Egy évvel ezelőtt még úgy tűnt, van értelme a múltról és a jövőről gondolkodni: arról, ami egy közösség összetartó erejét jelenti. A válsággal járó gazdasági önzés és a politikai vakság azóta felgyorsította az ország évek óta tartó széthullását, a maradék kohézió felmorzsolódását. Szétesett társadalomban az események kezdeményezői esetlegesek, az összefüggés nélküli világ cselekvői előtte járnak a racionális logikának. A megértésre csak utólag lesz mód, amikor már túl késő bármilyen racionális cselekvésre. Azt hiszem, ez a háborús logika, vagyis az uralhatatlan és ellenőrizhetetlen kényszerek vezérelte kiszolgáltatottság.

***

Sándor Iván nemrég megjelent könyvében olvastam Mészölyről a következő mondatot: “Megérezte, hogy nincs a huszadik századi magyar történelemben olyan tradíció, amelyre jövőt lehet építeni; azt is, hogy a magyar regény sokszoros fáziskésésben van az európai regény mögött.” A történelmi folyamatosság és a megformált beszéd közös gyökereinek szép megfogalmazása ez a mondat. Nagyon éles szemű és messze vezető felismerés, amelynek következményeit elborzasztó volna ma kibontani. Vajon a folyamatosságot nélkülöző múlt és jövő közötti életünkről lehet-e a téboly és az abnormalitás tüneteit figyelmen kívül hagyva beszélni? Vajon az illúziók és a vádaskodások ködében élő országot mi tarthatja ideig-óráig a lába alatt tátongó szakadék fölött? Vajon az egyedi kielégülésre csak a gyűlölet mámorában lelő tömegek miféle vezetőket képesek maguk fölé emelni? Vajon a gyilkos indulatok és a béklyózó félelem között lehet-e még egyáltalán közösen és értelmesen cselekedni? És folytathatnánk még a kérdések sorát. De csakis hiányokról lehet beszélni, ahol a vakság és a gőg makacs, önmagát racionálisnak mondó formái állítják a saját bizonyos és tagadják a mások véltnek vélt igazát. A történelem a történelemhamisítás formáját ölti. A politikacsinálók pedig tovább kovácsolják a gyűlöletközösségeket.

***

Van Pieter Brueghelnek (az idősebbnek) egy festménye, amelyen az előtér és a háttér összekapcsolódni látszik, mégis határozottan elválik egymástól. Összefogódzott, egymásba kapaszkodó vakok vonulnak az előtérben. Mereven felszegett fejek, elgyötört arcok, görcsös figyelmet sugárzó testtartás. Egymást vezetik a hat vak. Magukra hagyták őket. A közösség kivetettjei épp távolodnak a békés otthonok világát jelentő falutól, amelyre a háttér utal: lakóház, csűr, távolabb arányos szépségű templom, szelíd kerttel körülvéve. Ezt a hátteret a vakok persze nem láthatják, ez csak a látóknak, a kép szemlélőinek a gyönyörűségére van odatéve. Az egymáshoz kézzel és botokkal kapcsolódó vakok háttal foglalnak ettől helyet, egy árokparton vagy valamiféle szakadék beomló peremén haladnak. Az első közülük egy kiálló fatörzsben megbotlott, már a földön hever. A sorban utána következőt már magával rántotta – ő már láthatólag elvesztette egyensúlyát. A harmadik még gyanútlan, de arcán, ahogy az utána következőkén is, már ott a zavarodottság és a félelem. A háttér nyugodt, a békés falu képe, ahol az emberek már elpihentek. Az alkonyi derengésben, a közelgő éjszakában csak a vakok keltek kockázatos útra.

Borbély Szilárd