Az egykori Krausz család, miként a környékre költözött németek és zsidók többsége, valamikor az ezerhétszázas évek elején, a Habsburgok által oly nagyon kedvelt áttelepítések egyikének sodrában érkezett meg a faluba.

Azt ugyan nem tudni, hogy akkor, a morvaországi dombok között vajon a nincstelenség sarkallta kétségbeesés, a közigazgatási erőszak, a hétköznapok néha oly kiszámíthatatlanul merésszé, vagy ha mássá nem is, de elszánttá tévő félelme, netán valami másfajta bátorság, például a vagyonosodás utáni vágy bírta őket a hosszú útra; mindenesetre az egymást követő, s a faluban letelepedő ágon hamarosan Kertészre magyarosító nemzedékek, legalábbis, ami a vagyonszerzést illeti, hiába vállalkoztak az új otthon keresésére: bérleményekben, mi több, a hitközség nyújtotta, közös udvarra nyíló sorlakásban élték le az életüket, és dacára minden szorgalomnak és mesterségbeli tudásnak, se házhelyet, se földet nem tudtak szerezni.

Csak az ezerkilencszázhúszas, az Esterházy-birtokból a hadirokkantaknak telket juttató földreform során kapott a falu szélén egy háromszáz négyszögöles helyet Kertész Gizella férje, Kertész Áron, aki az első világháborúban az olasz fronton harcolt, s egy hajnali gáztámadásban a kitartásra buzdító parancsnak fittyet hányva a fegyelem helyett inkább az ösztönének engedelmeskedett.

Szokatlanul nagy csendre ébredt, s ahogy a sötétségbe kémlelt, a bunker résein át hirtelen meglátta odafönn a csillagokat, kihunytak és feléledtek megint, ahogy a felhők elszáguldottak előttük.

A földön feküdt, a köpenyén, és érezte, ahogy a derekánál megmozdul a föld.

Odébb hengeredett, a köpenyét is elhúzta, és a holdfény beeső sugarainál látta, ahogy ott, ahol az imént még a köpenye hevert, a szétszórt szalmatörek és a fenyőágak között egy vakond túrja fel magát. Pillanatnyi kétsége sem volt, hogy ez olyan jel, amelynek engedelmeskednie kell: mégis, ahelyett, hogy a buzgó barlangásót elriasztotta volna, óvatosan odébb telepedett, annak ellenére, hogy este, a szolgálat végén nem kis ügyeskedésébe került, hogy megszerezze ezt a vaskályhához közelibb és kényelmesebb fekvőhelyet. Akármilyen elővigyázatos volt is azonban, a vakond éppen csak egy rövid pillanatra dugta ki az orrát a friss járatból, aztán visszahúzódott, s eltűnt a föld alatt.

Csend volt, a friss kupac tetejéről apró göröngyöcske gördült le a letaposott földre, a szalmaszálak közé.

A következő pillanatban viszont lövések dördültek, ágyútűz és puskalövések is a távolból, kiáltások harsantak, s felbolydult az egész lövészárok. A petróleumlámpa lecsavart fényében egymásnak ütköztek a fekhelyükről felugráló, s izgatottan ide-oda kapkodó bakák, kíméletlenül lökdösték egymást, tülekedtek a fagerendás kijárat felé. Kertész Áron látta, hogy Kaszás, a káplárjuk szokása szerint négyszögletesre nyitott szájjal ordít, de a hang, s főként a szavak értelme csak pillanatokkal később, két robbanás között jutott el hozzá, mintha a bunker félhomálya nem csak a látást, de a hang terjedését is akadályozta volna. Egy akna beszakította a bunker tetődeszkáit: éppen oda zuhant, ahol az imént még ő feküdt, oda, ahol annak az álomittas társának, aki az ő vakondtúrásos helyét egy pillanatra elfoglalta, már mozdulni se volt ideje.

Kertész Áron nem gondolkodott, esze ágában sem volt felöltözni, és nem törődött az utánakapó, ordító tisztessel: a hátitáskát, szuronyt és lőszertáskát fel se véve rohant el a lövészárokban, felkapaszkodott az ágakból ácsolt falépcsőkre, majd ugyanazzal a lendülettel ugrott ki a szabad ég alá, és csak futott, hátra a lángra kapott bokrok között, a srapnelzápor lyuggatta füstölgő földön át.

Az életét még megmentette ugyan, ám a fél tüdeje így is elégett a csípős szagú gázfelhőben.

Hallani már hallott arról, hogy az első világháborúban mind a két oldalon rendszeresen elrendelték a harci gáz bevetését, senkit nem zavart, hogy korábban, a háború előtti nagyszabású konferenciákon a tárgyaló felek egyezményes határozatokat hoztak a gázok bevetésének tilalmáról, s hogy a stratégák megállapítása szerint a harci gáz ugyan roppant alkalmas volt az ellenség demoralizálására, ellenben az előrehaladást, a vonalak áttörését nem tette lehetővé. A csapatok, beleértve Kertész Áronék gyalogosezredét is, rendszeresen gyakorolták a gázálarcok gyors felvételét, s az elbeszélésekből tudni lehetett, hogy a mustárgáznak például tényleg mustárszaga van. A körbeadott újságok hírt adtak arról is, hogy a fényes és büszke Angliában egymillió nő dolgozott a fegyvergyárakban, bombákat és harci gázokat állítottak elő, naponta átlagosan tizennyolcan vakultak meg, sokakkal a gázmérgezés végzett, narancssárga volt a hajuk és az arcuk is sárga lett, az emberek kanáriknak nevezték őket. Azt viszont már nem írták le a lapok, hogy milyen egy váratlan gáztámadás: azok a katonák, akiknek nem volt idejük a gázálarc felvételére, mert senki nem figyelmeztette őket, vagy esetleg azért, mert nem is volt gázálarcuk, úgy viselkedtek, mintha fuldokolnának: az úszás mozdulatait utánozták, csapkodtak a karjukkal és rugdalóztak a lábukkal, mintha egy gyors sodrású folyóban küzdenének, valami fekete vizű tóban, ólomsúlyúvá nehezült ruhában keresnék a partot.

Kertész Áron a magyar oldalról lényegében lövések nélkül zajló hajnali csata után hanyatt feküdt a földön, s nem is kapkodott már levegő után: szétvetett karokkal repült egyre fölfelé, a felhők közelébe, tágra nyílt szeme úgy fénylett, mint aki mégiscsak át tudott látni a füstökön, egészen az odafönti kékségig. Erős pofacsontján nedvességet érzett: arra gondolt, hogy akár izzadság is lehet, akár vér, akár könny.

Aztán meg arra gondolt, mindegy is, hogy melyik.

Micsoda gyorsan száguldanak a felhők.

Körülötte zörgött a föld, lecsupaszodva kapaszkodtak a bokrok, mintha valami rettenetes kéz által kifacsart, megfeketedett csontok hevertek volna szanaszét.

Az alsóneműben, mezítláb heverő, magatehetetlen katonát végül a kitartóan bóklászó szanitécek találták meg, érthetetlenül messze a lövészároktól, mintha egy óriási erejű légnyomás dobta volna oda, arra a földhányásra. Már eszméletlen volt, amikor a hordágyra nyalábolták, s csak a vakszerencsén múlt, hogy még éppen időben hadikórházba került.

Vöröskeresztes kórházvonat hozta Budapestig.

A nyitott, be nem gyógyuló sebeknek olyan szaga van, mint a romlott sajtnak, fullasztó a levegő, hiába fúj keresztül a vagonon a szél.

Két hétig, nem tovább, a Svábhegyen tartották, aztán elengedték, leléphet, fiam, magának nincsen miért itt maradnia már, bocsátotta el a hadnagyi rangú katonaorvos, mondjuk azt, hogy ami gyógyult, az úgyis rendben van, a többin pedig már csak odafönt tudnak majd segíteni.

– Köszönöm, hadnagy úr – suttogta Kertész Áron, a mezítelen lába sarkát összeértetve meg is hajolt az orvos felé, aki életkora szerint a fia lehetett volna.

Persze nem volt ez gyógyulás; a hazatérése után nem tudott visszaállni a munkába sem: meg-megszédült, s napközben is gyakorta le kellett feküdnie. Hiába próbálta újra és újra: még a varrógép hajtása is túlzásnak bizonyult, kapkodva vette a levegőt, az izzadságtól átnedvesedett vöröses haja a halántékához tapadt.

– Minek akarjon lenni az ember, ha már minden erejét elveszi maga a létezés?

– Ilyesmit még csak mondani sem szabad.

– Nem a szavaktól kellene félned.

– Inkább takard be jól magad.

Kertész Áron az utolsó transzportokkal hazatérő katonák budapesti, őszirózsás zavargásairól is ott, a hitközségi bérlemény félhomályos hálószobájában értesült, mint ahogyan arról is az ágyában fekve, az egymásnak felelgető óraütéseket számolva hallott, hogy a fél évig se tartó szovjethatalom után egy az aratáshoz összeverődött, de munka nélkül tébláboló, leszerelt katonákból, földtelen parasztokból és még ki tudja, kikből verbuválódott alkalmi sereg indult el Tapolcáról, hogy pogrom révén vegyen elégtételt az elmúlt évek keserveiért és bűneiért a környékbeli falvak zsidóságán.

Feltápászkodott, megállt a szobaajtóban, nézte a feleségét, aki éppen orsót cserélt a gépen.

– Csak jöjjenek – suttogta rekedten. – Csak jöjjenek. Őket legalább látom majd, amikor ideérnek, tudom, kikkel kell megküzdeni.

– A katolikusok és az evangélikusok is megmondták, hogy ide, a mi falunkba semmiféle csőcselék be nem teheti a lábát – nézett fel rá Kertész Gizella. Nézte a férje hajdan kövérségre hajlamos, s most oly rémisztően megsoványodott alakját, izzadságtól fénylő, fehér arcát.

– Ha jönnek, akkor mondhatnak azok bármit is. Akkor majd nem a szavak döntenek.

– Jó is lesz ám az, ha egy hatvanöt éves hadirokkant fog megvédeni bennünket.

Másnap, amikor az egyhangú délutánból a szétfolyó estébe süppedve a szétdúlt, átizzadt ágyon üldögélve fürkészte az odakinti homályt, Kertész Áron egyszer csak egy alakot látott elsuhanni az ablak előtt. Csak egy pillanat volt, de azonnal felismerte: Heimann Ernő volt a katonabajtársa, aki két hónapig a jobbján harcolt az olasz fronton, mindaddig, míg egy gyalogroham előtti pergőtűzben egy srapnelszilánk miatt a szeme világát nem vesztette. Csupa vér volt az arca, és nem is kiáltozott, csak suttogta megállás nélkül maga elé: jaj, a szemem, jaj, a világ, jaj, a szemem, jaj, a világ. Hiába kötözték be sebtében a szanitécek, vörösre ázott azonnal a kötés.

Integettek is a másik brigádból, ámbár nem mondták ki hangosan, fölösleges az erőfeszítés, lesz jobb helye is a gyolcsnak.

De hogyan kerül ez a Heimann ide, a faluba?

És miért volt olyan vidám, hiszen Kertész Áron azt is látta, hogy nemcsak olyan határozottan, egyenesen lépett el az ablak előtt, mint aki nyilvánvalóan visszanyerte a szeme világát, de mintha ráadásul mosolygott is volna, csak egy villanás, az igaz, de mosolygott elégedetten.

Feltápászkodott, s az ablakhoz lépett.

Felhők takarták a csillagokat, olyan sűrű volt az este, mintha a bokrok alól bújt volna elő.

Hiába nyitotta meg az ablakot, hiába hajolt ki, sehol senki az üres utcán, csak az árokparton parázslott egy tövig szívott, eldobott cigarettavég, mintha még egy pillanattal előbb ott járt volna valaki.

– Heimann! – kiáltotta a sötétbe Kertész Áron.

– Eddig vártalak, most már nem érek rá, mennem kell – válaszolt egy hang az összeolvadó sötétségből. Tompa, komor volt a hangja, egyáltalán nem érződött rajta semmiféle vidámság és mosolygás.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Kertész Áron. Látta, ahogy egy férfialak válik ki a sötétségből, igaz, csak a körvonalait sejtette, s azt, hogy a fején fehéren dereng valami kötésféle is.

– Hogyan kerülsz ide? Meghaltál már vagy még élni akarsz?

– Nem, már nem akarok én semmit. Elég volt ennyi élet, köszönni jöttem hozzád, cimbora.

– Köszönni?

– Kár, hogy nem foghatod meg a kezem.

Másnap, a földosztás után szűk egy évvel, azon a tavaszi hajnalon Kertész Áron nem aludt el többé: hideg verejtékben úszva, a lábával kallózó mozdulatokat próbálva, a karját meg-megfeszítve kapkodott levegőért.

A szemközti falhoz tolt ágyon kimerülten, mozdulatlanul aludt a felesége.

Kertész Áron hallotta a srapnelek fütyülését, megrázkódott az ágya a becsapódások erejétől.

Kiáltani akart, de benne rekedt a hang; csak valami elnyújtott, nyögéshez hasonlatos hörgés tört elő a torkából, aztán az is elhallgatott.

Odakint világosodott már, alighanem felkelt a nap, Kertész Áron mégis csak azt látta, hogy ugyanolyan, hol összetapadó, majd hirtelen könnyedséggel odébb libbenő párafelhők imbolyognak a nyitott ablaknál, mint amilyen ködbe vesző alakok mozogtak a szemközti dombokon az isonzói lövészárok előtt.

Érezte, ahogyan a megfeszülő, hátraszegett nyakán lüktetnek a kiduzzadó erek, magasra tartotta a fejét.

Még egyszer, utoljára megmozdult a karja: végre jó volt, végre könnyűvé vált a teste, úgy úszott a feldúlt ágyon, mintha megint gyerekké lett volna, forró a nyár, szalmasárgára, szárazra égett a fű végig az árokparton, összepöndörödtek a falevelek, ő pedig a kifakult klottgatyában, félmeztelenül, odalent, a Szaller-malom zubogójánál elrekesztett jéghideg vízben merül alá. Még a lélegzete is elakadt a hirtelen bátorságtól, és bizsereg a bőre, csapna még egyet, aztán hagyná, hadd sodorja a megeresztett ár, csak most visszafelé, amerre egyébként soha nem volt szabad úszni, visszafelé, a mohos lapátkerék alá.

Kár, hogy nem foghatod meg a kezem.

Kertész Gizella, az akkor már a hatvanadik életévébe lépő felesége a sorházi szomszéduktól kapott segítséget a mosdatáshoz és öltöztetéshez.

Amikor végigsimította a férje már hűvös arcát, érezte, hogy Kertész Áron halántékán végre felszáradtak azok az évek óta megülő hideg verejtékcseppek, s úgy látta, a szájszegletében halványan, de jól észrevehetően könnyű mosoly dereng.

A teste hajlékony volt, megadással tűrte, hogy a halotti ruhába öltöztessék, s a szíve fölé becsempésszék az utolsó útra szóló zsoltárüzenetet.

A szertartás szabályával hétszer álltak meg a sírhelyhez vezető legnehezebb úton, s minden megálláskor, a sírnál is, fennhangon mondták el a kilencvenegyedik zsoltárt. A régi szokás szerint lyukakat fúrtak az alsó deszkákba, hogy az írás szavait betartva a teste valóban visszatérhessen a földbe, s mielőtt letették, fejjel nyugat, lábbal kelet felé, a gyászolók sorban megérintették a láb felől a koporsót, utánakiáltva a halottnak a nevét, hogy majd a számonkéréskor el ne felejtse.

Kertész Gizella érezte még a tenyerén a koporsóra dobott föld érintését, amikor megtorpant a temető kapujában az utolsó bocsánatkérésre.

Kár, hogy nem lehet megfogni a föld kezét.

Három nap múltán aztán összecsomagolta a ruháit, visszavitte a kölcsönzött varrógépet, átadta megőrzésre a bútorokat és a bérlakás kulcsát a hitközségi gondnoknak.

Mielőtt elment volna, megállt a háromszáz négyszögölnyi földdarab mellett, nézte a tavaszi szántás kiforgatta sárgás, agyagos fényű hantokat.

Szürke kabátos dolmányos varjak lépegettek a barázdák között, fekete fejükkel úgy bólogattak, mint akik tudván tudnak, s éppen ezért legyűrhetetlen türelemmel várnak valamit. Ám Kertész Gizella most nem őket nézte: behunyta a szemét, és egy fehérre meszelt falú, cseréptetős házat látott maga előtt, két szobát, s a tornácot, ahol a szépen kirakott téglákon reggelente vizes csíkokat húz a seprés, az oszlopnak döntött szék halkan megroppan a délelőtti fényben, a kerítésen túli, hegyes lombú nyárfák árnyéka éppen az ajtóig ér, oda, ahol a falnak dőlve, elüldögélve a domb fölötti felhőfoltokat nézheti az ember.

A veszprémi vonattal utazott fel Budapestre, a lányához, Kertész Magdához, aki a székesfőváros varrógéphangú kerületében immár fél esztendeje a férje nevét felvéve, Márkus Magda néven élt.