hirdetés

Áprilisi szerintem

Szilasi László lapszemléje

2007. április 12.
Nagy olvasatok kellenek. Széles áradású, dús interpretációk erős szerzők nagy szövegeiről. Vékony, pimasz kis könyvek. Vaskos, brutális monográfiák. Nincs kifogás, nem kell az alibi-játék. Elég volt a tréfából. Megértést akarunk, pőre megértést, a megértés akarását. 
hirdetés

Nagy olvasatok kellenek. 2007 március 21., valamivel éjfél előtt. A palicsi Halászcsárdában, a vacsora után, de még a pálinkák előtt, két magyar író beszélget. Az egyik ott él, a másik épp csak arra jár. Mind a kettőnek megvan már a Nagy Díja. Jó a kedvük. Meg sem próbálják eltitkolni, hogy jó, s azt sem, hogy miért. Az egyiknek (részben) azért jó a kedve, mert megkapta végre – nem mintha gyúrt, vagy hajtott volna erre valaha is, de azért, igaz, ami igaz: tényleg nem rossz érzés tudni, hogy mégsem vagy teljesen egyedül; meg mert a másik épp arra jár. (Teljesen egyedül vagy, persze.) A másiknak pedig (jórészt) azért jó a kedve, mert tényleg örül a másikénak – meg hát, igaz, ami igaz (ő már régen – idejében - megkapta): az övé is jóval többet ér, amióta a másiknak is van. Arra gondolok: jó lenne, ha lenne mérce. Aztán, ahogy nézem őket, arra: van is. (Lásd még: Tolnai Ottó: Életem legszebb irodalmi estje III. című írását az áprilisi Jelenkorban; valamint a márciusi Holmi – áttételes - Esterházy-kritikáit Dunajcsik Mátyástól és Bazsányi Sándortól.)
 
            De ők nem erről beszélgetnek, hanem arról, amiről kell, szokás, vagy illik: képekről, zenéről, szobrokról, nőkről, könyvekről, a töltött kalamáriról, meg arról, hogy a pálinkát (pedig a helyi változat égi mása a magyarországinak) nem kell feltétlenül szeretni. Aztán az egyik hirtelen azt mondja, s a másik erősen bólogat rá: szerintem már eleget tanultak hozzá. Nem kellene már tovább halogatniuk. Elolvasták, megértették, feldolgozták, elsajátították, cizellálták, alkalmazták, vitatkoztak, nyírták, irtották egymást, sebeket adtak és kaptak, közben hozzátettek valami sajátot, ki többet, ki kevesebbet, feltöltekeztek vele, a vérükké, az anyanyelvükké vált, már a tanítványaiknak is vannak tanítványaik, ott vannak minden kilométerkőnél. El lehetne kezdeni végre dolgozni. Nagy olvasatok kellenek. Széles áradású, dús interpretációk erős szerzők nagy szövegeiről. Vékony, pimasz kis könyvek. Vaskos, brutális monográfiák. Nincs kifogás, nem kell az alibi-játék. Elég volt a tréfából. Megértést akarunk, pőre megértést, a megértés akarását. Naplók, füzetek, önéletrajzok, elfeledett vagy túlolvasott könyvek, életművek, korszakok: bármi, ami megszólít. Újra kellene olvasni az egészet. Nagy olvasatok kellenek. Igazán nagyszabású vállalkozások. Azokból többet lehet tanulni. Arra gondolok: még tíz év. Aztán arra: annyi azért talán már nem kell.
 
            Most nem sorolom azokat a könyveket, azt a néhányat, amely már megvan, s már most nagy olvasat. Sorolom viszont azokat a tanulmányokat, amelyeket ebben a hónapban olvastam. Mindenek előtt a Darabos Enikőét a Jelenkorban: A néma test diskurzusa (A saját mássága mint az individualitás kritériuma Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényében). Alapos interjúk, mértékadó kritikák és az első tanulmányok után, nagy szubjektum-elméleti felkészültséggel, érthető, izgalmas nyelven - valaki leteszi a garast. Ez van, ezt gondolom, tegyetek vele, amit akartok. Sorolom ezen felül Sághy Miklós két nagyszerű szövegét: A narrátor teste (MészölyFilmjéről, Jelenkor) meg A tekintet és a kamera (a pszichoanalízis tekintet-fogalmáról, áprilisi Alföld). Alapdolgok, alap-állítások – régóta sürgető ügyekben. Vagy a márciusi Holmi fontos blokkját a magyar avantgárd kezdeteiről (Perneczky Géza, Forgács Éva, Sármány-Parsons Ilona). Esetleg a Debreceni Disputa ezévi második, sci-fi+fantasy-számát, tokkal-vonóval, úgy ahogy van. Netalántán az áprilisi Tiszatáj diákmellékletét: Vadai István írását Pesti Gábor fabuláiról (A vakondag értelme). De akár Karsai László nagy tanulmányát is, a márciusi Beszélőben: Horthy Miklós (1868-1957) – Legendák, mítoszok és valóság. (Nem értek hozzá egyáltalán. De azt látom, hogy erős olvasat. (Saját szempontomból plusz kár és szégyen, hogy az apropót rá épp szegedi civil szervezetek és polgárok szoborállítási vágyai szolgáltatták. (Pesti Gábor hozzászólása: „Természet szerint vak állat az vakondag, azért mondják őtet vakondagnak is, hogy semmit sem lát.”)))
 
            Nem kell már öt év sem. Még talán három se. Már csak valami jó témát kellene találni. Olvasom a Lengyel Péterrel készült interjút (Rádai Eszter: „Térkép, szóból”, ÉS március 16.). Már-már el is felejtettem, mennyire szeretem a mondatait. Például, a Kis Kovácsról: „Úgy gondolok rá: sötét utcán, amikor kisrablók beretvával támadnak, jó, ha melletted áll.” Hát nem gyönyörű? Azután viszont Alice MunroVétkek című novelláját olvasom. Egyszerű, szikár, éles, hideg – és valahogy mégis elfér benne a szeretet. Remek. Mesterházi Mónika fordítása. Átüt rajta a mondathoz való eleve másféle szerzői viszony. „Éjfél körül hajtottak ki a városból – Harry és Delphine elöl, Eileen és Lauren a hátsó ülésen. Az ég tiszta volt, a hó már lecsúszott a fákról, de alattuk még nem olvadt el, sem az út fölé kiugró sziklákon. Harry egy hídnál leállította a kocsit.” Később Sanders Ivánt olvasom Esterházyról, továbbá Károlyi Csabát Mészölyről (ÉS, március 30.), meg Garaczit (Arc és hátraarc, Jelenkor), Háy Jánost (A gyerek, Alföld) és Márton Lászlót (Régi rigó, Tiszatáj). Aztán viszont a márciusi Nagyvilágot: Hrabal előtt, Topol után. És akkor egyszercsak leesik. Megvan.
 
            Voltaképpen hogyan történt, miért van, miképpen szükségszerű, hogy a mai magyar irodalomban, szinte minden egyebet háttérbe szorítva, a mondat (szépsége) a legfontosabb?
 

Szilasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.