hirdetés

Arnon Grunberg: A betegség nélküli ember

2014. május 22.

A május 29-31. között megrendezett Café Amsterdam fesztivál vendége lesz a világhírű kortárs holland regényíró Arnon Grunberg is, akinek új regényéből olvashatnak most nálunk el egy részletet. A betegség nélküli ember című könyvében a szerző a tőle megszokott kegyetlen humorral meséli el egy nyugat-európai férfi vesszőfutását a Közel-Keleten.

hirdetés

Arnon Grunberg: A betegség nélküli ember

Részlet
(forította Wekerle Szabolcs) 


SAMARENDRA AMBANI utazás előtt vett egy új bőröndöt a barátnőjével. Egy szürke gurulós bőröndöt. Mivel Samarendra barátnője tartott tőle, hogy a fiú nem ismeri majd fel a bőröndjét a csomagkiadó szalagon, világoszöld hajpántot kötött a fogantyújára.
A fiú jobban örült volna, ha a hajpántot nem kell magával vinnie. Samarendra, akit a legtöbben Samnek szólítottak, gyakorlott utazónak szeretne látszani, olyasvalakinek, aki már jószerével mindenhol megfordult, és ilyenformán jószerével bárhol a világon otthon érzi magát. Márpedig egy ilyen hajpánt sokkal inkább illik egy középkorú, honvággyal küszködő, félelmeit csak nagy nehezen legyűrni képes turistához. De nem akart csalódást okozni a barátnőjének.
– Így legalább a bőröndöd láttán mindig rám gondolsz majd – mondta a lány.
Bár neve és külseje másról árulkodik, Samarendra Ambani Svájcban született, és ott is nőtt fel. Tizennégy éves koráig ministrált. Igazából sohasem fordított hátat az egyháznak, épp csak lassanként elfeledkezett róla, és senki sem vette a fáradságot, hogy figyelmeztesse az intézmény létezésére. Már csak szenteste szokott eljárni a misére az anyjával és a húgával.
A barátnője taxival akart menni a reptérre, de Sam ezt pazarlásnak tartotta. Spórol. Most ott zötykölődnek a vonaton két amerikai turista, öt koffer és egy sminkbőrönd közé ékelődve.
– Ez kivételes lehetőség – mondja Sam anélkül, hogy a barátnőjére nézne. – Bíznak bennem. Elhiszik, hogy képes vagyok rá.
Orrában érzi az amerikaiak izzadságszagát.
Samarendra apja egykor ígéretes fiatalemberként hagyta el Indiát; rájött, hogy az ígéretes fiatalembereknek jobb Svájcban lakni, mint Indiában. Az ember nem marad örökké fiatal, ám Ambani urat családi körben még ötvenévesen is ígéretes fiatalemberként tartották számon. A BASF-nél állt alkalmazásban mint vegyész, szabadidejében pedig olyan találmányokon dolgozott, amelyek véleménye szerint anyagi jólétet biztosítanak majd gyermekeinek és nejének, a világ többi részét pedig örökre megóvják a katasztrófáktól. Samarendra persze érezte, hogy lassan ideje lenne átvennie apjától az ígéretes fiatalember szerepét. Ám amikor édesapja esténként a vacsoraasztalnál olyan találmányokról áradozott, melyek minden bizonnyal meg fogják változtatni a történelem menetét, sohasem mert ellentmondani neki.
– A telefonod működni fog ott? – kérdezi Sam barátnője.
– Biztosan – feleli Sam. – Nem a vadonba megyek.
Apja Bellinzonában, egy kollégája buliján ismerkedett meg későbbi feleségével. Így mesélték Samarendrának. Egy buli, egy szikra.
Anyja Zürich egyik külvárosában született. Göndör, világosbarna haja van, hosszú lába. Ezenkívül van a családban egy mozgássérült húg, Aida, öt évvel fiatalabb Samarendránál. Amikor a fiú hétéves volt, szülei elmondták neki, hogy a testvére „egy különlegesen ritka, fokozatosan súlyosbodó izombetegségben" szenved. Az izmai sorra felmondják majd a szolgálatot, míg végül a szívizma sem bírja már tovább. Néhány orvos szerint valójában már rég meg kellett volna halnia.
Sam identitását mindennél jobban meghatározza ez: a betegség hiánya. Még indiai külsejénél is jobban, amely időről időre okoz némi zavart, egyszer például egy kocsmában egy férfi a sárga veszélyről értekezett, és közben látványosan Sam irányába pillantgatott. Neki nincs szüksége tolókocsira, nem igényel állandó ápolást, uralkodik és rendelkezik saját teste fölött. Így hát először gyerek volt, aztán fiú, most pedig ő a betegség nélküli ember. Bármi is most, bármi válik is belőle később, ő mindenekelőtt egészséges – mind szellemi, mind testi értelemben.
Zürich Flughafen állomástól körülbelül öt percet kell gyalogolni az indulási csarnokig. Samarendra bőröndje olyan új, szinte ragyog. A felfelé haladó mozgólépcsőn az egy lépcsőfokkal följebb álló barátnőjét nézi. A farmerjét, pici fenekét, hosszú haját. A lány szabadságot vett ki délelőttre, hogy kikísérhesse.
Amint a fáknak, a jövőnek is kell egy biztos zug. Samarendra apja a tökéletes országot látta Svájcban, ahogyan egyes férfiak a tökéletes feleséget látják egy bizonyos nőben. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ideális vőnek mutatkozik, minden további nélkül beleegyezett, hogy megszületendő gyermekeik katolikus nevelésben részesüljenek, többé-kevésbé elsajátította a schwitzerdütschöt, megtanult síelni, lelkesen vetette bele magát a szerinte legsvájcibb hobbi, a hegymászás örömeibe, az esküvő után néhány hónappal pedig kibérelt egy nyaralót – ami voltaképpen alig volt nagyobb, mint egy kunyhó – Berner Oberlandban, hogy eztán ott tökéletesítse találmányait. Mindent megtett a szerelemért, és hogy elnyerje svájci felesége, illetve az asszony családjának jóindulatát. Így mesélték Samarendrának. Hogy milyen jó ember az ő apja, aki képes volt mindent feladni és mindent megtenni, hogy svájcivá válhasson a svájciak között. Csak Samarendrát nevezte el Samarendrának azért, hogy ne gázoljon bele végképp a szülei lelkébe, szerény tiszteletadásként származása iránt, amelyet tulajdonképpen mielőbb felednie kell, jelképes áldozatként, amelynek semmi jelentősége sem lehet majdan megalkotandó találmányaihoz képest.
Mígnem Samarendra apja életét vesztette egy veszélyes leereszkedés közben. Egy barátjával ment fel a hegyekbe, ahol rossz idő lepte meg őket. A barátja túlélte a kalandot, Samarendra apja nem.
A fiú tizenhat éves volt, és csodálkozva vette tudomásul, hogy pontosan tisztában van vele, miként kell viselkednie, hogyan kell reagálnia, amikor hírül vette: apját holtan találták egy szurdokban. Mintha egész életében erre készült volna, a gyászra, a rettenetes csapás bámulatra méltó elviselésére. Az emberek így beszéltek: „Ilyen fiatal, és máris elvesztette az édesapját, aztán még ott van a beteg húga is."
Az Ambani család mindaddig a lánygyermek halálára készült – a betegség ritkaságából adódóan az orvosok nem tudtak még csak hozzávetőleges jóslásokba sem bocsátkozni arra vonatkozóan, Aida meddig fog élni –, ám a sors másként határozott.
– Miért rohansz úgy? – kérdezi a barátnője. – Ráérünk.
Samarendra lelassítja lépteit. Jobb kézzel húzza maga után a gurulós bőröndöt, bal kézzel barátnője karját ragadja meg. Olyan, mintha azt várná, hogy a lány vezesse, pedig valójában gyengéd gesztusnak szánta a mozdulatot. Milyen kedves tőled, akarja mondani, hogy szabadságot vettél ki a kedvemért. Milyen jó, hogy itt vagy. De inkább szavak nélkül akarja elmondani mindezt, ezért hallgat. Az érzelmek és a szavak nem illenek egymáshoz. A szavak, véli ő, megölik az érzelmeket.
Samarendra húga azután is velük lakott, hogy a fiú apja nem volt többé. A különféle segítők, köztük a háziorvos amellett kardoskodott, hogy végre ideje lenne valamilyen ápolási otthonba adni a lányt, ám anyjuk erre nem volt hajlandó.
– Hétvégén hazajárhatna – érvelt az egyik szociális munkás.
– Hétvégén, hogyne – felelte gúnyosan Ambaniné, és félszegen maga elé meredő fiára nézett. Apja halála után Samarendra lett a férfi a háznál, ám ez a szerep enyhén szólva nem volt neki való, és csak vonakodva igyekezett megfelelni neki. Nem szerette a konfliktusokat.
Ambani úr sohasem tette volna meg, hogy lányát kiteszi otthonról, és úgy tűnt, hogy miután urát elnyelték a hegyek, Ambaniné is kötelességének érezte élete végéig együtt maradni beteg gyermekével, ezzel is ápolva férje emlékét. Egyszer szóba került, hogy a kislányt az Egyesült Államokban kezelnék. Az egészségbiztosító azonban nem térítette volna a kezelés költségeit, ráadásul a beavatkozás nem is kecsegtetett különösebb sikerrel. A család megtakarított pénze ugyancsak nem fedezhette a költséges kezelést. A bankok örömmel adtak ugyan hitelt házak vagy fogyasztási javak megszerzéséhez, ám olyan orvosi beavatkozásokra, amelyek sikerességének esélye kisebb, mint tizenöt százalék, már kevésbé. A szülők ezért úgy döntöttek, hogy lányukat, amennyire tőlük telik, Svájcban fogják életben tartani.
Ambani úr találmányai – az újrahasznosított újságpapírból készített pelenka, a tengervíz sótalanítására szolgáló hordozható készülék és a huszonnégy óra után magától leoldódó sebtapasz – sohasem jutottak el a szabadalmi hivatalig, ám kívánsága, hogy a lányát ne bízzák a hivatásos, de rideg ápolóintézmények gondjaira, meghallgatásra talált. Ambaniné szeretettel halmozta el a lányát, márpedig épp a szeretet az, amit nem lehet elvárni a hivatásosoktól, bármilyen sokat tudjanak is a lassan súlyosbodó izombetegségekről.
Ambaniné éveken át dolgozott félállásban gyógyszertári asszisztensként. Férje halála után felmondott – ezt éppen csak, de megtehette egy még a férje által kötött életbiztosításnak köszönhetően. Sam apja igyekezett felkészülni az előre nem látható kockázatokra.
Az utasfelvételi pult előtt Sam barátnője egy kis ajándékot vesz elő a táskájából. A fiú először óvatosan vakarássza róla a ragasztószalagot, hogy ne tegye tönkre a csomagolópapírt, de nem jár sikerrel. Nem tudja, hogyan fogadja az ajándékokat, mindig attól tart, hogy nem örül majd eléggé. Mivel képtelen megbirkózni a ragasztóval, végül letépi a papírt.
Sam egy sötétkék műbőrbe kötött jegyzetfüzetet kap.
– Ebbe leírhatod, ami történik veled – mondja a barátnője.
Ninának hívják. Samben, mióta először meghallotta, valamiféle ígéret lehetőségét hordozta ez a név. Annak idején alighanem ugyanígy hatott apjára a „Svájc" szó.
Homlokon csókolja a lányt, nyilvános helyen nem szereti szájon csókolni.
– Mindent leírok majd – mondja, s közben kissé szégyelli magát, mert úgy érzi, nem köszönte meg elég szívélyesen az ajándékot. Hogy igaztalanul palástolta szenvedélyes érzéseit. Sam barátnője olykor ugyanolyan kétségbeesetten keresi Samben a szenvedélyt, ahogyan egy elkallódott sálat keres az ember. De Sam tudja, hogy megvan az, megvan benne a szenvedély, csak épp valamilyen titkos fiókban rejtőzik.
Nem akar csalódást okozni a barátnőjének, a lány hajlamos megharagudni, ha csalódást okoznak neki.
Hirtelen ötlettől vezérelve szájon csókolja a lányt, közben az ajkába harap, és magához szorítja.
– Ez meg mire volt jó? – kérdezi a lány.
Az Ambani család maradéka Oltenből egy kisebb, ám kényelmesebb lakásba költözött a Zürichi-tó partjára. Samarendra húga szereti a vizet. Szép időben kiültetik az erkélyre, hogy onnan nézhesse a tavat. Ha túl erős a nap, a fejébe nyomnak egy kalapot. Ambaniné nem szeretné, ha lánya bőre még sötétebb lenne.
Ha az otthonára gondol, Samnek ez a kép jelenik meg a szeme előtt: húga ül a kerekesszékben küsnachti lakásuk erkélyén, anyja ül a nappaliban a kanapén, olvas, de közben egy pillanatra sem veszti szem elől a lányát. Ő pedig – a fiú, az idegen, a betegség nélküli ember, a kénytelen-kelletlen családfő – mindeközben a szobájában tölti az időt.
Látogató jóformán sohasem érkezett hozzájuk, azok az idők elmúltak. Férje halála után Ambaniné attól tartott, hogy a látogatók kinevetnék a lányát, vagy, ami még rosszabb, valamiféle részvéttel beszélnének Aidáról. Ambaniné attól félt, hogy a részvét voltaképpen nem más, mint elfojtott gúny. Nagyritkán megfordult náluk egy-egy ápoló vagy orvos. És a lánya minden karácsonyi misére elkísérte, Sam anyja azon az egy estén képes volt elviselni az emberek együttérzését.
– Sokat gondolsz majd rám? – kérdezi Nina. – Hiányozni fogok?
– Hiányozni fogsz – válaszolja a fiú. – Minden órában gondolok majd rád néhány percig.

***

ÉJFÉLKOR ÉRKEZIK MEG Dubaiba. Biztosították róla, hogy kijönnek elé, csak azt nem tudták, ki várja majd.
Körülkémlel a fogadócsarnokban, aztán kisvártatva megpillantja Rose-t, kezében tábla, rajta felirat: S. AMBANI. Alatta pedig: DUBAI ENGINEERING AUTHORITY.
– Kellemesen utazott? – kérdi. – Én Rose vagyok.
– Hiszen már találkoztunk – feleli Sam. – Néhány héttel ezelőtt.
– Ja, igen – mondja a lány, de nem hangzik valami meggyőzően, és Samben kétely támad, hogy ez vajon ugyanaz a nő-e, mint néhány héttel korábban. Vagy esetleg egy másik Rose.
A nő egy dzsiphez kíséri. Az egyenruhás sofőr segít beemelni a csomagtartóba Sam bőröndjét. Rose és Sam hátra ülnek. Most, hogy Dave nincs itt, Sam kénytelen társalogni. Szeretné tudni, vajon a lány koreai vagy kínai származású-e, de úgy véli, ezt nem illendő megkérdeznie.
Rose első pillantásra rendkívül hatékonynak tűnik. Ám ha Sam valamit megtanult Irakban, az éppen az, hogy a hatékonyság nem sokat számít. Még kiderül, valójában mire megy ezzel a nővel. Több smink van rajta, mint a múltkor. Ez talán alapkövetelmény annak, aki magasabb pozíciókra vágyik a Dubai Engineering Authoritynél.
– A MAG 214 Towerben foglaltunk önnek apartmant. Remek apartman, már több építész is megszállt benne. Remélem, elégedett lesz vele.
– Minden bizonnyal – válaszolja Sam.
A repülőtérről a MAG 214 Towerhez jó fél óra az út. Hogy megtörje a csendet, Sam kérdéseket tesz fel Dubairól, melyekre Rose rendre profi lelkesedéssel válaszol.
– Most még ki lehet bírni – mondja a lány, miközben kiszállnak a kocsiból –, de nyáron elviselhetetlen a hőség, olyankor az ember klímától klímáig rohan, még éjszaka is. A nap az ellenségünk.
– Mindenkinek más ellenség jut – feleli Sam.
A sofőr kiveszi a bőröndöt a kocsiból, de nem úgy néz ki, hogy a továbbiakban is cipelni kívánná Sam csomagját. Innentől tehát magának kell boldogulnia.
– Hiszen a svájciaknak nincsenek ellenségeik, vagy igen? – kérdi Rose a liftben.
– Ez igaz – válaszolja Sam. – A svájciaknak nincsenek ellenségeik.
Kezdi irritálni a lány közelsége.
Az apartman a huszonkilencedik emeleten van.
– Az uszodát és a fitnesztermet az első emeleten találja – mondja a liftben Rose. – Gyakran járok fitneszezni. Hogy őszinte legyek, sok minden mást nem is lehet itt csinálni.
– Maga is ebben az épületben lakik? – kérdi Sam.
– Néhány toronnyal arrébb, a Green Lake Towersben. Szintén nagyon kellemes hely.
Az apartman szép, de üres. Két hálószoba. Nappali kanapéval, asztallal, dohányzóasztallal, néhány székkel. Konyha.
– Hozattam a hűtőszekrénybe egy kis kenyeret, sajtot és narancslevet – mondja Rose. – Nem tudom, mit szeret. Így mindenesetre tud valamit reggelizni holnap. Tegnap takarítottak. A bejárónő hetente kétszer jön. Az épületet éjjel-nappal őrzik. Nagyon biztonságos. Vészhelyzet esetén hívja a számot, amelyet erre a papírra írtam.
Rose elgondolkodik.
– Természetesen wifi is van, a jelszó DEA2010. Nagybetűvel, de ez is itt van a papíron. Gondolom, szeretné kialudni magát, ezért holnap tizenkét órakor jövök önért, akkor együtt ebédelhetünk, és bemutatom a csapat többi tagjának.
Sam kezet nyújt a nőnek.
– Köszönöm – mondja.
– Úgy gondolom, nagyon gyümölcsöző lesz az együttműködésünk, Sam – feleli a lány. – Ez egy csodálatos projekt.
Sam immár majdnem biztos benne. Ez nem ugyanaz a Rose. A Dubai Engineering Authoritynél több azonos nevű és majdnem ugyanolyan külsejű munkatárs tevékenykedik.
A lány átadja neki a kulcsot, majd távozik.
Sam leteszi a kulcsot az asztalra, megpróbálja kinyitni az ablakot, de nem jár sikerrel. Utána néhány percen át kifelé bámul. Ebből a magasságból lenyűgöző a város. Valósággal el kell szakítania magát a látványtól, a város fényei szinte hipnotizálják. Az Alpok is szép, de a felhőkarcolók még szebbek. Előveszi a táskájából a két telefont.
Leül a kanapéra.
Sam felhívja Ninát, beszámol róla, hogy rendben megérkezett. A lány megkérdezi, hiányzik-e neki. Sam rávágja, hogy igen, ám közben rájön, hogy valójában fogalma sincs, mi az: hiányozni. Sőt. Ha olykor eszébe jut Irak – amit igyekszik elkerülni –, úgy érzi, még azt sem tudja, mi az a valódi fájdalom.
Azzal az ígérettel teszi le a telefont, hogy másnap ismét jelentkezik. Anyjának SMS-t küld, majd kinyitja a laptopját. Az internet működik, Sam megválaszol néhány e-mailt. Utána kinyitja a bőröndöt, és a szekrénybe akasztja a ruháit.
A konyhában csapvizet akar inni, de meggondolja magát, belenéz a hűtőszekrénybe, és látja, hogy narancslé tényleg van benne, de víz nincs. Ebben a pillanatban észreveszi, hogy a pulton kis állatok szaladgálnak. Feljebb tekeri a világítást, és tanulmányozza a rovarokat; kis csótányok azok, miniatűr csótányocskák.
Némi inspekció rávilágít, hogy az apartman más pontjain is megtalálhatóak, jelesül a fürdőszobában. Amikor Sam felhajtja a nagy hálószoba ágyát borító takarót, látja, hogy az ágyban is van belőlük. És, mint csakhamar kiderül, a mini csótányok a másik hálószobában is épp önfeledt felvonulást rendeznek.
Sam visszatér a nappaliba, fontolgatja, hogy tárcsázza a számot, amelyet Rose hagyott ott neki, de túl késő van, majdnem éjjel fél három.
Lemegy a földszintre. A hallban egyenruhás portás üldögél. Sam kezet nyújt a férfinak, bár nem biztos benne, illik-e.
– A 29F apartman új lakója vagyok – mondja. – Az apartmanomban kis csótányok vannak.
A portás bólint.
– Értesítsem a rovarirtókat? – kérdezi.
– Ha megtenné – feleli Sam –, az remek lenne. Meglehetősen sok állatról van szó.
Várja, hátha a portás mond még valamit, esetleg támpontot ad arra nézvést, körülbelül mikor várható a rovarirtók megjelenése, ám a férfi csak alázatosan mosolyog. Sam beszáll a liftbe, ahol együtt utazik egy papucsos férfival. Sam a földet bámulja. Úgy érzi, pontosan látszik rajta: ő az a férfi, aki a csótányos apartmanban lakik.

***

FÉL HÉTKOR MEGCSÖRREN Sam ébresztőórája. Lezuhanyozik. Már belefáradt abba, hogy előbb lelocsolja a kis csótányokat, úgyhogy egyszerűen felhúzza a papucsát.
Amikor kilép a zuhanyzóból, hallja, hogy a konyhában folyik a víz. Először azt gondolja, csőtörés van, de aztán hallja, hogy valaki pakolászik.
Nem tudja, elhagyja-e a fürdőszobát – meztelenül, félig még vizesen. De aztán rájön, hogy a betörő, már ha betörőről van szó, előbb-utóbb úgyis rátalál. Derekára köti a törülközőt, és belép a konyhába.
A helyiségben egy harminc év körüli ázsiai nő áll. Talán valamivel fiatalabb is.
– Maga kicsoda? – kérdezi Sam. A hajából csöpög a víz.
– A bejárónő – válaszolja amaz.
– Milyen korán jött!
– Mindig korán jövök – feleli a nő. – Mindig korán. Sosem probléma.
Az angolja jól érthető, ám nyilvánvaló, hogy a nyelvtani szabályok betartása nem sok főfájást okoz neki.
Sam bólint.
– Rendben, mindjárt kész vagyok.
Sarkon fordul, ám a bejárónő utánaszól:
– Ötven dirhamért megmasszírozom.
– Igazán kedves – mondja Sam. – De most nem élek vele.
– Fél óra – mondja a fiatal nő.
– Nem, most igazán nem élek vele – ismétli meg Sam.
Megtorpan, látja, hogy megsértette a nőt.
– Viszont elég sok itt a csótány – mondja. – Ez ügyben nem tudna tenni valamit?
Sam a konyhapultra mutat.
– Igen – mondja a nő. – Rovarok.
Ám úgy tűnik, a rovarinvázió csöppet sem zavarja. Feltartja a kezét.
– Ötven dirham – mondja. – Puha kéz. Jó kéz. Ellazulsz.
Sam bemegy a hálószobába, és előkeresi a pénzét. Letesz a pultra száz dirhamot.
– Ez a magáé – mondja –, cserébe csak azt kérem, segítsen eltüntetni a csótányokat, rendben?
A nő fürkészi az arcát, elégedetlennek tűnik. Lehet, hogy főállásban masszőr, és a takarítás csak kiegészítés.
– Honnan származik? – kérdi Sam. Van mit jóvátennie, egy kis beszélgetés talán segít. Rövid, mégis barátságos társalgást tervez.
– Fülöp-szigetek – feleli a nő, és teleenged egy vödröt vízzel.
– Mióta van Dubaiban? – érdeklődik Sam.
– Hat éve – válaszolja a nő.
– És jól érzi magát?
A nő megfogja a vödröt, és leteszi a földre.
– Jobban, mint otthon.
Sam a liftben a biztonsági kamerákat nézegeti. Egy liftben kettő is van, ezt túlzásnak érzi. Azon töpreng, vajon az apartmanban is vannak-e biztonsági kamerák. Etikátlan dolog lenne, az apartman nem közterület, az ember az apartmanjában joggal várhatja el, hogy ne álljon megfigyelés alatt.

 


Arnon Grunberg új regényében a tőle megszokott kegyetlen humorral meséli el egy nyugat-európai férfi vesszőfutását a Közel-Keleten.

A regény főhőse Samarendra Ambani, svájci állampolgár és sikeres építész. A férfi kényelmes élete (jól fizető állás, szép barátnő, higiénikus szex) alaposan félresiklik, amikor egy rejtélyes befektető megbízásából Bagdadba utazik, hogy megtervezzen egy operaházat. Utazása az iraki fővárosba a kezdeti csalódottságtól a szenvedésen át a közvetlen életveszélyig vezet. Sam testileg és szellemileg egyaránt megtörten érkezik haza Zürichbe barátnőjéhez.

Néhány hónappal később, mit sem tanulva a leckéből, elfogad egy újabb megbízást: ezúttal Dubaiban kell megépítenie a Nemzeti Könyvtár épületét. Újabb útja során Samnek rá kell döbbennie, hogy a történelem nagyon is képes ismételni önmagát, és hogy az európai útlevél távolról sem jelent garanciát a biztonságos hazatérésre.

A betegség nélküli ember tragikomikus látlelet a korról, amelyben élünk – az igazságosságról, a megaláztatásról, a hamis biztonságérzetről és a modern építészet túlkapásairól. Grunberg kafkai kegyetlenséggel űzi hősét egy olyan világban, amelyből az nem fog fel sokkal többet, mint szállodai szobájában a csótányok.

Arnon Grunberg: A betegség nélküli ember, Gondolat Kiadó, 2014., Fordította Wekerle Szabolcs, 227 oldal, 2800 Ft



hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.