Eredeti cím: The Egyptologist
Fordította: M. Nagy Miklós.
Oldal: 556
Formátum: 124x183
Ára: 2500 Ft
ISBN 963 07 7742 8

Minden idők legfantasztikusabb egyiptológiai felfedezésének idején játszódik Arthur Phillips új regénye – az 1920-as évek elején, amikor Howard Carter feltárja Tutanhamon sírját, s közben... Közben onnan, a Királyok Völgyétől nem messze egy másik régész, Ralph Trilipush is lélegzetelállító felfedezés küszöbén áll: annak a rejtélyes Áton-hadu királynak a sírját keresi, akinek zseniális pornográf versei már előkerültek, és a nem kevésbé rejtélyes Trilipush ezek fordításával alapozta meg szakmai hírnevét...
Míg Tutanhamon kincsein ámul a világ, nemcsak Trilipush kalandos kutatásának történetét követhetjük nyomon, hanem egy ausztrál magándetektív nyomozását is, aki meg van győződve róla, hogy Trilipush sohasem volt egyetemista Oxfordban, ráadásul homoszexuális és... többszörös gyilkos!
Phillips úgy vezeti az expedíciót az egyiptomi sivatagba és a sírkamrák (?) mélyére, hogy közben hátborzongató utazást tehetünk az öröklét utáni örök emberi vágy és a hitvány emberi ambíciók és irigységek lelki alvilágában is.
Arthur Phillips 2002-ben megjelent első regénye, az 1990-es évek elején, Budapesten játszódó Prága az év egyik legnagyobb könyvsikere volt Amerikában (és izgalmas órákat szerzett magyar olvasóinak is, akik egy bravúros stílusban megírt, különös történeten keresztül kaphattak ízelítőt abból, milyennek látják Magyarországot az amerikai fiatalok); Az egyiptológus pedig olyan eredeti, gondolatébresztő, jól felépített mű, hogy szerzőjét immár a mai amerikai próza jelentős mesterei közé sorolhatjuk.

Arthur Phillips: Az egyiptológus (részlet a regényből)

Ez egy szépirodalmi mű: azaz fikció. Valamennyi esemény és párbeszéd, és minden egyes szereplő, néhány jól ismert történelmi és közéleti alakot leszámítva, a szerző képzeletének szülötte, és nem valóságos személyeknek kell elgondolnunk őket. Ahol valós történelmi és közéleti alakok jelennek meg, a velük kapcsolatos helyzetek, események és párbeszédek teljes mértékben kitaláltak, nem próbálnak tényleges eseményeket leírni, és nem változtatják meg e munka teljességgel szépirodalmi – azaz fikciós – természetét. Minden más esetben az akár élő, akár elhunyt személyekkel való hasonlóság teljességgel véletlenszerű.

Napló: Október 11. van, és épp befejeztem e munka bizonyos szükséges háttérelemeinek megírását, később majd megfelelő sorrendbe kell állítani őket. Most elkezdhetem a munkanaplómat az elejétől, köszöntve Önt, Olvasó, Egyiptomban.
Tegnap érkeztem Kairóba, ez az első látogatásom e csodás városban 1918 óta. Vonattal jöttem Alexandriából, miután leszálltam a Cristoforo Colombó-ról, amely idehozott (miután Bostonból vonattal keltem útra) New Yorkból, Londonon és Máltán keresztül, ahol egy szerfölött pihentető hetet töltöttem, az előttem álló munkára készülve. Mostanra berendeztem ideiglenes főhadiszállásomat Kairó eres márványból épült Szfinx Hoteljének arany-rózsaszín Fáraó Lakosztályában. Nem kedvelem a luxust, de szükségem van egy bizonyos térre, hogy elvégezhessem a kismillió soron lévő feladatot meg a millió többit, ami még jön majd, s a legbölcsebb és leggazdagabb bostoni egyiptológiai szakértők és műgyűjtők konzorciuma, amely finanszírozza ezt az expedíciót, nem szeretné, hogy a vezetőjét kimerítse a rossz minőségű szállás, még mielőtt délre utazna, a munkaterületre.
Egy archeológus feladatainak sokasága ugyanis néha meglepi a laikust. Példának okáért a munkaterületen egy hatalmas vállalkozás igazgatója leszek, munkások seregét kell kommandíroznom, felelős leszek a fizetésükért, a viselkedésükért, a tisztességükért, a hatékony munkájukért és a jó egészségükért. Mérni, rajzolni, katalogizálni fogok, és gyakran kell majd sietve gondoskodnom több száz tárgy állagmegőrzéséről, melyek mérete egy fülbevalótól egy síremlék finoman faragott és festett falaiig terjed. Tárgyalni fogok az Egyiptomi Kormány hivatalaival, amelyet a saját biztonsága érdekében szükség esetén még mindig a francia és az angol kormány felügyel a maga irányadó bölcsességével és pénzügyi feddhetetlenségével. Mindezzel egy időben dolgozni fogok a tudományos munkámon, három és fél ezer évvel ezelőtt történt események részleteit tárom fel, és bizonyára fordítani fogom az újonnan meglelt erotikus, politikai és csípősen szellemes szövegeket, melyeket egy géniusz írt olyan nyelven, amelyet jó kétezer éve nem használnak az emberek. És részletes jelentéseket küldök a bölcs Társaságnak, amely finanszírozza mindezt a eszeveszett munkát. Így tehát, ha utazásomat stílusosan kezdtem, azt csakis a tudomány érdekei diktálták.
Mindezzel együtt kérkedő fényűzése ellenére a Szfinx Hotel Egyiptom lassú hanyatlásáról tanúskodik. Turistahotel (egy olyan országban, amely az én szememben mindig a kutatók határvidéke avagy a katonák előőrse volt), és a modern Egyiptomnak azt a láthatóan leküzdhetetlen belső igényét tükrözi, hogy aprópénzre váltsa nemes örökségét. A hotel emblémája – amely minden elképzelhető felületen ott díszeleg – egy keselyűből, egy szfinxből és egy kobrából álló értelmetlen csoportot ábrázol, alatta hieroglifákkal írt mottóval, amely arra figyelmeztet (el nem tudom képzelni, hogy kicsodát, hiszen a szálloda vendégei közül ugyan kitől várható el, hogy tudjon hieroglifákat olvasni?): HÓRUSZ FELFALJA A GONOSZOK SZÍVÉT.
Hórusz, az ősi Egyiptom sólyomfejű égistene, amely minden egyiptomi királyban megtestesült, alighanem habozna szentesíteni ezt a szállodát, de még itt, a fantázia szülte, álfáraói díszletek között is, a belső udvarra néző nyitott ablakokon át, a Nílus túlsó partjáról besodródik az igazi Egyiptom – az én Egyiptomom – szaga és érzése, és a lakosztály minden modern luxusa összezsugorodik és szétmállik az egykori királyság forró leheletében, amely évezredek távolából sóhajt felém. Áton-hadu még itt is szólít, teljes hatalmában és dicsőségében, miközben (az aggodalom nélkül, melyet még Finneran privát bárjában is érzett az ember az amerikai szeszzsaruk miatt) kortyolgatom a gines limonádét a metszett kristálypohárból a balkonon, mely a Nílusomra néz, és percenként hetvennyolcas fordulatszámmal forogva szól a pompázatos Victrolámon (XII-es kabinetmodell), melyet a balkonajtó mellett helyeztem el, az „Ő az a fickó, akinek minden sikerül (és ki hibáztatná érte?)”.
Míg így pihenem ki munkálkodásom fáradalmait, tökéletes élvezettel dédelgetem magamban a bostoni búcsúfogadást, milyen kevés idő telt el azóta, s mégis mintha századokkal ezelőtt történt volna; eljöttek az expedíció pénzügyi támogatói a feleségükkel, és megünnepeltük majdani jó szerencsénket Egyiptomban s szintúgy az eljegyzésemet a ház urának leányával. A képek tiszta emlékké olvadnak össze: ropogós estélyi öltözet és az új, könnyű női ruhák, ragyogó papírlampionok és egy néger dzsessz-zenekar a kertben, Chester Crawford Finneran Commonwealth Avenue-i házának nyitott ajtóin és ablakain át beszűrődnek a zene hangjai a szeptember eleji szokatlan hőségben:

Ember az ebével
Csodás e páros.
Igaz-e kutyulim édes?

A Finneran-ház addig is sűrű egyiptomi dekorációja megszaporodott erre az estére: CCF a bálterem elejére beállított két aranytrónust téglamintás emelvényen. Az est eseményeinek csúcspontjaként felvezetett Margaretet és engem a három lépcsőfokon az ülésünkhöz, majd borzalmas (és szerkezetileg pontatlan) fáraókoronát helyezett a fejünkre, majd morcos pillantást vetett a zenekarvezetőre, "Na, elég volt ebből a dzsungeli zenebonáéból", szólt oda neki, és felemelte poharát, alkoholos könnyet csalva egy-két szembe a szavaival, "Hát, a sivatag homokját félretéve, nincs olyan kincs széles e világon, amely bármit is jelentene számomra ahhoz a kicsi lányhoz képest, aki ott ült fent a trónon, méltó helyén". "Ahh"-ok meg "Ó"-k meg "CC olyan édes"-ek zápora rezgett a levegőben, majd a vigyorgó vén medve mancsával megcsapdosta a zajt, mire az elcsitult. "De ez nem jelenti azt, hogy üres kézzel jössz vissza, Pusi!" Hatalmas derültség. "Nem, nem, emberek, most komolyan beszélek, melyik apa nem ugrana a lehetőségre, hogy ilyen vőt kapjon ki magának, nem igaz? Angol úriember, jó iskolákba járt, tudós. Komolyan, Margaret és én teljes egyetértésben vagyunk e tekintetben: mindketten a világ legszerencsésebb leányának érezzük magunkat! Hát akkor, Pusi fiam, vidd az aranyunkat, és ha egy nagy halommal jössz vissza, aranyrudakkal, ékszerekkel, koronákkal, nos - hamiskás hunyorítás a szivarfüst tekergő karikáin át –, az épp elég lesz, hogy kifizesd Margaret hozományát!" Pompás szónoklata kiváltotta a kellő tetszésnyilvánítást a jelenlévőkből, míg menyasszonyom és én integettünk csálé tökfödőnk alól, én pedig megszorítottam Margaret kezét, hogy ébren tartsam, mivel az izgalom nem meglepő módon kimerítette törékeny egészségű arámat. Mosolygott elnehezedett szemhéján át, és azt mormogta: "Ez igazán csodás, ugye, szerelmem? Ez az egész fieszta. Csak már úgy sziesztáznék." Még ilyen elcsigázottan is angyali volt, és hálás az apjának és nekem. A tömeg előre megéljenezte nászunkat és küldetésem sikerét, bár talán nem pontosan ebben a sorrendben, mivel CCF az est vendégei közül jó párat kissé erőszakosan vett rá, hogy üzlettársa legyen az Áton-Keze Ásatásokban, amelynek ő az elnöke, én pedig a részvényes technikai konzulense vagyok. A zenekar újból rázendített, ezúttal egy fura foxtrottra, amelyet illőnek véltek az egyiptomi ásatásokhoz, s amelynek a szövege ősrégi zoológiai ismereteket tartalmazott:

Ha unod egy púpon, gyere, megsúgom,
Hogy mi az ábra: ne ülj dromedárra!
Oda szökkenjél, ami több ennél,
Ez tiszta sor: két nagy dudor...

"Ne olyan gyorsan, fiúk – szakítja félbe a zenekart CCF, és a zene botladozva elhallgat, mindegyik hangszer külön, utolsóként egy sistergő cimbalom veszi az üzenetet -, mert van egy kis meglepetésünk", és CCF Kendall és Hilly Mitchellt szólítja, a Beacon Hill-i komédiásokat, akikkel egy befektetői találkozón ismerkedtem meg, s aztán még egyszer találkoztunk, amikor CCF kérésére  elmentem néhány nagyon diszkrét koktélra Kendallhoz a roppant diszkrét klubjába, ahol riasztó állhatatossággal és diszkrécióval kikérdezett az életemről és Egyiptomról, én pedig egyszerűen nem értettem e kihallgatás célját egészen eddig a pillanatig, amikor is Hilly mókásan megrándítva alig fedett csípőjét letaszította a négert a zongoraszékről, Kendall pedig meglazította a nyakkendőjét, és boulevardier pózba vágta magát. Miközben Margaret azon küszködött, hogy le ne csukódjon elnehezedett szemhéja, én hallgattam a nekünk szóló zenei tisztelgést, melyet ez a két, a sok pénztől és az örökölt ingatlanoktól örökkön örömittas társasági személyiség komponált, akik rendületlenül szolgáltatták a személyre szabott dalszövegeket a Beacon Hill-i és Back Bay-i társasági eseményekre. Ezennel átírom a dalszöveget az italkarikás, dedikált papírlapról, melyet utóbb ajándékba kaptam ("Ralphie-nak! Reméljük, kikaparsz egy múmiákot az új apusodnak! Sok-sok jó szerencsét neked, a te jenki cimboráid, H&K Mitchell!"). Kendall trillázott, miközben Hilly suta mancsát föl-alá futtatta a billentyűkön:

Oxfordból kitaszítva: huss,
Letolt nadrágban jött ide,
Jött az ifjú R. M. Trilipush,
De ne vájjunk fájó emlékeibe.

Elment azután Egyiptomba,
Hogy móresre tanítsa a Kaisert,
De mit ér az a sok gránát meg a bomba,
Ő inkább másra tenne majd szert,

Azért izzadt a mesés Keleten,
Négykézláb, s dugta, nyomta…
(Kegyed akkora malac ne legyen!
Úgy értem, az ásót a homokba!)

Ásott Pusink, ásott a vásott,
Egy másik brittel, nem pihenve,
S a fricc golyók közt felkiáltott:
"Az áldóját, minő szerencse!"

["Az én szerecsenem mikor ér már ide?", bődült el ekkor CCF, azt hiszem, valamelyik pincérre utalva, aki késlekedve hozta ki az újabb italát. "Jaj, apu!", csitította kedvesen Margaret, térdét az álla alá húzva.]

Amit találtak akkor ottan ők,
Ámuldozásra bőven okot ád,
Sóhajtoztak tőle feszt a nők,
És attól nő a fa... hm... fantáziád.

Na szóval: csuda hierogliffiket,
Szerzőjük bizonyos Faraó,
Pusi mindent angolra ferditett,
S az olvasók azt mondták, marha jó.

[A klubjában többször kijavítottam Mitchellt, növekvő ingerültséggel elmagyarázva neki, hogy az nem hierogliffi, hanem hieroglifa, és a fáraó szó használata egy egyiptomi királyra a XVIII. vagy XIX. dinasztia előtt mélységesen anakronisztikus, és őszintén szólva bántja a fülem. A XIII. dinasztiához tartozó Áton-hadut "királynak" nevezték volna, nem pedig – a héber eredetű metonimikus szóval – per-o-nak. Elismételtem ezt vagy tízszer, miközben ezüstséker ezüstséker után érkezett az asztalra, benne (ahogy a pincér minden alkalommal fennhangon közölte, de hogy kinek a kedvéért, azt meg nem mondhatom) "a jeges teája, Mr. Mitchell!". Na mindegy, most kelletlenül elismerem, hogy Mitchell talán csak a rím kedvéért énekelt hierogliffi-t hieroglifa helyett.]

A jó Trilipushnak így lett pénze és neve,
S tavon túli házában híre nagyra nő.
Harvardi ifjakat tanít, egy szépség kedvese,
S köztudott, CCF legjobb cimborája ő!

Megy hát vissza a Pusink Nílushoz, ez a nagy esemény,
Övé Margaret szíve és Chester pénze.
[a zene elhallgat, Kendall kiabálja a következő szavakat]
"Meg az enyém! Meg az enyém!
Meg az enyém! Meg az enyém!"

[a vendégekre mutat, akik, hozzá hasonlóan, pénzt fektettek be az Áton-Kezébe]

Mert eljött és órákig könyörgött,
Untuk már, vinné el az ördög,
De Íziszre, Hóruszra, Rére,
Most Pusink majd kárpótol érte!

[A könyörgött szóról, már ha nem pusztán a rímelés megkönnyítése indokolta a használatát, szót kellene ejtenünk, mert egy-két dolgot itt azért tisztázni illenék. Finoman szólva. Majd még visszatérek erre, mármint hogy ki kérlelt kicsodát.]

De Íziszre, Hóruszra, Rére,
Most Pusink majd kárpótol érte!

A vendégek hamar megtanulták ezt a két sort, és perceken át vidáman énekelték, miközben, ami összehasonlíthatatlanul nagyobb örömömre szolgált, Margaret ragyogott és tündökölt a bálterem üvegmennyezetén át beragyogó teliholdban, ezüstös fény nyalogatta kék, szikrázó szemhéját (Kleopátra-effektus, melyet ő és Inge találtak ki erre az estére), és akár elaludt, akár csak csukott szemmel élvezte a mulatságot, szépsége akkor is, mint mindig, lenyűgöző volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, elértem mindent, amiről valaha álmodtam. Ami paradoxon, persze, hiszen még el sem indultam akkor erre az expedícióra. Finom, hajlékony kezét a kezemben tartottam, minden egyes hosszú, vékony ujja a folyóparti nárciszok kecses ívébe hajolt, és akkor, álmos bágyadtságában, mint mindig, oly sok ókori rajz megszemélyesítője volt, lusta szépségeké, kalcitba és mészkőbe faragva, hogy paloták termeit díszítsék, hosszú ujjú szolgálólányoké és istennőké, sírok falára festve, hogy hívják, csábítsák, kísérjék a honvágytól reszkető halottakat a túlvilágra.
 Miután felvittem elcsigázott szépségemet, és álomba csókolgattam, faragott elefántcsont álláig húzva a takarót, újból lementem, Ingével és a partnerek feleségeivel táncoltam, akik közül néhányan, természetes bostoni szemérmükkel, túlságosan mámorítónak találták ezt a testi kontaktust egy hamisítatlan egyiptomi archeológussal, és többször is éreztem annak határozott, hízelgő szükségét, hogy a helyes kéztartásra figyelmeztessem a hölgyeket bizonyos népszerű táncok esetében.
Éjfél után a vendégek kizúdultak Finneran bálterméből, és át az Arlington Streeten. (Egy kép, melyet örökké dédelgetni fogok: jövendő apósom, aki önmagáról azt mondotta, "szelíd vagyok, mint a bárány", a megerőltető testmozgás morgásaival és fiús örömmel rugdos egy fekvő férfit, aki, miközben a vendégsereg épp ment át a Közparkba, megpróbálta futás közben elragadni Finneran zsebóráját. A bűnbánó tolvaj rendőrért kiáltozott szorult helyzetében. "Itt vagyunk, fiam, ne izgulj", kiáltotta nyomban a bostoni rendőrség négy tagja, akiket Finneran meghívott az estére, védelemül bármiféle szeszfelügyeleti inspekció ellen. Egy halk "Köszönöm, uraim"-mal Finneran visszavonult, és engedte, hogy a rendőrök szakavatottabb módon végezzék el a zsebmetsző testi fenyítését, s csak egyszer szakította félbe őket, hogy kivegyen nyöszörgő támadójának zsebéből elegendő pénzt, hogy "fedezze a véres cipőm tisztítását, te huligán".)
CCF sátrakat és nyársakat hozatott ki a Közparkba; sült szopós malacok látható aromái szálltak a halvány kékesszürke felhők felé, s a vendégek a szűk egyiptomi szolgálólányjelmezt viselő pincérnőket kerülgették, hol a tálcát ragadva el tőlük, hol a fenekükbe belemarkolva, attól függően, mely éhük bizonyult erősebbnek, míg mások, az alkoholtól már csitultabb állapotba került duhajok leballagtak a vadkacsás tóhoz, és beültek a szabadon használható óriáshattyú formájú pedálos csónakok egyikébe, vagy – felgyűrt ingujjal és alsónadrágban - belegázoltak a hideg vízbe, egymás síkos, libabőrös karjába omolva.
Én oldalt álltam, elégedetten természetes - szemlélődő tudósi -szerepemmel, megszabadulva egy kis időre díszvendégi kötelezettségeimtől, és boldog voltam, olyan nagyon boldog, amikor balról, az alacsonyan lógó fűzfák árnyékából, amelyek óriás zöld medúzákként hajoldoztak, hallottam, hogy valaki nyersen a nevemen szólít. A fűzfaágak kupolája alatt, olyan tökéletesen körülzárva, mintha cirkuszi törpék lennénk, akik a végszóra várnak, hogy előbújjanak egy szakállas nő pállott krinolinja alól, úgy éreztem, kellemesen hipnotizál Finneran szivarvégének tökéletes, pulzáló narancskorongja, amely legfényesebb felizzásakor is csak a kék füst néhány pászmáját (és feltehetősen az én arcomat) világította meg. "Csak jó szerencsét akartam kívánni magának - mondta láthatatlan patrónusom, és a narancssárga korong lustán ragyogó szürkeség összehúzódott rugójává halványodott. - Mindannyian tudjuk, hányadán állunk magával. Ne hagyjon cserben minket." A narancssárga korong megduzzad és összezsugorodik, megduzzad és összezsugorodik. "Soha nem tenném, CC." "Mindig azt fogom tenni, ami a legjobb az én Margaretemnek, tudja, egyszerre vagyok az apja és az anyja ennek a kicsi lánynak." "Persze, CC, persze." "Örülök, hogy a család tagja lett." "Nagyon köszönöm." "Ő magát választotta, és én jóváhagytam. Én magát választottam, és ő jóváhagyta. Tudja, nem számít, hogyan történt." "Hát persze, CC." A narancssárga korong felfénylik, elhalványul. "Nem ismerem magukat, angol nemeseket, de a mi országunkban a család komoly dolog." "Hát persze, CC." Narancssárga korong. Szünet. "Ezt vésse az eszébe." "Hát persze, CC." "Az emberek számítanak magára, Ralph. Sok ember. Sok pénzt fektettek magába. És sok bizalmat." Mindez CCF félszeg bevezetője volt ahhoz, hogy megajándékozzon ezzel a nagy, fából készült szivardobozzal, amely cirkalmasan örvénylő fekete díszítéssel van berakva, és tele van szivarral, mindet saját kezűleg választotta ki Boston legjobb szivarárusa, és mindnek a fekete pántján ott az ezüst monogram: CCF. És szivarvégének narancssárga korongja elhalványul és felizzik, elhalványul és felizzik… éppen úgy, ahogy ezen a reggelen, október 12. hajnalán narancssárga fény jelenik meg a Nílus keleti partja fölött. Egész éjszaka itt dolgoztam a balkonon, gin-limonádékkal és édes mentateával tartva ébren magam, amiket aranyszínűre festett pohárból ittam, és újra meg újra végighúztam ujjaim a szivardobozom örvénylő ébenfa berakásain, most egyébként finom ecsetek és tinták vannak benne, hogy lemásoljam velük a falakon lévő illusztrációkat, amiket, úgy remélem, Áton-hadu sírjában fogok találni. (Én nem élek szivarral, de remek baksis lesz belőlük, és a doboz gyönyörű.) Ülök a még meleg balkonon, a napkeltémben gyönyörködöm, és a teámban félig már feloldódott kockacukrot nézem, szavamra, olyan, mint egy templomrom porladó alapzata.
Hat hét múlva harmincéves leszek, és régóta reménykedtem abban, hogy itt, álmaim országában fogom megünnepelni ezt a születésnapomat, és e mérföldkőnek számító életkorra sikerül learatnom azt a páratlan diadalt, amely igazolja életem eddigi harminc esztendejét. És, ahogy a bostoni búcsúfogadásra gondolok, és a királyra, aki jó 3500 évig pihent felfedezetlenül, szinte azt kívánom, hogy ez a pillanat – itt, kairói szállodám gyorsan kivilágosodó balkonján – örökké tartson.
Valami többet értek ezen, mint annak egyszerű kikottyantását, hogy nem szeretnék megöregedni, hogy jobban tetszene, ha soha nem lenne belőlem pocakos, középkorú úriember, majd vizenyős szemű vénség. Inkább arra gondolok, hogy itt, az emberi élet nyárelőjén, miközben még zsong mögöttem a korai dicsőség, s tán csak néhány hét választ el a földrengésszerű diadaltól, azt kívánom, bárcsak örökké hallanám épp ennek a szúnyognak a szoprán énekét, láthatnám pontosan ezeknek a muslincáknak az ideges, gomolygó zizegését, a muslincákét, miket az a nap hipnotizál, mely nemsoká megperzseli őket, érezhetném ennek a mentateának a szúrósan bizsergető hevét, mely örökre megmelegíti három ujjbegyem minden redőjét, s örökké láthatnám épp ennek a cukornak az oldódását. Az ember vérében dübörög a vágy, hogy valamiképpen meg lehessen ragadni és megszorítani a határtalan lehetőségeknek ezt a pillanatát, mint egy vibráló és ragyogó narancsot az ember puhán összeszorított öklében. Hogy az ember simogathassa és vizsgálgathassa ezt a foglyul ejtett pillanatot, érezhesse bársonyos mintázatát a tenyerén, hogy itt maradhassak reszketve a parton, mintsem hogy fejest ugorjak a jövőbe, amíg teli nem töltekezem a jelennel. Vagy, Olvasóm, gondold el ezt: az ember egy magas, meredek hegyre mászik. Aztán, amikor már hosszú évek óta mászik, egyszer csak látja, hogy karnyújtásnyira a csúcs, és ekkor rájön, hogy miután feljut arra a csúcsra, csak két lehetősége marad: elindul lefelé, egyre gyorsabban ereszkedve, vagy... vagy ugyanabban az irányban folytatja útját, melyet megszokott és szeret, megy tovább, felfelé, egyre feljebb, és mit sem törődik a gyarló földdel, mely nem emelkedik tovább, ő azért megy csak felfelé.
És ha felülsz egy pillanatra puha, könnyű székedben, mert szöget ütött fejedbe a gondolat: Miért? Miért Egyiptom? Honnan e vágy, hogy a homokban turkálj?, erre csak azt tudom mondani, hogy Egyiptom királyai is csak másztak egyre feljebb. Ők legyőzték azokat a fodros, röppenő pillanatokat, puha ketrecbe zárták őket. Bebugyolált holttestükben, urnába zárt belső szerveikkel és a képábécéjükkel meg az állatfejű isteneikkel a legjobb egyiptomiak abban a bizonyosságban éltek, hogy kijár nekik az örökkévalóság, hogy az önnön választotta jelenükben élnek s fognak élni mindörökké, nem kísérti őket a múlt, nem fenyegeti őket a jövő, pazarul mulatnak egy jelenben, melyet kedvük szerint nyújthatnak bármilyen hosszúra, s a saját feltételeik szerint eresztik el ezeket a pompás pillanatokat, nem pedig a puszta nappalok, éjszakák, napok, holdak zsarnoki követelésére.
Margaret, megoszthatom-e veled ragyogó ifjúkorom egy komorabb emlékét? Nem az a fajta, amit te szeretsz, de tanulságos. Emlékszem, mikor kisfiú voltam, egy falusi lelkész sokat csepült (és csépelt) az Egyiptom iránti rögeszmés érdeklődésemért. Ez, természetesen, csak akkor történhetett, amikor apám külföldön volt expedíción, és nem tudott megvédeni a gonosz paptól, én pedig, házunktól messzire elcsatangolván, bebóklásztam a birtokunk mellett lévő faluba. A lelkész pedig nem is gyanította, hogy én lehetek az, olyan messze az otthonomtól. Mindenesetre időről időre előfordult, hogy ott termett mellettem. Engem pedig könnyen meg lehetett lepni, mert egészen kicsi koromtól kezdve rendszerint a munkám fölé hajoltam, és csodálatos módon megfeledkeztem mindenről, ami körülöttem történt. Kikapta kezemből a munkámat, és összegyűrte a fáradságosan megrajzolt hieroglifákat. "Fiam, hogy gondolhatod, hogy bölcs dolog egy olyan kultúrával foglalkozni, amely a halált magasztalta?" Már tízéves koromban tudtam a helyes választ erre a kataklizma-katekizmusra: "Igaza van, atyám. Sokkal jobb egy olyan életigenlő kultuszt imádni, amely egy fadarabokra felszögezett vérző hulláért rajong." Persze, bizonyára épp kedvem támadt rá, hogy elpáholjanak, ha képes voltam így válaszolni.
De a lényeg, amit már oly ifjú fővel is fölfogtam: Egyiptom – ezt el kell ismételnem azon olvasóim kedvéért, kik még nem tudnák netán – minden múmiájával és urnába zárt tüdejével és sakálembereivel meg kobrakirálynőivel együtt nem a halál kultúrája volt. Az egyiptomiak fedezték fel a halhatatlanságot, ők voltak az első emberek, akik megértették, hogy örökké élhetnek.
Áton-hadu azt írta:

Lassan ballagtunk, én s az istenek,
Kéz a kézben, szólva is alig,
Vagy kövön ültünk, s néztük, mily remek:
Kerítés mögött két kecske b...ik.

(13. vers, "C" fragmentum, in: Ralph M. Trilipush: Csábítások és csalások az ókori Egyiptomban, Collins Amorous Literature, 1920)