[Péntek reggel]  
Ma hajnaltájt mérgezett patkányokat zabált a két disznónk, szétroppantották fejük és gerincük, a patkányok farkai tehetetlenül verődtek erre meg arra, aztán visszahúzódni látszottak a disznók, ám vérszomjassá lettek. Ennek előtte éjszaka egerek költöztek be a szobánk konvektorának szellőzőnyílásába, nem lehet bajuk, a gázszolgáltatást már felfüggesztették. Kikötötték. Éjjel kapirgálnak és nyiszognak a fémen, mindezt lázálomként éli át egy férfi. Kisgyerekek mennek iskolába, kétségbeejtő lármával, az „elvonulás” riasztó. Alsó tagozatosak. Nincs tovább. Egy új életpályamodell alapján az ötven évnél idősebbek lehetősége nulla. A Lét és Időt, meg más filozófiai művet, egy egyiptomi mítoszokról szóló könyvet a lábunktól nem messzire méreggel szórjuk körbe. Próbálkozunk. Voltunk már multinacionálisnak mondott cégeknél, voltunk állítólagos kultúrával foglalkozó intézményeknél, de nem vettek fel és nem is fognak felvenni. Elmennénk szüretelni, mondjuk háromszáz forint per óráért – nem kellünk.

[Péntek délután] 
Nincs rá hajlamunk, ennek ellenére úgy kezdjük, mint egy nehéz felfogású közíró –, zárójel nyit, milyen lehetne más?, zárójel bezárva (aki úgynevezett közíró általános kimerültségünket, váratlanul?, minden készségünkkel együtt eszméletlen állapottá varázsolja, olyannyira, hogy sózott szalonnáért fohászkodni is elfelejt kutyamód az ember, de hagyjuk a derűt). Szóval az utóbbi időben már nem hallgatunk semmiféle magyar nyelvű rádió- vagy tévéadást (az eddigiekben is csak a gazdasági híreket élveztük rendes hazai szadomazochistaként, hál’ Istennek vége), hanem átszoktattuk magunkat másra, és kizárólagossá tettük a Radio Swizzera Classicát és a Swissradio Operát. Most is ez utóbbi szólamaira fülel a férfi, aki azt gondolja, hogy a fenébe!, alkonyodik, nincs ennél rettenetesebb „nekünk mélyszegénységben élőknek” (talán). Itt az iszonytató tiszazugi vegetáció lakójának októberi feljegyzése tartja egyelőre a figyelmet a figyelmetlenségben, mely amúgy közbotrányként szerepelne (le), amúgy, ha a közt vesszük, de hagyjuk a borút (egy zárójelek közt létező férfi mondja). Nincs mit tenni, e gyönyörű szóval élve a mélyszegényre nemhogy egy kurva, de a politika és minden magára adó ember is szar’.  Nem közönyről van szó. Irtózatról.

[Péntek este]  
Ambícióink, erőink nem a régiek, állapítja meg magában, harckedvünk, egyáltalában szellemünk közel se a régi. Végtelenül unja tudniillik, ébred rá nem először, mi több elképesztően rosszul van attól, mit itt közbeszédnek hívnak, a magyar hangtól, ha ez jelentene valamit, de jelentősége semmi.
  
A férfi úgynevezett öregtarhonyát eszik az anyjával a hátsókonyha szűk és fátyolos, csipkéktől, tulipánmintáktól, nippektől tarkálló zugában, az anya egyszerű, kedvelt (szeretett, mivel szegényes) főztje az öregtarhonya; az asszonyt Ingrid Bergmannak hívják, a férfit Jacknek. Nem szólnak egymáshoz (mindketten tudják, ez dramaturgia, lényegesnek gondolt egymástól idegenkedő helyzet). A sarki árustól vásárolt ócskán fénylő rádióban Smokey Robinsontól a Tears Of A Clown hangzik fel, nem is hallják szinte, annyira természetesnek tűnik – a régi idők lehelete az. És ez így megy, tűnődő tekintet, mely nem árul el annál többet, mint hogy létminimumra vágyna, (il classico „szabadságra”), ám mivel nem adódik, állásról ábrándozik ennek a férfinek tekintete (ki látott még ilyet), a napnál is világosabb – „fejre állt a világ”.

[Péntek éjszaka] 
Nagy valószínűséggel az öregtarhonyától, egy különösnek mondható álma adódik; magáról lát egy ősi képet; ez volt ő, hogy valójában még a mai nap is ő (itt láthatjuk).

[Hétfő hajnal]


[Hétfő reggel]  
Két évtized hatalmi (gazdaságpolitikai) ítélete kerül most végrehajtásra kegyetlenül, és lesznek milliók végérvényesen nyomorulttá, a sorsuktól (el)üldözötté, még azt se megengedve, hogy saját életlehetőségeiket szenvedjék el, hiszen föl kell tegyük, így magában a férfi, valami esélyeik lettek volna (szenvedni rendesen). Ezt különösebb meggyőződés nélkül állítja, de szükségszerűen állítania kell. 
Hidd el, már arra is gondoltam, öngyilkos leszek – de hát az se élet!, mondja Jack az elsápadó Ingrid Bergmannak, aki megrémül (hisz közel áll mindkettőjük szívéhez ez az idea), hogy ezúttal Jack komolyan gondolja. Megint élni akarna a kurva kölyke! Na, ez azért elgondolhatatlan.

[Hétfő délelőtt]   
Mindegy, mi jön most már, nyilvánvalóan végtelen csalódásomra érkezik el (ha nem lehet elkerülni); ha el lehet, el tudjuk kerülni, az aztán a kiábrándulás lesújtó zenitje!, mondja Jack.
Itt az ősz, folytatja, méghozzá szívszorító bizakodással meg bizalmaskodással van itt, a tiszazugi borzalomnak soha nem nyugvó őrjítő mélységében, úgynevezett szülőföld volna végtére is, önfeledt hűséggel és átkozottul ragaszkodó kedvvel. Mit tehetünk?! Hát, meglepett ez az október. Átkozni kell minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent, felháborodni, tombolni, és vesztünkből (vagy veszettségünkből, hogy ne hangozzék túl patetikusan) (ki)rohanni. Aztán?! Elélénkülünk (ahogy ez már szokásunkká lett).