Egyszer egy szép napon elhagytam a várost, ahol éltem. Inkább érzelmi döntés volt ez, semmint gyakorlati, hiszen azóta is folyton visszajárok, az egyetemi óráim és a kiadóm ügyei odakötnek. Szinte alig töltök ott kevesebb időt, mint azelőtt.

Mégis, más szemmel nézem a tönkretett tereket, a ledózerolt földszintes házacskák – köztük a szülőházam – helyén fehérlő rommezőket, a minden felületet guanóként borító dilettantizmust, egy kedélytelen és alpári Spassgesellschaft elszánt csörtetését a megsemmisülés felé.

A város már nem tartozik a testemhez. Nem azt érzem, hogy az életemet dúlják, hanem csak valami hideg elégtételt, sajnos. Veszett fejsze nyelét minek őrizgessem?

Egy hűvös őszi délutánon egy magányos utazó kiszáll P. kormányzósági székhely vasútállomásán – ennyi ez. Mire a belvárosba ér, bekövetkezik az a tünemény, amely csak ebben a városban és csak ezen az őszi órán látható. Amikor az aranyfény kékségbe vált. A visszasütő nap lapos sugarai előbb aranysárgába mártják a házak homlokzatát, a kiugró oromfalakat, majd elkezd beleszivárogni ebbe a kékség. Mintha egyre több tinta keveredne a levegő vizébe. Mintha lassan sötétülő kék üvegen át nézné az utcát ez az utazó.

Történetesen épp a város egyik legrövidebb utcáját. A költő, akiről elnevezték, egykor fontos volt az utazónak. Egy részletesen kidolgozott elgondolást dédelgetett, mely szerint félbe kell hajtani Magyarországot, valahol a Tatabánya–Kalocsa vonal mentén. Úgy, hogy Pécs éppen Széphalomra essen, illetve fordítva. Az utazó a legellentétesebb pólusok összeillesztésétől a magyar kultúra számos rákfenéjének megoldását remélte. Az amerikai Podocz és Kazimir megkeresztelkedésének története pedig kimeríthetetlen nyelvi kincsesbánya volt, az ugyancsak németből magyarított Hamletről nem is beszélve. („Annak-é nemesebb lelke, aki a megmérgesedett csillagzatok csapkodásait békével eltűri, vagy annak, aki az ínség seregei ellen felfegyverkezik s ellenkezve ér véget?” stb.)


Az aranyfényt itt egy eresztékeiből kiszakadt, a dőlés határán magányosan egyensúlyozó homlokzatról mossa le lassan a kékség. Valaha étterem volt mögötte, ugyanerről a költőről elnevezve. Heti előfizetés keretében hét forint ötven fillérért lehetett itt ebédet kapni. Általános iskolás korában az utazó gyakran élt ezzel a lehetőséggel. Élete legpompásabb lakomájára is itt került sor, amikor életveszélyes betegségből visszakecmeregve, háromhavi fehérje- és sómentes diéta után orvosi engedéllyel elfogyaszthatott egy zóna resztelt májat.

Miután az utazó életben maradt, később ugyanebben a költőről elnevezett étteremben rendezték meg egyetemi csoporttársai az esküvőjét. A terem végétől függönnyel elkerített, poros színpadon, törött székek és egymásnak döntött ruhafogasok között fogta meg először első felesége pináját, a bugyin keresztül. Akkoriban, vidéken, így házasodtak. Két hétbe tellett, míg sikerült elvenniük egymás szüzességét.

Ugyanezen a színpadon az étterem fénykorában háromtagú dzsessz-zenekar játszott. Talán ugyanaz a zenekar, amelyik később a Mecsek-cukrászdában, s még később fönt az Üdülő-bárban. Az utazó egyszer duhaj kedvében úgy döntött, hogy számot rendel a zenekartól. Egy cédulára felírta egy akkoriban népszerű Beatles-dal címét, és odacsúsztatta a dobosnak. A számot nem játszották el, a dobos viszont ettől kezdve furcsán viselkedett. Egyre-másra az utazóra sandított, majd amikor az feléje nézett, elkapta a tekintetét. A mai zsidózó időknek kellett eljönniük, hogy az utazó végre megértse, mit olvashatott ki a dobos, aki nem ismerte a számot, és angolul sem tudhatott, csak németül valamicskét, a „Hey Jude” feliratból.