Ayhan Gökhan versei
- 2009. szeptember 7.
A kórházkerten át
„kezem közé vettelek,
gyámolítlak a hosszú úton,
ne érezz soha ilyet:
kettőnk közül én a beteg
Te a betegebb.”
apa kézen
visz a kórházhoz, belelát
a társaságba, az épületen át
a szív lelassul,
mint az emlékezet,
nem tudni hogy, nem tudni
minek, ebben van a szép.
„te a betegebb.”
Fotelapa
a fotelben ül apád. mióta
ott ül, ( a fotelt pár éve kidobták
ismerős kezek.) azóta
nem ismered. keveset beszél.
amikor igen, akkor is csak ennyit
érzel: keveset. de nem dohányzik.
legalább azt nem. és nem nevel.
nem szór semmi hamut az ölébe.
nincs megoldás egy ilyen apára.
(aktatáska a fotelnek dőlve,
fel van repedezve a széle,
mint hajszálerek a törések rajta.)
úgy gondolsz a saját apádra,
mintha csak a teraszra mennél
dohányozni, és átfújnád rajta
a füstöt, a betanult szavakat.
pár négyzetméter a fotelapa.
mondatot cseréltek, de nem
ugyanazon a nyelven. nem köt
és nem kötelez semmi. a szoba
megtelik apával. ő megtelik a
hiányoddal. sétákra gondolni
késő. lemaradtál róla.( a fotelt
évekkel ezelőtt kidobták.)
Két anya
ne feledkezz meg,
hogy két anya
szült, egyikük halmaza
a végnek, a térdek
tartanak, nem koccan
anyatérd az
anyatérddel. a halmaz
körgyűrűjén belül van,
a másik anya, akiről
alig beszélsz.
tudod, hogy a józan ész
nem segít. megdől
minden teória.
az egyikük
a vég. a végük
te vagy. anya, anya.
Anya
nem számolt a sorssal mielőtt meghalt
nem gondolta végig rendesen
a halálát a betegsége végkimenetelét
a keresztények és zsidók Istenét
nem kérte mentse meg a gyerek miatt
legalább ha már nincs apja azért
egy kicsit könyöröghetett volna
a gyerek felnő és azt se tudja
melyik szobában feküdt utoljára
mit látott a szeme milyen
képződményeket a halála előtt
és csak néha jár arra a temetők
kijáratánál mindig elcsodálkozik
a sok sír között az anyja fekszik ott.
Nem értem
Uram, azt hiszem, van fontossági sorrend.
hogy a teremtett idővel majd elmegy.
több száz éve nem mondasz semmit, nem értem.
azt hiszem, önmagadért, és nem értem.
fáj a herém, a fejem, a gyomrom, mindig
azt hiszem hogy vége, és nem elégit
ki a hitem, a tény, nincs még itt a sorsom
magával rántani, hogy visszahozzon
a józan, nem, mintha már nem hinnék ebben.
hány év a világ? nyolcvanöt, szerintem.
rajtad múlik. rajtad. az is, hogy majd rajtam
milyen sebet, segítesz egyáltalán?
na jó, nem panaszkodom, abbahagytam.
Ünnep
függönyelhúzások, szeretett
emberek felidézése, konyak
a jégszekrény rekeszeiben,
ez mutatná az ünnepet, minek
hitegessem ilyennel magam?
elrendelt kórházi ágy, csempénként
összetapasztott, lézengős folyosó,
lenőtt hajú nővérekkel, beteg
pillant a mosószerszagú földre,
ez hát a kilúgozott valóság, az ünnep
tizenhárom éve, nem tudom, melyik
kórház, sok emelet, hányadik,
az évszak pontos, meg a dátum,
a hóesés is pontosabb, mint
a lélek-lékbe csúszva bukni le.
Rálátás
a folyó, mint a test, mérgezett.
nem épül fölé semmi tárgyi.
a lány alszik és nem tud róla.
együtt él vele öröm és titok.
a reggelik a konyhai ablak
mellett, ahonnét
látni a folyót, a folyó mérgezett.
olyan esemény ez,
ami megható.
a lány a boldogságról beszél.
az a boldogság, hogy
nem tud róla. vajjal van lekenve
az ablak. ne legyen több
rálátás
a mérgezett folyóra.
Reggel, koránkelés
ezt most minek, gondos maszturbációk,
gyakorlott csuklóval, szemközt
a ház mentén túloldalt
egy lány kutyával, vagy azok
az emlékek, hogy most egy bokor
verebekkel, kitépett
hajszálak a fürdőben, kádmélyen,
riadás völgye, riadtak napja, az én napom,
alsógatyám foltja, mint pisztácia a napon
szárad, szappanszag, hűvös, korán
veszek tudomást a félelemről,
a levegő meleg, tavaszt jelez
a hőmérséklet, a szobából hagyom el
a környezetem, világító tükör a szemközti ház
ablaksora, a fény a lakásba keskenyen bedől,
figyelem alulról, a ház előtti bámulásban,
irány nincs hova, közért a sarkon,
bortúrán van a lábam, nem siettet, de
visz, ha már van.
Párhuzamok
most hogy elérkezett, tényleg ott van,
valós alapokon a nyugvás, beért,
mint a kéz, a helyére került,
sötét alakzatot megkerült,
komolyan vette, másképp nem
ment volna, meg hát különben
is, a szél zúg, mint a lomb.
mikor még élt mindkét rokon,
a nagynénémtől egy malacalakú
perselyt, hogy majd legyen,
addig is minek? egy kalapácsot
anyámtól, aki a konyhában mosogatott,
később a nagynénémet idegbetegre
verte a férje, anyámnak maradt a válás,
a gyereke, a rákja, negyvenkilenc évesen
a halála, hogy tudjak mire emlékezni.
ezt csak úgy, kitételek nélkül,
végeredményben van a lány,
egyetemi teraszon szél, lomb zúg,
a parkolóban bármi megeshet, erőszak
a sötétre gondolt lombok alatt.
nem minden föld olyan, amilyennek
elképzelem, melege van vagy hűvöse,
igen, ezt azért nem tudom, vagy
a szóróparcellák napsütötte része édesebb,
nem tudok ilyeneket, milyen lehet, amikor
a földet szórják rám, és nyitva a száj,
megfeszülnek az idegek.
esküvő és temetés nálam egyet jelent,
mindkettőben, két véglet, én vagyok,
aki szerepel, gyep naphúzta csíkjai,
a vodkaidőt kihasználom, hagy abba
a vers magától, azt hiszem, a fontosat
megint nem tudtam elmondani.
Talán meg
az álom és a test ugratóján túl még
mennyi a hátra?
annyi a lélek, amennyi lebomlik
a testből, és utána
milyen történet veszi kezdetét vagy
talán a végből
megismétel többször annyi variánst—
aztán meg csak leépül
az emlékezet mint a vadrózsák közé
hiábavalón
beszórt és felesleges homok. tisztul
a szűk látás. tisztul? nem, jó.
Hozzászólás