Azok, akik egyetemre mentek, olyan szakokat választottak, mint Kelet-Ázsia, kommunikáció, pénzügyek.
 Nyári szünetben azonban otthon lehetett az ember, és döbbenten hallgathatta, ahogy az apjának, akit most először látott enyhén részegnek, mióta csak az eszét tudta, kicsúszik a száján, hogy 1956-ban nem egyszerűen csak elszökött, hanem előtte harcolt is, felrohant egy tank hátuljára, Molotov-koktélt dobott be a búvónyíláson, és a kibújó, rémült, szőke, sörtehajú orosz fiúnak a szeme közé lőtt egy özönvíz előtti revolverrel, a golyó közvetlenül egy anyajegy alatt hatolt be, amelyből két hosszú szőrszál meredezett, s aztán elfutott, miközben a holttest visszazuhant a tankba, eltorlaszolva az egyetlen kijáratot fulladozó, égő bajtársai előtt.
 Charles Gábor szülei Clevelandben ismerték meg egymást, bár mindketten ugyanakkor menekültek el Magyarországról. Családi legenda szövődött szerelmük csodálatos véletlenei köré: részt vettek ugyanazokban a tüntetésekben, aztán egyszer-egyszer ugyanabban az utcai harcban is már a felkelés alatt, egyetlen nap eltéréssel hagyták el az országot, kevesebb mint egy kilométernyire voltak egymástól Ausztriában, a menekülttáborban, egy hónapnyi eltéréssel érkeztek meg Clevelandbe, de még mindig nem találkoztak vagy két éven át, 1959-60 szilveszteréig, amikor is egy partin Charles apja egy másik nővel csókolózott ("Csoda volna, ha eszembe jutna a neve - Jane, Judy, Jennifer, Julie, valami nagyon amerikai"), és lehunyt szemmel, egyik kezében egy angórapulcsi borította cicivel, a másikkal egy kockás szoknyával feszesre kárpitozott segget simogatva, meghallotta, amint jövendő felesége rákiált valakire: "Boldog újévet, amikor azok még mindig ott ülnek az én Gerbeaud-mban a kövér, buta orosz arcukkal? Amikor azok az orosz állatok összeszarják az én utcáimat? Nem lesz boldog újév. Egyáltalán nem lesz." Charles apja gyakran elmesélte a fiának, hogy már akkor beleszeretett az anyja hangjába, nézeteibe és kelletlen angolságába, amikor még benne volt a nyelve a másik lány szájában.
 Charles, azaz Károly nem olyan szülők gyermeke volt, akik alig várták az amerikai asszimiláció csodáit. Neki a magyar volt az első nyelve.
 – A hazád fővárosában van egy sziget a folyón, ahol focizhatsz, aztán fagylaltot ehetsz, fürdőbe mehetsz és megmasszíroztathatod magad.
 – Túl kicsi vagyok a focihoz.
 – Butaság! Nagyon jó kapus lehetnél. Majd szépen megnősz hozzá. El is kéne kezdenem tanítani, hogy hova nézz, amikor a csatár áttör a védők között, hogyan hajlítsd a térded, hogy mindkét irányba el tudj vetődni.
 – A futballban nincsen kapus, apu.
 – Miket beszélsz? Ildikó, mit beszél ez a gyerek? Mire tanítják őket abban az iskolában?
 – Az apádnak igaza van, Károly. Ragyogó kapus lenne belőled. Az a fagylalt! – szorította meg az apja kezét. – Istenem! Meggyfagyi!
 – De itt is jó a fagyi, nem?
 – Persze, nem rossz, de ahhoz a fagyihoz, amit azon a szigeten lehet kapni, semmi sem fogható Clevelandben.
 – Azt hiszem, a focis dologban nekem van igazam.
 A szülei gyakran próbálták rekonstruálni egymásnak azt az életet, amit párhuzamosan éltek a megismerkedésük előtt, és emlékezéseiket gyakran Charles éppen aktuális életkora indította be, mint például: – Megpróbáltam átsétálni a Balatonon kislány koromban, amikor nem sokkal voltam idősebb nála. – A fiára mutatott. – Azt hittem, elég magas vagyok hozzá.
 – Ilyen idős koromban volt, hogy először pusziltam meg egy lányt. A Dohány utcában. Az arcán. – Kézfejével megcirógatta felesége arcát. – Zsidó volt, és bár nem tudtam, hogy az mit jelent, annyit már hallottam róla, hogy valami veszélyes dolog, és nagyon bátornak éreztem magam, mert az apám egészen megijedt volna, ha tudja.
 – Engem először a Vajdahunyad vára mellett csókolt meg egy fiú. Úgy hiányzik az a buta vár.
 – Valahányszor a Corvinra gondolok, el se tudom hinni, hogy ott voltál, és megsebesülhettél volna, és akkor lehet, hogy sohasem találkozunk. Egy nagy csata volt annál a mozinál, Károly. Nem film egy csatáról, hanem egy csata a mozi mellett! Hallottál már ilyet?
 A szülei gyakran beszéltek rejtélyes kezekben lévő ingatlanokról, és igyekeztek újjáteremteni egymás számára (és az örökösüknek) régi otthonukat.
 – Van egy lakásod, Károly, kisebb, mint ez a ház, de sokkal szebb, Budapest ötödik kerületében. A tiéd, és egy napon majd visszaigényelheted, és ott lakhatsz.
 – Van egy másik lakásod is az első kerületben, fiam. Az is nagyon szép!
 – Van két lakásom meg ez a ház? Hogy fogom eldönteni, hogy melyikben lakjak?
 – Ez a ház nem érdekes. Azokat a lakásokat jobban fogod szeretni.
 – Szeretem ezt a házat. Clark a szomszédban lakik. Chad meg a sarkon. Nem akarok máshol lakni.
 – Ne butáskodj! Senki sem fog kényszeríteni rá, hogy itt hagyd ezt a házat, de egy napon majd te magad akarod, mert vissza fogják adni neked a lakásaidat, és nagyon büszke leszel rá, hogy ilyen szép lakásaid vannak a hazád fővárosában.
 Miközben a kisfiú a padlón ült a játék katonáival és rettegett, hogy egyszer majd ennek a háznak az elhagyására kényszerítik, a szülei a két lakásról meséltek, és eközben arról a helyről, ahol álltak (a tűz mellett az egyik, a koktélkocsi mellett a másik) egymáshoz mentek, és lefeküdtek a díványra, Charles apja átölelte Charles anyjának a nyakát. A plafont bámulták, és részleteket suttogtak egymásnak a lakásukról egyre halkabban, s végül Charles már egyáltalán nem hallotta őket, és megkönnyebbült, hogy végre békén hagyják, és játszhat a saját háza padlóján, barátja, Nagy Imre, a macska társaságában (akit Big Jimként mutatott be a barátainak). A macska régebb óta élt a házban, mint maga Charles, és minden este ráugrott Charles egyik katonájára, aztán a két mancsa között paskolta ide-oda a fényes, kardos ezüstlovagot. A csillogása vonzotta a macskát, és bár a csöpp katonai alakulat többi része nem izgatta, azt a lovagot mindig elcsente.
 – Négy lépcsőforduló, összesen hatvannégy fok, és az udvaron egy szilfa. Károly már fel is mászhatna rá. Hallod, Károly? Van egy fa a... na mindegy, el van foglalva a katonáival...
 – A csempe bizánci mozaikot utánoz... biztos vagyok benne, hogy valami vörös gazember összetörte...

 Persze, ahogy Károly cseperedett, szüleinek semmiféle diktátumai vagy szokásai nem óvhatták meg az angol szavak és az amerikai szokások áradatától. Barátok, filmek, iskola, könyvek, tévé: Cleveland és Hollywood az ismert világ sokkal nagyobb részét foglalta el, mint az az ismeretlen, távoli város, a hajdanvolt időkről szóló fekete-fehér történetek, a zavaros, nyavalyás, provinciális politikai ügyek és az a nyelv, amelyen egyetlen barátja sem beszélt, de többen is egy nyálkás idegen gurgulázásához hasonlították a Csillagok háborújá-ból.
 A fiú egyszer csak úgy döntött, hogy nem hajlandó száműzöttnek tartani magát, bár száműzöttsége igazából csak három évvel később ért véget: kilencéves korában közölte a szüleivel, hogy elege van az egészből, mármint főleg abból, hogy az emberek mindig Kerolí-nak nevezik Károly helyett, és ezért mostantól fogva Charlesnak kell őt szólítani – ezt a diktátumot mindenki boldogan elfogadta a szüleit kivéve; de csak tizenkét éves korára jutott el oda, hogy az angol szavak már természetesebben jöttek a nyelvére, mint a magyarok. A tizenkét éves magyar Károly mindvégig szunnyadva élt az ohiói Charlesban középiskolai, egyetemi és üzleti főiskolai évei alatt, szükségtelenül, észrevétlenül, elutasítottan.
 Tizenkét éves korától kezdve nem fejlődött tovább a magyartudása, de rajta ragadt, mint valami csökevényes függelék. Csak nagy ritkán beszélt magyarul a szüleivel, mások előtt. Ez a nyelvi eltávolodás óhatatlanul kulturális szakadáshoz is vezetett. Különösen az apja kezdte Charlest olyan idegennek látni, akit tanítani kell, hogy visszanyerhesse örökségét.
 – Horthy admirálist félreértették – okította, miután undorodva félredobta Charles tizenegyedikes történelem tankönyvét, amelyben egyetlen helyen említették Magyarország részvételét a második világháborúban – oldalt, az "egyéb fasiszta országok" felsorolásában. – Az amerikaiaknál minden fekete vagy fehér. Nem úgy volt az, hogy vannak jó fiúk meg rossz fiúk. Nem egy cowboyos-indiános John Wayne-filmről van szó, világos? Mondd el ezt annak a nevetséges tanárodnak is! Horthy távol tartotta a nácikat, amíg tudta, és harcolt az oroszok ellen. A te kis iskoládban mit gondolnak, ki más tette volna ezt meg? Churchill? Ja, és mellesleg közölhetnéd az illetővel, aki az ebben az országban történelemnek tartott dolgot tanítja nektek, hogy annak a becstelen erőszaknak a helyes megnevezése a 465. oldalon Trianon.
 De miután elvolt egy ideig, mint a befőtt, a magyar Károly mégiscsak feléledt egy napon. Jöttek az 1989-es forradalmak Közép-Európában, Charlesnak meg különben is lankadatlan volt a hite, hogy osztálytársainál többre hivatott, így aztán azt mondta a toborzóembernek: "Igen, folyékonyan beszélek magyarul, és boldogan vállalnám a kihívást, hogy segítsek megnyitni a cég budapesti irodáját." Károly egyszeriben megint a Charles lelkében munkálkodó legénység értékes és megbecsült tagja lett. Mindennek eredményeképpen a befektetési szakértő, aki 1989 októberében Budapestre érkezett, három hónapnyi különlegesen infantilizáló New York-i kiképzés után, egy öntelt, fontoskodó fiatalember volt, kellő stílussal, intelligenciával és intuícióval megáldva, aki magyarul – bár ezt a munkaadói nem tudták – nagyjából úgy beszélt a potenciális partnervállalatok vezetőivel, mint egy jól öltözött férfi bőrébe bújt tizenkét éves fiú.
 Egyik reggel John Charles irodai kanapéján ült, és Charlest fényképezte, aki csuda fontos embernek tűnt az íróasztalánál, s a panorámaablak mögött egyharmad Dunát, egyharmad Várhegyet és egyharmad cirruszok maszatolta mennyboltot fogadott magába. A fényképen, melyet Charles hazaküldött a szüleinek, öt kupac dosszié hevert előtte. Mindegyik különböző magasságú volt, és Charles elmagyarázta a hangyányi érdeklődést mutató Johnnak, hogy mit is csinál egész nap, a legtöbb napon.
 Zsuzsa, a cég magyar hivatalvezetője mindennap újabb aktákat bújtatott be a bőrmappákba, amelyek a cég logójával voltak díszítve (egy kardját magasra emelő lovaggal, amint néz bele a homályba, s közben testével védelmez egy borzas, majdnem teljesen meztelen nőt). Ez a kupac baloldalt – Charles megütögette a mappatornyot  – a "BK-kat", a bejövő kéréseket tartalmazza: régi, állami tulajdonban lévő és most magánberuházók után kuncsorgó reménytelen kommunista vállalatok leveleit és anyagait, meg indulótőkét kereső feltalálókét és fiatal vállalkozói csoportokét, amelyek kaszinót, miegymást szerettek volna létrehozni.
 Zsuzsa minden délután elvitte a jobb oldalon lévő kupacot, amely majdnem ugyanolyan ingatagul magas volt, mint a bal oldali: ezek tartalmazták a "BE-ket" – a biztos elutasításokat. Itt voltak a tegnap még állami tulajdonban lévő vállalatok, amelyek nem elég hatékonyak ahhoz, hogy érdemes lenne megpróbálkozni az újjáélesztésükkel, és még bontási anyagként sem érnek sokat; az olyan faramuci feltalálók, akiket alighanem még csak egy interjúra sem hívnak be; és az olyan fiatal menedzserek, akiknek a tapasztalatlanságán Charles csak csodálkozva csóválta a fejét. Gyorsan levonta a következtetést, hogy az ország gyakorlatilag teljes menedzseri osztálya vagy tapasztalatlan, vagy hosszú évek rossz tapasztalata görnyeszti, köszönhetően a kommunizmus korrupt, kicsinyes és gyatra vállalatvezetési gyakorlatának.

 A magyar remények tornya és a kétségbeesés majdhogynem ikeroszlopa között három jóval kisebb kupac hevert. Az első – a Kivizsgálási Kérelmek – azokból az ajánlatokból állt, amelyek elég érdekesek voltak ahhoz, hogy további interjúkat, tereplátogatásokat, pénzügyi adatok kikérését és hasonló intézkedéseket tegyenek indokolttá. Charles ezeket az aktákat vizsgálódásának szigorúan megkövetelt négysoros összefoglalásával adta tovább az irodavezetőnek, egy negyvennégy éves alelnöknek New Yorkból, aki egy szót sem tudott magyarul, de tizenkilenc éves Wall Street-i gyakorlata volt. A főnök mértéktelenül támaszkodott Zsuzsára és a csapat kétnyelvű fiataljaira, ám zokon véve, hogy hirtelen ilyen szorult helyzetbe csöppent, gyakran és csípős macsó éllel okította ki őket arról, "hogy csinálják ezt az Államokban".
 Charles eleinte némi izgalommal követte nyomon azt a néhány ügyet, amit az alelnök jóváhagyott további vizsgálatra – vagyis az Áttekintés Alatt kategóriába sorolt aktákat. De a rég várt akció rendszerint csalódással járt. Charles szinte egyfolytában nevetett magában a tehetséges fiatal vállalkozókkal folytatott interjúk alatt, akik túl kevés kontrollt vagy hipotetikus profitot kívántak biztosítani azoknak az amerikai dollároknak, amikre vágytak; a találmányok prototípusainak idegtépő bemutatása alatt, amikor is kiderült, hogy a szerkentyű nem képes ellátni hipotetikus feladatait, s közben a kétségbeesett feltaláló először vad szóáradatban, majd könnyek árjában tört ki; és az állami kézben lévő gyárakban tett kirándulásokon, amelyek az utolsó porcikájukig olyan nevetségesek voltak, amilyen biztatónak ígérkeztek az amerikai PR-ügynökségeik által fogalmazott ismertetésekből.
 – Rendszerint – mondta Charles sóhajtva.
 De a Kivizsgálási Kérelmek öt százaléka közül, amelyeket az alelnök jóváhagyott és átminősített az Áttekintés Alatt kategóriába, talán öt százalék a komolyabb vizsgálódás próbáját is kiállta. Ezekből lett az FR-ek –  Forró Remények – kis kupaca. Ezen akták aztán visszakerültek a főnökhöz Charles második jelentésével egyetemben, amely most már ötsoros is lehetett, mivel egy sorban engedélyeztetett "Az elemzést végző javaslatának összefoglalása". És miután majdnem hét hónapot töltött ebben az állásban, Charleshoz, hogy egész pontos számot mondjunk, nulla FR-akta került vissza. Néhányat kapásból elutasított a főnök, aki szakértő szemmel felfedezett valami kis maszatot az anyagban, amit Gábor naivan összeállított. Más akták megkapták a főnök jóváhagyását, hogy aztán a New York-i iroda vétózza meg őket azzal, hogy nem elég látványosak vagy potenciálisan jövedelmezőek ahhoz, hogy bármelyik is a cég első magyar vállalkozása legyen.
 – Első? – vigyorgott John.
 – Nálunk az első – ismételte meg Charles keserűen –, miközben Prágába öntik a pénzt. – Nyolc hónappal Charles érkezése után, kilenc-tizenegy hónappal azután, hogy lelkesült cikkek jelentek meg a Wall Street Journal-ben, az Economist-ban és a magyar sajtóban a szép új világról, nyolc hónappal a pénzügyminiszterrel folytatott történelmi találkozók és a miniszterelnöki fogadások után, nyolc hónappal azután, hogy aláírták a kilencvenkilenc éves bérleti szerződést, melynek értelmében a rendelkezésükre bocsátották a titkosrendőrség egy sötét és borzongatóan véres osztályának volt főhadiszállását, hét hónappal azután, hogy Charles elolvasta az első idegesen és trehányul fogalmazott kuncsorgásokat, még semmit sem ütöttek nyélbe. – És ez senkit sem érdekel – mondta Charles, visszasüppedve a székébe. Az iroda működtetése a cégnek aprópénzbe került; megengedhették, hogy kivárják a megfelelő pillanatot és ügyeljenek a tökéletes pozícionálásra.
 De Gábor nem akart örökre közkatona maradni a csapatban, sőt még viszonylag hosszabb időre sem. Végül majd a főnök, őnyalelnöksége belefárad abba, hogy gyakorlatilag írástudatlan, hatalmába keríti a Box Tree-ben és a Quilted Giraffe-ben elfogyasztott régi jó ebédek utáni sóvárgás, és hazaoson New Yorkba, teli a fura magyarokról szóló történetekkel (akik közül, mondta Charles, talán ha kettőt ismert, beleértve az irodavezetőjét is). És akkor Charles értéke a cég számára annyira evidens lesz, hogy kétség sem férhet majd az iroda főnöki posztjára vagy legalábbis egy olyan posztra való előléptetéséhez, ahol döntéseket is kell hozni.
 És ami azt illeti, mondta Johnnak, figyelembe véve, hogy mi a helyzet most Budapesten, minden gond nélkül tud majd saját befektetőket keríteni akár már azon a napon is. Pénzt szerezni Magyarországon csodálatosan könnyű, magyarázta. A szálloda-előcsarnokokban gázolni lehet benne. Nem kell más, csak egy öltöny meg egy vödör. Unatkozó gazdag emberek és az unatkozó gazdag emberek éhes, apró szemű képviselői foglalják el a főbb szállodák szinte minden szobáját, bátran teljesítve "tényfeltáró missziójukat", büszkén emlékeztetve egymást, hogy "mivel a demokrácia szabadpiacot igényel, egy magas hozamú befektetés nem más, mint egy csapás a szabadság felé". – Bírnád ezeket a srácokat, John. Nem lóbálhatsz meg egy döglött macskát a Forum előcsarnokában anélkül, hogy le ne ütnél párat és látnád, ahogy ömlik ki a pénz a zsebeikből. – Charles találkozott pár ilyen kapitalista zarándokkal az irodájában, nagykövetségi partikon, előcsarnokokban. Az volt a visszafogott helyzetértékelése, hogy hat hónap sem kell hozzá, és minden gond nélkül tud pénzügyi hátszelet keríteni ahhoz, hogy meggazdagodjon az általa kiválasztott Forró Reményen.