komolyan vehető, nem önmaga (vagy más létező szöveg) paródiáját adja. Talán túlzás volna stílusbravúrról beszélni, de kétségtelen, hogy a stílusérzék a szerző egyik erőssége.

Legalább ilyen fontosnak tartom az írásmű (nem titkolt, de nem is feltűnő) hipertextus jellegét. A kiinduló történetet ugyanis a szerző találta valahol, konkrétan az Orvosi Tár című korabeli szakfolyóirat egyik számában. Találta, majd kitalálta továbbfejlesztését: ebből lett a regény. Ez a kezdeti történet talán az összes közül a legiszonyatosabb: egy ungvári varga felesége varangyos békákat szül, és a jelenlevő tudós orvosok – állítólag – a saját szemükkel látták, amint a fiatalasszony méhéből kiürülnek a kisebb-nagyobb varangyok. Erről az esetről az említett folyóiratszámban nem is egy, hanem két orvos tett közzé beszámolót.

Ez pedig fölveti az írói hitelesség kérdését. Nem az a kérdés, hogy Hackell András és Szőke Zsigmond doktor urak 1839-es beszámolója mennyire hiteles vagy hihető. Sejtésem szerint a két beszámoló publikálása vagy ízléstelen tréfa volt, vagy valamilyen (ma már átláthatatlan) intrika, hatalmi harc furcsa megnyilvánulása. Viszont: ez a két szöveg kétségkívül létezik, vagyis a kortársak a békaszülésről tudtak és beszéltek. Más szóval: ami orvosi beszámolóként hiteltelen, az a rémregényt íróilag nagy mértékben hitelessé teszi. Az asszonyi ölből kikecmergő varangyokról szóló, kissé naplószerű Szeghalmi-levélben a korabeli életanyag, az élet sűrűje érződik. A szerző itt is, a későbbi epizódokban is képes elhitetni velem, hogy ő is látja azt, amiről Szeghalmi Lőrincz médium tudósít. Az epizódok mögött fölsejlenek és nyilván kideríthetők azok a szövegek, dokumentumok, amelynek segítségével az olvasó meggyőzhető róla: a regénybeli történések minél valószínűtlenebbek, annál valóságosabbak.

Ez, megítélésem szerint, az elbeszélő próza egyik apró, de nem is olyan nagyon apró csodája.

Ehhez, a könyv legfőbb értékéhez kapcsolódik legfőbb hiányérzetem is. A szerző egy bizonyos ponton túl mintha nem tudna mit kezdeni gazdag anyagával és hatékony eszközeivel. Mintha nem igazán érdekelné a történeteiben lappangó drámaiság, és mintha nem is akarná – noha ehhez minden lehetősége meglett volna – élettel teli, igazinak ható személyiségekként ábrázolni a Szeghalmi előtt színre lépő férfiakat és nőket. Nem valamiféle realizmusigény mondatja ezt velem; inkább úgy látom, hogy a regény belső logikája követelte volna a szerzőtől ezt a szándékot és ezt az érdekeltséget. Nem a realitást hiányolom, hanem a fantasztikum radikalizmusát, amelyet ebben a könyvben a kiterjedt emberismeret és a konflikusokra irányuló helyzetelemzés hozhatott volna meg.

Kérdés, hogy azt kell-e bírálnunk, ami nincs meg egy könyvben, vagy inkább arra figyeljünk, ami benne van. Olykor a kihasználatlan lehetőséget is tekinthetjük meglevő sajátosságnak. Annyi biztos, hogy annak alapján, ami megvan benne, a Levelek az árnyékvilágból ígéretes első kötetnél több: emlékezetre méltó, élvezetes, jó könyv.

Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból Magvető, Budapest, 2012

Márton László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
könyvvizsgáló könyvvizsgáló 2015-03-25 19:09

Remélem, Alt Krisztián dolgozik a második könyvön.