Az apám helyett elé

A litera, tőle, főleg a terjedelemre nézve, szokatlan módon, egy megjelenés előtt álló könyv részletét közli. Teszi ezt két alapvető okból: miközben örömünk, hogy a szerző, György Péter nagyvonalúan ránk bízta, hogy szövegéből kedvünk szerint válogassunk, írása azért is kapóra jött, mert a litera tavaly indított, 20 éves a rendszerváltás című sorozatának – noha ez alkalommal nem régi szöveg újraolvasása a tét, a közölt esszéregényrészlet sokkal inkább szellemileg rokon akkori kérdésfeltevésünkkel – minden bizonnyal jelentős, új gondolatokat előhívó fejezete lehet.
A másik ok, amely a fent említett sorozatot is életre hívta, a szerzővel együtt értett ún. közös dolgainkról való párbeszéd, az alternatív válaszok keresésének tisztázó ambíciója a kérdésekre: Hol vagyunk? Milyen ide torkolló utakkal terhes ez a hely? Kik élünk itt egymás mellett és olykor egymással szemben? Hányféle haza létezik ugyanazon térben és időben?
Valamikor a hetvenes évek könyvtáraiban méltán kapott kitüntetett polcot egy sorozat: Magyarország felfedezése. Igencsak úgy tűnik, hogy az „expedíció” ismét aktuális. Az alább közölt szövegmetszet merész lépéseket tesz ebbe az irányba.
Az apám helyett című, készülő regény olyan perspektívából tekint a magyar történelem traumatikus pontjaira, ahonnan újraérti a Horthy- és a Kádár-korszak örökségét; tárja fel és rendezi át a látszólag ismert összefüggéseket, amelyeknek ekképp szokatlan jelentéseket kölcsönöz, pontosabban: ajánl fel; írja le a korszakok kulturális antropológiáját; az identitásképződések és -törések, a párhuzamos történelmek drámáját. A politikai önkény által zsidó kálváriává tett magyar sors egyik „variánsával” a középpontban. Mind a közösségre, mind az egyénre nézve komoly műgonddal megformált „autoterápiás gyakorlat” - állítjuk mi, és tesszük kérdésként vagy egy folytatandó párbeszéd számunkra izgalmas – bár nem egyetlen - állításaként az olvasó elé az itt közölt részletet.
(A kötet hamarosan a Magvetőnél lát napvilágot.)

***

Az apám helyett

I.

Amikor az apám 1973 tavaszán, huszonnégy évi házasság után elköltözött O.-hoz, akivel aztán haláláig, további harmincöt boldog és bonyolult évet töltött el, mindössze ruháit és személyes tárgyait vitte magával. Ez szinte kizárólag a könyvei egy szerény részét jelentette. Elsősorban a népi írók javarészt első kiadású köteteit, amelyeket kamaszkorától gyűjtött, és jóval kevesebb, a hatvanas évektől fogva vásárolt vékony Suhrkamp- és Reclam-kötetet, így Dürrenmatt, Kafka, Max Frisch, Böll műveit, melyeket közeli barátja, a Váci utcai Idegennyelvű Antikvárium vezetőnője ajánlott a figyelmébe. A bolt szombatonkénti látogatása apámmal közös szokásaink közé tartozott. Ő Jutka nénivel beszélgetett, aki sokdioptriás szemüvege mögül időnként egy szigorú pillantást vetett rám, majd egy újabb kortárs művészeti albumot tett elém. A nagyméretű színes Skira-albumokkal akaratlanul, de radikálisan befolyásolta az életem. Beláthatatlanul szűkös szellemi világomban az antikvárium volt a magaslati pont. Azokról a mozgalmakról, amelyekről azokban az években a - nem pusztán hazai viszonyok között - példátlanul művelt Perneczky Géza beszélt kortárs művészettel foglalkozó szabadelőadásain, addig semmit sem tudtam. Az ott hallottakkal kapcsolatos folyamatos hiányaimat a boltban pótolhattam, ha nyilván szerény mértékben is. Az előadások és a Skira-albumok által felnyílt horizontnak köszönhettem, hogy megértettem, a távoli, idegen világok akkor is léteznek, ha arról a mindennapi életemben szinte semmit sem hallhattam. S ez a belátás, amit teljes egészében az apámnak köszönhettem, akaratlanul is óvatossá tett a Kádár-rendszer otthonos mindennapjaival szemben. Kora kamasz koromtól hallottam, s valamit tudtam idegen világokról, amelyek akkor is léteztek, ha közvetlen környezetemben mérhetetlen gyanakvással fogadták azoknak a művészeknek és művészeti mozgalmaknak a nevét, amelyeket időnként az iskolában is megemlítettem. A Kádár-rendszerbeli monokultúra lényege ugyanis a kortárs kultúra idegen világokká változtatásában, annak folyamatos eltávolításának, értelmezhetetlenné változtatásának módszerében állott. Perneczky Géza előadásai, illetve az Idegennyelvű Antikvárium albumai rést ütöttek az elzártságomon, s a folyamatos zavar állapotába hoztak.
Az apám pedig folyamatosan cigarettázott, egyszerre olvasott és itta egyik kávéját a másik után, és közben vitatkozhatott, ami nélkül nem tudott volna élni. Hazafelé menet hallgattam fejtegetéseit az okok és okozatok kiismerhetetlenségéről. A kauzális láncolatok rejtelmességének példájaként Dürrenmatt Baleset című regényét használta, amúgy teljes joggal. („A megingathatatlan oksági kapcsolatokba vetett, irracionális és logikailag indokolhatatlan hit vagy az induktív következtetés érvényességéről vallott, ugyancsak vak meggyőződés.” Ez volt az, ami valóban nem, soha nem tetszett az apámnak. A redukcionizmus és a monokauzális elméletek kritikája: ez volt a visszatérő lecke.) A vakvéletlen és a sors közötti kiismerhetetlen kapcsolat, az elvétett és a megfelelő pillanat, a késés és az időben való érkezés kérdését rendszeresen elővette. Az, hogy közben eszébe jutott-e a bori útja, azt tényleg nem tudom. Boldognak tűnt az apám, amikor azt a benyomást keltettem, hogy értem, amit mond, s talán valamit meg is értettem a szavaiból. Mindenesetre a mi-történt-volna-ha típusú kérdéseknek döntő szerepe volt s van abban a folyamatosan összeomló konstrukcióban, amelyet jobb híján a zsidó identitásomnak hívhatok. A lecke ennyi volt. Minél beváltabbnak tűnik egy elmélet, annál jobban rászorul a radikális kritikára. Ami evidensnek tűnik, abban ne bízzak soha. Ha nincs az apám, akkor soha meg nem értettem volna Erdély Miklós, Szentjóby észjárását.

Aztán könyvestül, vitáival együtt, egyik napról a másikra eltűnt az apám, éveken át a nyomát sem nagyon láttuk, melyikünk hogyan, de mind megsínylettük azt, ahogyan elment. (Cserébe viszont jó pár hónapra ottfelejtette a saját édesanyját, s minthogy anyai nagyanyám is a Bercsényi utcában lakott, a két idős asszony között feszült és szomorú jelenetekre került sor, de ez egy másik történet, máskor elmondva. Ha valaha is el tudom majd mondani. )
2009 telén az anyám, már egy másik lakásban, arra kérte a nővéremet és engem, hogy hármasban nézzük át a részben 1973, tehát apám távozása, részben 1983, tehát a Bercsényi utcából való költözés óta, ugyancsak lassan harminc éve lezárt dobozokban lévő leveleket, fényképeket. Ezekben aztán megtaláltuk apám anyámnak írt leveleit, és az anyám válaszait. Persze, persze, mondta az anyám, hiszen a könyvein kívül két dolgot vitt magával, a ’44/45-ös bori naplóját, amiről addig semmit sem tudtam, és a kék fotóalbumot, amely az 1939 és 1944 között készített képeit, illetve néhány 1959-ben Szegeden a Magyar Élettani Társaság vándorgyűlésén rögzített felvételét tartalmazta. Az anyám halála előtt egy nappal, a javarészt ötvenes évekbeli újságokkal, folyóiratokkal teli szekrény mélyén ráakadtam egy zöld spirálfüzetre. Ez részben az anyám gyönyörű írásával írt, 1948. augusztus 12., tehát a megismerkedésük, és 1951. augusztus 18-a közötti eseményeket rögzítő kronológiát tartalmazza. A füzet második, hosszabb bejegyzése apám egy mondatával kezdődik:
„Aztán évek teltek... Sok minden történt 5 év alatt. Aztán napok alatt sokkal több. Politikát is sokat tanultam 11 év alatt, de többet a felkelés során, sokkal többet.” Egyszóval, amint 1945-ben, amikor szembetalálta magát a történelemmel, megint - az ő kifejezésével élve - elzabrált egy már megkezdett füzetet, és az egyszer beváltnak bizonyult terápiás gyakorlatával nekilátott kényszeresen írni. Ugyanúgy, mint tizenegy évvel korábban, ez a napló is a közelmúlt összefoglalásával kezdődik, s aztán egy ponttól a szerző utolérte a rögzítésre méltónak talált időt, és onnan a napi bejegyzéseinek ritmusa már pontosan követte az eseményeket.
Hogy az anyám mit gondolt magában, azt könnyebben értem. Az apám szétverte az életét, amit mégis folytatnia kellett. Igaza volt, hogy mindent, szó szerint mindent, ami az apámmal kapcsolatos volt, bezárta pár dobozba, és évtizedekre eltüntette az életéből. Ami az apám felejtését illeti, az ugyan zavarba ejtőbb, de ugyancsak érthető. 1973-ra az ötvenhatos történet, jó okkal, már teljesen kiszorult a figyelme, s így az emlékezete perifériájára. A halála előtti években, amikor a forradalom ismét téma volt, ezt a naplót soha nem hozta szóba. Mintha nem csak azt felejtette volna el, amit abban lejegyzett, nem csak annak emlékét fojtotta el, amit esetleg tett, hanem azt is, hogy bármit is feljegyzett volna azokban a napokban, hetekben.

Azt képtelen vagyok rekonstruálni, hogy az apám mikor ejtett először finom utalást a bori naplójáról, azt viszont pontosan tudom, hogy hosszú beszélgetésekbe, többször megkezdett, majd elhárított kéréseim után, makacs könyörgésembe került, amíg megnézhettem, majd elolvashattam, míg végül rám bízta, majd visszakérte. Előbb úgy gondolta, hogy húsz évig csak a nővérem és én olvashatom el, legvégül pedig úgy döntött, hogy halála után az megsemmisítendő. Ami persze semmi egyebet nem jelentett, mint a döntéstől való megszabadulást. Nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a szöveggel, amit hol lényegtelen, felejthető és felejtendő, magánjellegű feljegyzéseként látott, hol attól tartott, hogy az mégiscsak történelmi dokumentum. A szövegről alkotott ítélete annak függvényében változott, ahogyan az emlékezetpolitikai koncepciók, dokumentumok árfolyama alakulóban volt. Halála előtt jó pár évvel megkereste őt Csapody Tamás, a bori munkatábor történetének rendíthetetlen kutatója, aki a folyamatosan csökkenő számú túlélők minden egyes mondatának jelentést tulajdonított, s az ő látogatásai is arra figyelmeztették az apámat, hogy a felejtéssel, hallgatással mégsincs semmi elintézve. Mert nemcsak a tábort, a munkaszolgálatot élte túl, de túlélte a felejtés és az elfojtás évtizedeit is, míg végül tényleg szemtanú lett, míg Bor és Laznica élettörténetének megkerülhetetlen részévé nem vált. S ez volt az, amit a legkevésbé szeretett volna.

Nekem is beletelt néhány évbe, amire reális képet alkottam a naplóról, és beláttam, hogy annak forrásértéke nem mérhető objektív mércékkel, ellenben a történelmi reprezentációról alkotott változó ítélet és fogalomrendszer függvényében olvasható ki abból annak titka, illetve olvasható bele mindaz, amit utólag a szövegből megtanultam. Az írás elrejtése árulkodóbb tünet, mint az, amit tartalmaz, és elhallgat. A titokként kezelt szöveg paradoxona, nyomasztó abszurduma világosabban jelzi az apám problémáját, mint amit azokban a hónapokban jegyzett fel.
Élte a reflektálatlanság, a boldog idill semmihez sem hasonlítható, naiv éveit a Kádár-korszakban. Amikor a soron következő új életbe költözött, akkor egyszerűen kinyitott a lakásunkban egy zárt szekrényajtót, elővett egy dossziét, s magával vitte O.-hoz, majd ott ugyanúgy elrejtette előle is, ahogyan az előzőben. Ott volt az elszámolhatatlan számla minden pillanatában, ott volt a láthatatlan vízjel minden papírlapon. Úgy ment át a három villamosmegálló távolságra lévő lakásba, hogy magával kellett vinnie azt, amivel semmit, de semmit nem tudott kezdeni.

Apám vidám körülmények között távozott a Bercsényi utcából. Anyai nagyanyám búcsúzóul egyszerűen megátkozta. Szegény apám állt a fürdőszobaajtóban, ő mindössze elköszönni szeretett volna, de nagyanyám az ágyán fekve igazán részletesen végigmondta neki mindazt a rosszat, amit mind szívből kívánt neki. Szörnyű dolgokat mondott, és az apám becsületesen végighallgatta, amíg aztán be nem hajtotta az ajtót. Persze a nagyanyám nem köszönt vissza.
Kikísértem az előszobán át, az ajtóban hirtelen kezet nyújtott, felkapta bőröndjeit, nem várt a liftre, rohanva elindult az új életbe. Ezt a kéznyújtást okkal fenyegetésnek tartottam. Az apám egyetlen gesztusával, oda nem illő, formális udvariasságával, igazi távolságot teremtett köztünk. A haláláig tartó hosszú évtizedeken át hiába igyekeztem, hogy csak egyetlen percre is helyreállítsam azt a magától értetődöttséget és gyanútlanságot, amelyben odáig éltem. Mindhiába. Soha többé nem engedett magához közel, többé nem voltam a fia. Többé nem beszélhettem vele óvatlanul. Amikor szó szerint a legvégén volt, beléptem a szobájába, és valóban elhomályosuló tekintettel mért végig. Péter? - kérdezte az ágyon ülő feleségét. Azonnal menj ki, mondta.

1973-ban, miután kezet fogtam apámmal, letettem a kulcsait, ugyanoda, ahol addig ő tartotta azokat a hallban, a könyvespolc sarkán. Rágyújtottam, visszamentem az anyám anyjához, leültem a rádiója mellé, amelyből, mint mindig, a Budapest 3 szólt. Kicsit lehalkítottam, néztem hófehér haját, lecsukott szemét, fegyelmezett és végletekig sértődött arcát. De nem mertem semmit kérdezni. Putyi, ne dohányozz a szobámban, mondta, ahogy feküdt az ágyon. Vagy azt mondta, hogy ne dohányozzak annyit. Már nem tudom. Mindenesetre ő nem ment tőlem távolabb, egészen haláláig, egyetlen pillanatra sem.

Pár hónappal később az apám szelíd és csendes anyja, Emma nagyanyám, egy késő este rövid formális s tapintatos, de igazi búcsúlevelet írt a fiának, amit a kerek asztalon hagyott, aztán annyi altatót vett be, amennyi otthon volt. Hajnalban találta meg a nővérem. A Korányiban mosták ki a gyomrát, túl is élte, és a kórházból már az apámhoz költözött. O. és szülei szeretettel fogadták, és pár szobás házukat végtelen tisztességgel osztották meg vele is. Szeretném azt remélni, amiben amúgy nem nagyon hiszek, hogy ott, az S. utcában, a vasúti töltés oldalában álló házban végül boldog volt a nagyanyám. Ennek a háznak a szuterénjéből bámult ki a kertbe, s nézte el H. B.-t, amint ujjatlan atlétatrikóban, a korszak értelmiségi testkultúrájának megfelelően, melltartó nélkül napozott a nyomorult tavaszi kertben. Mindenesetre, amikor aztán nagyanyámnak a meszes artériái megtették azt a szívességet, hogy végre kivezették őt arról a világról, amelyhez már nem kívánt tartozni többé, akkor az apám azt mondta, vagy elviszem az összes papírt, vagy azonnal elégeti azokat a kertben.

Az együtt leélt évtizedeik ellenére, apám naplójáról az anyám a válásukig semmit sem tudott. Mert hosszú évek során át Borról sem ejtettek szót. Amit az ember el akar felejteni, mondta az anyám 2009 telén, arról nem beszél. (Amúgy ő aztán, hacsak nem hoztam szóba, soha nem beszélt, nem kérdezett az apámról. Nem panaszkodott rá, nem beszélt róla durván, nem szidta soha, egyszerűen bezárta a papírokat a fiókba és hallgatott.)
Az apám pedig nyilván igyekezett. Ha lassan nem is gondolt az utazásra és a munkaszolgálatra, de mindvégig megmaradt az elméje, a teste mélyén mindaz, amiről nem vett tudomást, ám véglegesen nem törölhetett el. Mert a reménytelenül akart felejtés is ő maga volt, még ha erről sem vett tudomást. Ahogyan talán csak nem felejtette el, hogy otthagyta az anyámnak írt szerelmes leveleit is. Mindössze, mint egész életében, akkor is jobban érdekelte a jövő, mint a múlt. A tabula rasa stratégiáját követte. Nem számított sem az, hogy ő mit írt, sem az, hogy az anyám mit válaszolt, egyszerűen hidegen hagyta, hogy mi történik a levelekkel. Ami a gyakorlatot illeti, abban igaza volt. Az anyám néma maradt, szó nélkül elfogadta azt az abszurd helyzetet, amit az apám, a radikális természetének megfelelően, minden ok nélkül és értelmetlenül teremtett. Az apám mindössze az élete vége felé kezdett el azon tűnődni, hogy mégis, beszéljen-e anyámmal, s ha igen, miként és miről – de ez már a betegsége története.
Ahogyan a regényirodalomban írni szokták, és a költő mondja: a bori napló volt az apám (egyetlen, földi) életének féltve őrzött titka. A másikat annyira elfojtotta, hogy végül minden bizonnyal el is felejtette. A bori naplót viszont megemlegette. Minden erejével túl kívánt lépni azon, mint aztán az utolsó éveiben ő maga is fogcsikorgatva, ha be nem is, de felismerte, mégsem bírt azzal el. Ő írta, és ő nem égette el.

Mert sem szemtanú, sem túlélő, sem áldozat, ellenben a zsidóság nélkül élő, a jövőt uraló, tervező modern ember, tehát igazi, felfedező kedvű humanista, azaz kommunista akart lenni. S amilyen okos volt, épp oly radikális. Világosan látta, hogy nem emlegetheti gyakran következmények nélküli epizódként, hogy tizennyolc évesen elvitték Borba, pontosabban Laznicába. Vagy kíméletlen radikalizmussal kiiktatja azt az élettörténetéből, vagy annak beengedése a folytonosság hiányának leplezésével töltött mindennapi életébe, lehetetlenné teszi azt, amire készült és vágyott, attól a pillanattól, hogy túlélte a tábort. Ugyanis, hogy végre biztonságban lévén, fenntartások nélkül otthon lehessen ezen a világon. Boldogan tehát, ha az ő helyzetében szó lehetett arról, hogy gyanútlanul létezzen. Azt hiszem, a gyanútlanságért fizetett pokoli ár részben megérte, mert végül valamilyen mértékben, hosszú éveken át kijutott neki az otthonosság, a biztonság evidenciája. Biztos lehetett abban, hogy nem tartják számon a származását, biztos lehetett abban, hogy nem fenyegeti a megsemmisítésével fenyegető veszély. És ezt komolyan értékelte is.
Tehát az apámmal részben semmi más nem történt, mint mindazokkal a zsidókkal, akiknek a hidegháborús évek világszerte megtanították, hogy mit jelent az elfojtott titkuk, szégyenük hirtelen, a nyilvánosság előtti visszatérése, mit jelent akaratlan emlékeik hatalmas, elsüllyedt kontinense, mit jelent a hallgatás és elhallgatás közötti radikális különbség, mit jelent az elnémulás és elnémítás közötti összjáték. Ha igazságos szeretnék lenni, ami ebben a szövegben nem merül fel, lévén nem ítélkezni, hanem írni szeretnék a halott apám helyett, tehát, ha a formális igazsággal kínlódnék, így merőben értelmetlenül és tévesen, kritikát gyakorolnék az emlékezete felett, akkor is azt kellene mondanom, hogy az apám naplója forrásként szolgálhat annak a tudatnak a rekonstrukciójához, amely 1945-ben a táborokból kiszabadult kommunistává váló fiatal zsidók sajátja volt.

Ahogyan nyilván nem volt egyedül azzal sem, hogy amikor hazaért, akkor majdnem összeroppant mindannak a súlya alatt, ami történt vele. Tizennyolc éves volt. Addigi élete nagyrészt szeretetben és fenyegetettségben telt el, talán már meg is szokta ezt a kettősséget. 1938 és 1944 között, a kamaszkorában bőven volt rá módja és ideje. Az apja 1940-től időről időre munkaszolgálaton volt, ő pedig Eötvös-diákként élt a zsidótörvények között. Az érettségitablón, amelynek egy rossz minőségű, kisméretű fényképmásolata ma is ott lóg a gimnázium falán, a Trianon előtti Nagy-Magyarország szépen megrajzolt térképére ragasztott fényképfelvételeken látható tanár és diák egyaránt. Ha, amint azt nem tettem, az apám életében bementem volna az egyetem tőszomszédságában lévő épületbe, s megnéztem volna az érettségitablóját, pár dolgot talán másként kérdeztem volna tőle, másként beszéltem és hallgattam volna. Az a tabló ott, fiatal éveinek emblémája, igazi ikonográfiai műremek. Az egyik oldalon a zsidótörvények által folyamatosan szűkülő terekben zajló mindennapi élete. A törvények által szabályozott gyakorlat eredményeként egyre nagyobb mértékben tiltották ki őt is annak a társadalomnak egyes dimenzióiból, amelyben gyermekkorában még otthon volt, s amelyet magától értetődően használt. Másrészt ott volt nemzedékének nagy közös élménye: a bécsi döntések után gyarapodó ország számukra új világa, amelynek Eötvös-diákként, hasonlóan a nagyapámhoz, tiszta szívből örült. Miközben a haza növekedett és gyarapodott, ő folyamatosan szorult ki a társadalomból. Büszke volt arra, hogy megélte az igazságtételt, és úgy vélem, hogy a számára oly fontos élményközösségben, tehát a hazaszeretet gyakorlatában egy ponton már zavarta, hogy zsidó. Szégyellte, hogy az, ami. Szégyellte, hogy ami gyermekkorában magától értetődőnek, azaz ártatlannak tűnt, az hirtelen bűnné vált, szégyellte, hogy a Váli utcai zsidó iskolában gyanútlanul eltöltött évei most hirtelen a kollektív örömből való feltétlen részesedése akadályának tűntek. Abban a tudatban nevelték a tanárai, hogy egy rettenetes igazságtalanság árnyékában él, amit személyes tapasztalataiból, otthonról is ismert. Anyja családja Csehszlovákiába került, a nagysurányi zsidó temetőben nyugvó Schwitzerek hirtelen külföldiek lettek. S amikor ennek az igazságtalanságnak a részleges jóvátétele megtörtént, ugyanakkor kezdődött meg a zsidótörvények világa, és ahogyan a nagyapámnak, úgy neki sem kevés energiájába került, hogy mindezt lényegtelennek, a nagy fordulathoz képest apró, személyes semmiségnek tekintse.
Így aztán nem azért tett még évtizedek múltán is komoly különbséget a kikeresztelkedett zsidóknak kijáró fehér színnel megjelölt csoport, és a sárga csillaggal élő zsidók között, mert az előbbi, amelyhez Borban tartozott, több esélyt kínált a túlélésre. Nem pragmatizmus volt ez, hanem kulturális büszkeség, folyamatosan fenyegetett nemzeti identitásának, magától értetődőnek hitt hazaszeretetének utolsó reménye. A Nagy-Magyarország tablóján látható Eötvös-diák ragaszkodott az otthonához, így a hazáját ért szerencséből és örömből való részesedéshez. Ugyan miért is ne lett volna boldog attól, hogy a Felvidék és Észak-Erdély, úgymond ’visszatért’ a hazához. Miközben igen nehéz lehetett elhárítania magától azt, ami nyilvánvaló volt. A III. Birodalomról azért eleget tudott ahhoz, hogy nyugtalan lehessen, még ha a Holocaust vagy a genocídium fogalma nyilván számára is elképzelhetetlen volt. Bécs, ahol a két döntés született, mégiscsak a III. Birodalomhoz tartozott, azt ő is tudta.

Ugyanakkor a kék selyemborítású fényképalbumába ragasztott, általa készített képeken ezek az évek a maradéktalan boldogság világának tűnnek. Egy felvétel 1939 augusztusából, a Szabadság téren álló Magyar Fájdalom szobráról, lord Rothermere ajándékáról. 1941 októberében a XXIX. Országos katolikus nagygyűlésen, a Szabadság téri tömegben állnak osztálytársai, Doleschal, Sági, Lelkes, Binder, Szegő, Honffy, Benesch. Honffy öltönyén magyaros sujtás, intim, vidám félmosoly a kamerának. Egymás között vagyunk, fényképész és modellje között nem volt távolság. Az Eötvös Gimnáziumban az apám, és mindazok, akiket érintettek a törvények, akiknek egy részével találkozott Borba menet, (szerencsés esetben) jövet, szóval a sok fehér diák, az épület falai között nem számított zsidónak. Nem tudom, nem áll sem módomban, sem szándékomban azon gondolkoznom, hogy ezeken a képeken a barátai, osztálytársai közül hányan voltak zsidók. Egy osztálykirándulás képei Dobogókőn a Manréza előtt, az egyik csoportképen maga az apám, magas, sovány fiatalember nyakkendőben, hátrafésült, hosszú hajjal. Bach és Vámos, apám diáktársai sakkoznak 1941 szeptemberében a Rákóczi úti lakásban. Két kép apám legjobb barátjáról, Vámosról, a napsütötte gangon ugyanaznap. (Vámost 1944. október 16-án Kiskunhalason, hatvankét másik munkaszolgálatossal együtt végezte ki az SS, egy visszaemlékezés tanúsága szerint a helyi lakosság lelkes helyeslése közepette. Akármilyen szigorú is volt az apám némasága, ha Vámos Feri képei vagy neve előkerült, akkor a hallgatás véget ért, és a durva szitokszavak jöttek. Kurvák, szemét ribancok, mocskos geci mind, akik megölték. Holott soha nem beszélt így. Ritkán káromkodott, de akkor is elkerülte a jelzők halmozását. Vámos Feri esetében nem bírt magával.)

Apám és a többiek biciklitúrákra indulnak Esztergomba, a képeken csillog a Duna, tűz a nap a folyó felett. A magyaros fényképezés stílusjegyeit magukon viselő képeken nyoma sincs háborúnak, de még annak sem, amit amúgy társadalomnak hívnánk. Ezeken a felvételeken az apám annak az idillnek az illúzióját teremtette meg, amelyet aztán a szocializmus alatt végre a maga valóságában is megélhetett. Egy balatoni ladikban a nagyapámmal, inas, fiatal, büszke test, az apám mosolygó tekintettel néz kamerába, amint evez Tihany felé. Zamárdiban nyaraltak lent a parton egy fehér villában, onnan mentek át északnak, s még aznap vissza. Apám a gangon rohamsisakban Légó-szolgálaton. Macskák a konyhaablakban, napsütés a Rákóczi út 24. belső udvarán, a béke illúziója a képeken. Miközben a világ és az ország kötésig állt a háborúban. 1939 és 1944 között készültek ezek a felvételek, s ott látható azokon az apám mérhetetlen, ma már szinte nevetséges bizalma a világ iránt, amelyből minél jobban kiszorult, annál jóvátehetetlenebbül szebbnek látta azt a keveset, amit még használhatott belőle.

[…]

György Péter