A bejáratnál kígyózó sor/barátságos sorocska. Csupa külföldi/csupa magyar. Feketébe öltözött gótikus királynők/fehér tüllszoknyás balerinák. Elindulunk kaját keresni / a Dávidék (nevezzük őket Bélának) bódéjához, akik mit sem törődve a politikai korrektség és a polgári ízlés kívánalmaival, mindenféle vicces és kevésbé vicces pólókat árulnak: zeltfickmeister, a német turisták nem kis gyönyörűségére, bagoly rézizével, merthogy állítólag van egy olyan közmondás, ami úgy kezdődik, hogy vigyen el a… satöbbi; a horogkeresztet kukába dobós meg az amerikás world domination tour-os slágercikkek sajnos már elfogytak. E röpke tárlatlátogatás után gírosz, kevés csípőssel / egy csomó mindennel (finom, csak az íze nem az igazi), utána meg most már aztán végképp irány a Lábasfejű Jószág fantázianevű irodalmi sátor, ahol máma végre meg lehet nézni a Legénytoll című irodalmi kabarét, ami állítólag tök jó, és amelyben a Győrei-Schlachtovszky szerzőpáros szerkesztésében Cserna-Szabó András, Győrei Zsolt, Havasi Attila, Keresztesi József, Kiss Ottó, Schlachtovszky Csaba, Tasnádi István és Varró Dániel ifjújelesek szövegeit adja elő Peller Anna, Szőcs Artur, Tompos Katalin, Szemenyei János és Zöld Csaba. Miután eltévedünk, simán odatalálunk, és amíg csúszik a kezdés, körülnézek a sátor környékén, mert itt mindenféle fura dolgok vannak. Van először is egy szökőkútszerkentyű, amit lehet piszkálni, és akkor körkörösen spriccel, meg van egy tarot-labirintus nevű toronysátor, amely előtt hosszú sor áll, és ahová nem merek bemenni, mert mi lesz, ha kiderül, hogy; de a legfurább az a sátorka, aminek a közepén egy kör van vagy mandala vagy mi a fene, és aki odaáll elé, és ott elkezd mozogni, az a kétoldalt lévő tévéképernyőkön több másodperces csúszással megjelenik, és higanyszerű vonaglásba kezd, kábé mint abban a sörreklámban, amelyik azt a tételt hivatott illusztrálni, hogy hordóhasú bácsik ide vagy oda, a sörivás voltaképpen fiatalos időtöltés, vagy kábé úgy, mintha egy rossz pillanatában alaposan begombázott volna az ember.

Naszóval a polipállat gyomra. Nyitókép: a színészek félkörben ülnek, és limerickeket mesélnek egymásnak, pontosan úgy, ahogy unatkozó társaságokban a vicceket szokás. Igyekeznek egymást lenyomni, beleröhögnek a saját szövegükbe, vagy éppenséggel gyötrődő pofákat vágnak, és/vagy szórakozottan vizsgálgatják a körmük hegyét. Aztán dalok, zongora illetve gitárkísérettel, abszurd versikék, abszurd prózai szövegek, abszurd kabarétréfák, klasszul egymásba forgatva és kiforgatva egymást, egyszóval, tényleg jó az előadás, bár a szövegek színvonala nem egészen egyenletes, de hát hogy is lehetne az. A szövegek abszurd mivoltát a színészi játék, ha jól vettem észre, a túlzás illetve a kontraszt eszközeivel támogatja meg, ami néhol zseniális (Szösz néne például ebben a feldolgozásban nem holmi aranyos, szöszmötölős néni, hanem egy igazi, koszlott vadállat), néhol viszont egy kicsikét lapos (nem tetszett például, ahogy Tompos Katalin a gyerekszerepeket játszotta. Valahogy túlságosan kézenfekvőnek tűnt, hogy így kell kifigurázni a hülyegyerekeket.) Az is feltűnt, hogy irodalmi kabaré ide vagy oda, a legkevésbé maguk a kabarészámok voltak érdekesek, és ennek talán az lehet az oka, hogy a kabaré nagyon is behatárolt, ráadásul eredendően parodisztikus műfaj, épp ezért a paródiája sem lesz sokkal izgalmasabb az „eredetijénél”; a paródia paródiája nehezen képes új minőséget felmutatni. De lehet, hogy túlmagyarázom, és egyszerűen csak ízlés dolga az egész. Mindegy is, az előadás összességében tényleg jó volt, mindenkinek melegen ajánlom.

Az est után egy időre elbizonytalanodtam önnön létezésemben, és mire utánajártam a dolognak, már vége is lett a Buena Vistának, így tehát lecsúsztam róla. Khaled esetében viszont már szemfülesebb voltam, de kár volt. Az algériai sztár nem is nagyon titkolta, hogy ő csak eljött ide haknizni, hatalmasra felturbózott zenekara uralta a koncertet, mindenféle népszerű műfajokból nyomta az alapot a dalok alá, hangosan és meglehetősen gépiesen. De mivel Klotilddal/Lajossal igyekeztünk a koncerten jól érezni magunkat, végül sikerült is, csak abban nem tudtunk megegyezni, mi a fene volt az Khaled hátán, ami úgy festett, mint Krisztus szíve vagy egy alulról fölfelé vérző pulyka, módosult gravitációs viszonyok között. Aki tudja a megfejtést, szóljon.

Elekes Dóra