hirdetés

Az amatőrizmus diszkrét bája

Songwriters Club Babiczky Tiborral és Krusovszky Dénessel

2008. november 3.
Pódiumbeszélgetéssel kezdődött az este, a figyelemreméltó fiatal kritikus, Hegyi Gábor kérdezte Babiczky Tibort és Krusovszky Dénest, két pályája elején álló, ígéretes költőt. A csodálkozás képességéhez hozzátartozik a bizalom is, a hit, hogy érdemes megelőlegezni a legfiatalabbaknak az érdeklődést, ámbár az első páros tagjai – „a szakma előtt” legalábbis – már nem ismeretlenek.
hirdetés

Dilettánsnak lenni, ezt sokan megírták már, nagyszerű dolog, ha tényleg dilettáns az ember, a szó etimológiai értelmében, tud gyönyörködni és csodálkozni. Továbbá a dilettáns néha merészebb is a profiknál, az amatőr események családiasságáról nem is beszélve. Persze, nem csak dilettánsnak lenni bájos, de sznobnak lenni is kedves és hasznos dolog tud lenni. A kettő kombinációja veszélyes is lehet, áhítatos és ízlés nélküli ál-csodálkozás mindenen, amit szeretni illik, de az igazi dilettáns és az igazi sznob nem ilyen, tényleg értékeli, ha például költő van a közelében, és tényleg csodálkozik. Az igazi olyan, mint a Merlin Színház  rendezvénye, a „légyott, ahol a dalok születnek” alcímmel futó Songwriters’ klub aktuális sorozatának nyitóeseménye, pár lelkes ember ötletelésének eredménye, éppen annyi szervezési ügyetlenséggel és családias intimitással, hogy ne feszengjünk, amiért nem vettük le a cipőnket megérkezéskor, hogy otthon tudjuk érezni magunkat.

Pódiumbeszélgetéssel kezdődött az este, a figyelemreméltó fiatal kritikus, Hegyi Gábor kérdezte Babiczky Tibort és Krusovszky Dénest, két pályája elején álló, ígéretes költőt. A csodálkozás képességéhez hozzátartozik a bizalom is, a hit, hogy érdemes megelőlegezni a legfiatalabbaknak az érdeklődést, ámbár az első páros tagjai – „a szakma előtt” legalábbis – már nem ismeretlenek. Krusovszky „érezte a teret”, ami körülveszi, megfontolt válaszokat adott, pontos arányérzékkel, tudta, hogy nem mehet túl mélyre. Az ilyenfajta beszélgetések alkalmával a legfőbb erény a szeretetreméltóság − ebben jó volt. Beszélt például kicsit, a szabadversei kapcsán, a disszonancia iránti vonzalmáról. Tóth Krisztina, mint gyakran meséli, versíráskor először egy dallamot hall (a „Havak éve”-ciklust a Kései sirató „a hadak vége volt” című sora ihlette), Szijj Ferenc erre egyszer azt mondta, ő pedig zajokat hall először, ha verset ír. A két költői alkatot szemléletesen megvilágító bonmot által felkínált alternatívák közül Krusovszky Szijj karakteréhez áll közelebb. Szólt arról is Krusovszky, hogyan vált kamaszköltőből „felnőttköltővé”, mit nőtt ki, mit vihetett tovább, kire figyelt, milyen szemléleti változásokon ment keresztül, milyen intézményekkel, közösségekkel került kapcsolatba, hogyan formálták. Ez, a kamaszkori versírásból átvezető út talán a legizgalmasabb kérdés abban az országban, ahol legkevesebb kilencmillió alanyi költő él, de alig maroknyi versolvasó, alig maroknyi „sznob” és „dilettáns”.

A beszélgetés másik résztvevője, Babiczky Tibor visszadobta a moderátornak a kérdést, hogyan „maradt úgy”, sértődötten annyit felelt: „úgy maradtam”. Általában is úgy viselkedett, mint egy kamaszok házibulijába csöppent, eltévedt és távolságtartó költőfejedelem. Egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, legfeljebb ha minősíteni volt hajlandó őket. Hegyi, persze, nem profi moderátor, de ez Babiczky durcázása nélkül a világon senkit nem zavart volna. A kérdést Babiczky először "klasszikus" vagy "elmaradhatatlan", tehát tucatkérdésnek minősítette, amúgy tucatkérdés is, ez igaz, majd azzal a gesztussal, hogy visszadobta az "úgy maradt" kifejezést, megtagadta a választ. Hálásak lettünk volna, ha a moderátor alkalmankénti  ügyetlenségéért nem minket büntet Babiczky, akik beültünk őt meghallgatni, s ha nem is sokat, de valamennyit fizettünk látásáért-hallásáért. Beszéljen másról, ha nincs mit mondania; anekdotázzon, mondja el − a kérdést figyelembe nem véve −, amit otthon kitalált, amit üzenni akar nekünk, az emberiségnek, vagy bánjuk is mi, de mondjon valamit. Sértődjön meg utána, a büfében, olvasói levélben, ne üljön le többet Hegyivel beszélgetni, mindegy, de ne sértődjön meg a pódiumon, mert ott a közönség, ő színész ilyenkor, akinek aznap este éppen halványabb partnere helyett is játszani kell, menteni a menthetőt az előadásból, mert ott ül előtte az ezerfejű Cézár.

Furcsa, hogy hiába Petri és Tandori, hiába Kukorelly és Parti Nagy, hiába még sokan mások, a költőfejedelem, mint hétköznapi és pódiumszerep, a kispályás, a közeggel nem számoló gőg kiirthatatlannak tűnik a magyar irodalmi kultúrából, mérgez egyre, egészen a legfiatalabbakig. Sok mindent tanultunk az utóbbi évtizedekben, és óhatatlanul sokat felejtettünk. Csak az a gőg, csak azt tudnánk feledni! Krusovszky mindenesetre türelmesen és szerényen tartotta a frontot, mentette a menthetőt, végül egész kellemesen zárult a program, a felolvasások már rendben voltak. A közepén azt gondoltuk, talán mégis abba kéne hagyni, a végén már azt, hogy még egy pár percig mehetne.

A beszélgetés után levetítették Mayer Eszter „Vasárnapi ebéd” című filmjét, majd a Lidérc! zenekar játszott. A kettő között az adta az összefüggést, hogy az együttes frontembere, Legát Tibor egyben a film főszereplője. A fiatal rendezőnő a félig amatőr módszerekkel készített, önéletrajzi elemekkel is érezhetően átszőtt rövidfilmet a Novus alternatív művészeti iskola vizsgafilmjeként készítette, Xantus János tanítványaként, amit a drámai szituáció kibontása és a konfliktuskezelés atmoszférája is tükrözött (bár az akusztika épp érzékelhetően a kulcsmondatoknál akadozott). A röviden föllépő zenekar néhány ismertebb száma mellett eljátszotta Krusovszky Pótkeringő és Babiczky A nyár balladája című verseinek megzenésített változatát, utóbbit Bartók György billentyűs egyszemélyes előadásában. A dallá alakított kötött formájú versek közül szintén magasan Krusovszkyé bizonyult erősebbnek, mondhatni igazi dallá vált, szemben a − szerintünk − eleve kevésbé érzékeny Babiczky-sorokból készült „oratóriumkísérlettel”.

Még egy „igazi” megzenésített versben lehetett része a közönségnek az este folyamán: Legáték eljátszották Karafiáth Orsolya (aki a várakozásokkal ellentétben végül nem jelent meg személyesen az esten) „Nem nagy ügy” című versének földolgozását, ami eredetileg „A Maffia-klub” multimédiás cédéjén szerepelt, Péterfy Bori közreműködésével.

Az itt-ott megbicsakló hanghatást leszámítva profi technikával és gördülékeny átszerelésekkel lebonyolított rendezvényt a Grand Hotel Budapest rockkoncertje zárta. Az amatőrizmuson már fél lábbal túllépett, de kevés mondanivalóval szolgáló formációt, a Lidérc!-cel szemben, már alig pár vendég hallgatta csupán. Utóbbinál a kiforratlannak mondható zenei elképzeléseket jól ellensúlyozta Legát szuggesztív személyisége, valamint az est szervezőjeként is ténykedő Záhonyi Enikő (aki amúgy a Sziámi együttesnek is tagja) énekesi föllépése. A zenészek az igencsak szűkre méretezett színpadon őszinte és hiteles emberek benyomását keltették, akik szeretik, amit csinálnak, és akikre – emiatt is – érdemes figyelni.

A Songwriters’ klub első rendezvényéből, amely célja szerint a vers és a dallam közti (meglévő) átjárást és (kutatott) átjárhatóságot mutatja föl és tárja elénk, mindazonáltal az tűnik ki, hogy valódi többletre bukkanhatunk, ha komolyan vesszük e termékeny műfaji adaptáció sajátosságait. Ami természetesen nem új; azon gyerekdalok szövegei, amelyeket a hetvenes-nyolcvanas években a Fonográf együttes pezsgő és reflektív megzenésítésében Halász Judit énekelt, jelentős részben a magyar irodalom klasszikusaiból kerültek ki, – s úgy néz ki, olyan lendületet adtak a műfajnak, hogy ma is érdemes vele próbálkozni.

Songwriters’ Klub a Merlinben, 2008. október 28. 21.00 Belépő: 750 forint

Pályi Márk – Vári György

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.