Hogyan képzelhető el a prózaírói életed? Miből, mikor indul el egy szöveg? Ha nem általánosítható, akkor néhány konkrét példával megvilágítanád-e a litera olvasónak?

Csaplár Vilmos: Két éve előadást tartottam a Magyar Íróakadémián, az előadásom címe azt volt, hogy Amit nem tudok. Arról írok, amit nem tudok. Amikor már nagyon szenvedélyesen nem tudok valamit, de valamit, nem akármit, tehát a nem tudásomnak iránya támad, akkor sejtelmektől gyötrődve vagy azoktól fölvillanyozódva, elkezdek írni.  Az a jó, ha a következő mondatról sincs fogalmam, csak amikor leírtam, ismerek rá, hogy ez az. Nem mindegyik rögtön ismerős, van, amikor brutálisan idegen, de ha később ismerős lesz, megmarad. Minden nap akkor hagyom abba a munkát, amikor már előre látom, mit írnék le.

Számtalan könyved között kisprózás, novelláskötet is található. Valahogy mégis az az érzése az olvasónak, hogy a regényformában vagy igazán elemedben. Ha így van, szerinted ez mire vezethető vissza; kitartó természetedre, nagy fesztávú alkatodra?

Cs. V.: Voltak évek, amikor képtelen voltam hosszabb szövegekre, pedig az írói életem akkor szép, ez tény. Belevágtam magabiztosan, vakmerő reményekkel, aztán egyszer csak megszakadt a nem tudás lendülete.  Teltek a napok, a hetek, és bele kellett törődnöm, hogy hiába hívom segítségül saját magam ellen a saját magam tekintélyét (már volt regény mögöttem), ez van. Sokat számítanak a körülmények is. Abból kell kiindulni, hogy a világ nem arra való, hogy regényeket írjanak benne. Sajátos módon még a mindennek ellenére elkészült mű sikerekor is ezt élem át, a csinnadratták idején: hízelgünk a hiúságodnak, kérdezünk, ide hívunk, oda hívunk, végső soron segítünk, hogy legalább egy időre fölhagyj a világidegen tevékenységgel. Kis, rövid pillanatokat ki lehet ügyeskedni, ami viszont regényhez édeskevés. Ha mégis megtalálom az ellenálláson a rést, és irgalmatlanul írni kezdek, fokozatosan minden alárendelődik (még én is) ennek a természetidegen, sőt perverz teremtésnek. De persze a délutánok, esték, éjszakák borzalmasak, partikulárisak, közönségesek, kijózanítóak, föl kell venni ellenük bizonyos szokásokat, amelyek néha már magát a célt veszélyeztetik. Szerencse is kell hozzá, hogy az ember sok-sok egymás utáni reggel funkcionáló íróként ébredjen. Persze ez sem a kristálytiszta igazság, a Semmit, örökké című kötetem például ötvenegy icipici szöveg együttese akart lenni, így lett ismerős.



A történelem, mint a próza tárgya - gondolhatunk filmekre, vagy pl. a Kádár- és a Vadregény-kötetekre – mennyire alapos, előzetes feltárás nyomán találja meg epikus formáját?

Cs. V. :Az Igazságos Kádár János megírásához végeztem a leghosszabb előtanulmányokat. Negyven év életemet „tártam föl”. Ehhez viszont egy nap könyvtár se kellett, nem úgy, mint a Vadregénnyel  párhuzamosan készülő Vadászat angolokra című forgatókönyvhöz.  Akkoriban sok-sok napon át szagolgattam többek között a Pozsonyi Hírnök 1839-es évfolyamának lapjait is. Ma már nem adnák a kezembe, digitalizálva, virtuálisan jutnék csak hozzá, ami azt bizonyítja, hogy a világ nem csak regényellenes, hanem egyre inkább az.
 
Az utóbbi időben három ÉS-ben is olvashattunk Tőled esszéisztikus publicisztikát. A múlt héten a preparált patkányagy-szövet repülőgép-navigációs képességeiről írtál. Jellemző rád egy kíváncsi-csodálkozó nyitottság. Milyen „módszerrel” pásztázod a körülvevő világ jelenségeit?

Cs. V.: Hagyom magamra hatni a világot. Sokszor csak úgy megállok könyvespolcok előtt, érzésre - ahogy néhanapján a lottószelvényen a számokat is beikszelem - leemelek könyveket. Később - ellentétben a lottószámokkal - majdnem mindig kiderül, hogy épp ezek kellettek.



Tudom, hogy szűkszavú leszel, de a „szakma” egy része, kéziratos olvasás alapján már beszél az elkészült, új regényről. Kicsit belevakuznál-e, épphogy megvilágítanád-e a mű nagytotálját?

Cs. V.: A Könyvfesztiválra fog megjelenni a Kalligram Könyvkiadónál, korai még beharangozni. Hitler lánya a címe, nem véletlenül, nem puszta szellemességből, de ne higgye senki, hogy egy Hitler nevű családcentrikus apáról szól.

Garaczi László kérdése: Miképp egyezteted az aktív közéleti, elnöki és a művészi írói munkát? Nem kerülnek-e olykor összeütközésbe egymással, vagy nagyon is jó, kiegészítő és segítő az összjátékuk?

Cs. V.: Konkrétan, az idő szempontjából azt mondhatom, hogy ha nem lenne internet, email, föltehetőleg nem tudnám csinálni.  Amúgy meg nincs „ütközés”, senki se (magamat is beleértve) érzi azt, hogy a Szépírók Társasága valami kötelező rossz. A társaság mi vagyunk. Az előző korszakban soha nem vállaltam ilyesmit, de most nem hajladozom-lengedezem más, tisztességes írók feje fölött.

Mit kérdezel és kitől?

Cs. V. : Németh Gábortól kérdezem: mi a (csakazértis) készülő regényének az első mondata? És várhatóan mikor írja le az utolsót.