hirdetés

Az apa, mint gólem

Kemény István írása Deres Kornélia költészetéről

2008. január 1.
"A nyolc vers apája (...) már nem csak egyetlen, hús-vér ember (...), hanem egy mitikus, nagyszabású Apa, egy apafigura. És az Anya úgyszintén mítoszi. És a Család is. És a Családnak a Titka is."
hirdetés

Ezek a versek, így nyolcan, egy titokzatos de kerek ciklust alkotnak. Titokzatosságuk nem idegesítő, hanem nyugtalanító: első olvasásra is szépek, de feladványt is rejtenek magukban, amit muszáj megfejteni.

  
Az én megfejtésem: egy család legfiatalabb tagja mondja el a család széthullásának a történetét. (A lírai ént ezért talán nevezhetjük elbeszélőnek.) A család két idősebb fiúból, a húgukból (elbeszélő) és a szülőkből állhatott valamikor, azt megelőzőleg, hogy az udvar felett… összegyűrődött a fény. Talán nem történt velük más, mint a szokásos, vagyis, hogy a szülők elhidegültek egymástól, talán válás lett a vége, az apa elment, a gyerekek pedig felnőttek, utolsónak a történet elbeszélője, aki most szenvedélyesen próbálja megérteni, mi is történt azalatt, amíg nem értett, csak látott és hallott. Amíg gyerek volt. Tragédiát, tragédiákat érez és éreztet. A szülőkét, és elsősorban az apáét. A legtöbb vers az apáról szól. Ő követi el a látványosabb tragédiai tetteket: beköltözik az üvegházba, sóval szórja be az udvart, mániákat erőltet rá a családra. De az anyának is vannak mániái, talán nem is gyengébbek, csak kevésbé látványosak: (valószínűleg) ő az, akit a titokzatos, agyonhallgatott kisgyerek látogat. (Valószínűleg) ő az, akinek a felmosás, a tisztaság ijesztően fontos volt mindig. És (valószínűleg) ő az, aki mindig bevitte a virágokat, pedig az apa még öntözte volna őket. Két tragikus egyéniség, két mánia küzdött egymással éveken, talán évtizedeken át. Ha itt megfogjuk a mitológiai kapaszkodót, Médeia nevét, akkor egy olyan királylányt (egyúttal boszorkányt) találunk, aki elárulta az apját. Innen nézve – és a nyolc vers egésze erre mutat – az elbeszélőben sajnálat és bűntudat inkább az apa iránt van. Indulat és harag pedig inkább az anya iránt. De belül mégis inkább az anya van, és az apa van távol, és ő volt távol mindig is. És itt tulajdonképpen el is érkeztünk a családok szomorú egyformaságához.
 
A két mánia küzdelmét egy harmadik mánia írja el: az elbeszélőé. Aki le akar számolni a lefojtottsággal, és meg akarja érteni, mi volt lefojtva. Aki haragudni akar, hogy megérthessen, és elszakadhasson, és felnőhessen. (És hogy már ne kelljen haragudnia.) A Fázisok vége egy átok: valakit (apát, anyát vagy mást) belekíván a szemétledobóba. Ez a vers a haragé és a leszámolásé. Három számozott fázisból áll: a szőnyeggel kezdődik, ami ilyen szövegkörnyezetben a szőnyeg alá söprögetést jelenti. A mosogatással folytatódik, sőt, a mosogatás ünnepélyes szertartásával, és a hússzagú szemétledobó az utolsó fázis. És ez után hangzik el a csendes átokszó: Belekívánlak. Nincs az a banális családi széthullás, ami ne lehetne egyenértékű tragédia a nagy tragédiákkal.
 
Ezeket a verseket – gondolom – egy pszichológus könnyen megmagyarázná. De ha az a pszichológus egyúttal versolvasó is volna, mint mi magunk, akkor nem állna meg ott, hogy a versciklus egy felnőtté válás lelki története – mert jóval több annál. Legkésőbb innen, a Fázisok legvégétől,az átokszótól a mágiát is bele kell vonnunk értelmezésünkbe. A versek sorrendje talán nem egészen véletlen: az átokszó után rögtön következik Médeia, majd a következő versben az apa mint gólem. Egy mágikus ige után tehát a versek átérnek a mítoszok világába: mitikus távlatokat kapnak. A nyolc vers apája innentől már nem csak egyetlen, hús-vér ember tehát, hanem egy mitikus, nagyszabású Apa, egy apafigura. És az Anya úgyszintén mítoszi. És a Család is. És a Családnak a Titka is.
 
És most, hogy ilyen szépen elhelyeztük ezt a nyolc verset valahol Odafent, megszólal bennem a józan kisördög: ezeket a verseket egy tizenéves lány írta. Feltehetőleg mégiscsak bizonyos személyes élmények alapján. Ebben az esetben viszont ezeket a személyes élményeket a kilencvenes években kellett szereznie. Márpedig ez a korszak a saját gyerekeim gyerekkorának az ideje. És itt megijedek, és elfelejtem az összes mitikus apafigurát, és pokolba a mágikus értelmezéssel: ez az apa az én korosztályomba tartozik! Hátborzongató érzés egy korombeliről ennyire végzetesen és tragikusan múlt időben olvasni. Ennyire lezárt életként. Hogy egy pár verssel ennyire el lehessen intézni, le lehessen nullázni egy egyáltalán nem mitikus és még kevésbé mágikus korosztályt: az enyémet! Hogy így múlik az idő! De ez hagyján: hirtelen arra jövök rá, hogy minden ésszerűség ellenére én bizony valahogy azt hittem, hogy a csupa hajdani eszelősök (Ady) kora legkésőbb az én apámmal és az ő nemzedékével végleg lezárult. Vagyis hogy az apák világa ma már azért mégsem lehet olyan titokzatos és ijesztő a gyerekeik számára, mint azelőtt, amikor az apák még gólemekként tették érthetetlen dolgaikat: mániáikba menekültek, kiköltöztek a garázsokba, üvegházakba, eltűntek otthonról, régebben háborúkba mentek, és ott meghaltak. Hát bizony be kell vallani, szó sincs róla, hogy ez a világ elmúlt volna: a velem egyidős apák pont olyan szörnyetegek ma is, mint bármely régebbi kor apái. Mindezt persze én is tudtam, mert hülye nem vagyok. De mégiscsak más elolvasni nyolc verset, és megpillantani magam a saját gyerekeim szemével.
 
Deres Kornélia versei minden pontosságuk, megformáltságuk, hibátlanságuk és egyéb erényük mellett még lucskos önsajnálatra is késztetik a középkorú férfiolvasót. Ha nem értettem félre valamit. De szépnek akkor is ugyanolyan szépek.

Kemény István

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
jonas jonas 2008-01-03 18:50

 vigyázz magadra, kislány!