hirdetés

Ayhan Gökhan két verse – Tábor Ádám ajánlásával

2017. augusztus 18.

Lírája egyrészt a biblikus keresztény hit és a legmodernebb létérzékelés/lírai nyelv, másrészt a testi szenvedés/halál és a szellem/relígió pólusainak személyes erőterében születik. – A hónap szerzője, Tábor Ádám, Ayhan Gökhan verseit ajánlja.

hirdetés

Ayhan Gökhan két verse elé

Harminc éve jóval nagyobb merítésből halásztam volna ki egy fiatal írót, akit a litera olvasóinak kiemelt figyelmébe ajánlok. Akkor lényegében az összes nálam fiatalabb, velem nagyjából egykorú és idősebb, határon inneni és túli, kötettel rendelkező és addig még alig vagy egyáltalán nem publikáló magyar író-költő munkáit figyelemmel kísértem – mint a Lélegzet egyik szerkesztője is. Ma már ezzel nem dicsekedhetek – leszámítva a Szépíró-kurátorságom három évében kötettel jelentkezetteket; és bár a fiatalabb költők verseit, köteteit igyekszem olvasni, biztos, hogy főleg a legújabb generációt illetően sok a fehér folt számomra. Ezért a harminc év körüliekből választok. Ezen a körön belül Simon Márton – kiemelten a Polaroidok egysorosai okán –, Kerber Balázs (akire vagy hét éve Marno János hívta fel a figyelmem, és azóta sok helyen – kötetében is – olvastam született poétára valló verseit) és Ayhan Gökhan közül az utóbbit.

Az akkor számomra még teljesen ismeretlen Ayhan Gökhan nevét nyolc éve a Népszabadságban olvastam először egy teljesen eredeti kitünő vers fölött. Szerencsés koincidenciaként nagyon hamar email-, majd személyes kontaktusba kerültünk. Épp két éve az ÉS-ben (2015. augusztus 14), második kötete, a János és János kapcsán polarisztikusnak neveztem líráját mint abszolút korszerű – elliptikus poétikájú – krisztiánus költőét. Lírája egyrészt a biblikus keresztény hit és a legmodernebb létérzékelés/lírai nyelv, másrészt a testi szenvedés/halál és a szellem/relígió pólusainak személyes erőterében születik. Két, a kötet óta írott versét emelem ide. Az első mintegy illusztrálja fenti egymondatos jellemzésemet; a második különösen nagyszerű és originális darab pedig mintha egy újabb fázist és szintet jelezne költészetében – és nagyon szép.

Tábor Ádám

AYHAN GÖKHAN

Pokol-kontinens

A szégyentől a szorongást elválasztó sötét
a legintimebb, forró cinkesúly. Megpattant istenek
terében a felejtés Pokla. Puha alkatrészek
nyelvén megszólított halott apák,
akikről nem hallottam, halott apák,
akikről nem hallgatok, s az óvatosságban

a fénye felaprózta kibillent egyensúly:
család, családalapítás, a szeretet preparált íve.
A felejtés egyensúlya szempontjából,
mint egy előre eltervezett, kiszámolt
földrengés, közelsége megérint, de nem
sok jót ígér. Harangok csontja, vidám

körmenet, s utolsó, boldog lélegzetvétel
komoly pontja összekötötte Pokol-kontinens.

Rövid beszélgetés délután

A már az árnyékhoz ért hangon
észrevehető, hogy lassan, biztos
elszántsággal közeledett, mint egy
harag belsejéből, s fényes távol-

ságban a beszélgetésünk közép-
pontjába leszúrt árnyék a kapcsolat
hőmérsékletéhez képest egy fenyegetés
intimebb szögében kifordult. A napfény

szürke sáv, széles és fejfájás-lassú. Állunk
szemközt, több állapot, rajtam kalap, s rajtad
kívül világoskék ruha. Lusta arcom tartom,
mint egészséges színből kioldott színt

a beszéd. Ha beszélgetésünk színekben
képzelhető el, a mi kavicsos szürkén át-
vergődött párbeszédünk színe a piros, s rövid
beszélgetések vagyunk hárman délután.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.