A Holocaustot és annak következményeit át- és megélt generációk számba és számításba vétele, tehát a gyakran csak utólag felismert és megköttetett, alkalminak vagy felbonthatatlannak vélt kötelék utólagos elismertetése az élettörténet újraértésének, újraírásának lehetőségét teremtette meg, kínálta fel számos túlélőnek. Ennek a kronológiának megfelelően, utólag (lassan magyarul is) használatba került, s így az anyanyelv védelmében is jelentést kapott, azaz személyes tapasztalattá lett a Holocaust-generáció, majd a másfeledik, a második, és a harmadik nemzedék fogalma. Társadalomtudósok, pszichológusok próbáltak segíteni azoknak az embereknek, akik hol riadtan, hol ingerülten ismerték fel, hogy addigi életük során mire vezetett az elfojtott trauma, a fel nem ismert, ki nem mondott félelem, miként működött, mit tett velük a folyamatos hárítás, az akart felejtés, akaratlan emlékeik teljes elnémítása. Mindez javarészt érvényes az apámra, és rám is. Ám a kérdés az, hogy mindez miként mehetett végbe. Milyen szerződés, rafináltan kialakult összjáték volt a korszak és egyszerű átélője, az apám között, milyen lehetőségek, utak nyíltak az identitása megformálására, s miként választhatta ő azokat a lehetőségeket, amelyek végül összeadták a sorsát. Nem gondolnám, hogy ami vele, majd általa velem történt, az minden további nélkül ’általánosítható’, tehát ez a történet, amelyet az apám helyett írok, állítok össze személyes emlékekből, dokumentumokból, fényképekből, történelmi tényekből, adatokból, gyanúkból, belátásból, ez a narratív rekonstrukció nem reprezentatív, de a reményeim szerint lehetőséget kínál annak a gyakorlatnak a megértésére, amely determinálta az apám előtt álló lehetőségek tartományát.

A kiindulópont ugyanaz maradt. Az apám a haláláig sem tekintette magát Holocaust-túlélőnek. Borból hazafelé, 1944. október 24-én Szegeden kapott egy orosz és magyar nyelvű igazolványt, amely stencilezett magyar szövege így szólt: „’György Lajos’ hazatérő zsidó munkaszolgálatos Szegeden jelentkezett, további utazását engedélyezem” – aláírás, pecsét, a polgármester helyett. (S ugyanennek egy kézzel írott cirill betűs változata, október 26-i dátummal.) Ugyanakkor a naplója, a nyelvhasználata érzékelhetővé teszi azt a mélységes zavart, amelyet át kellett élnie, illetve el kellett hárítania. Magyar volt, s a naplóját az anyanyelvén írta, de a szöveg egyik pontján a naplóíró és ’a magyarok’ közötti különbség a nyelvben is feltűnik. Ugyanaznap, amikor a fenti igazolványt kapta, írta az alábbi bejegyzést:
„Okt. 24.
Reggel átszállunk egy orosz szerelvényre. Megérkezünk Szöregre. Magyarország! Fura hangulatban megyünk Szeged felé, ellenségesen vizsgáljuk a magyarokat, dühösen és bosszúszomjjal telve nézünk a szembejövőkre.
Szegeden az ipartestületben alszunk.”

Ehhez hasonlót soha többé le nem írt, s azokban az években, amikor ismertem és már értettem is, úgy vélem, hogy nem is gondolt. Ez a pár mondat azok közé tartozott, amiért hosszú évtizedekkel később a napló sorsát illetően mélységes zavarba került, mint egy levelében őt a Borról faggató Csapody Tamásnak írta, azóta sok mindent másként gondol már. Miközben a zsidókról ugyancsak távolságtartással írt, Pestre hazatérve egy ideig a hitközségbe járt enni és dolgozni, majd egy rabbinál kapott munkát, hiszen ez volt a közege, ez volt az a világ, amelyet ha semmire sem tartott, amelyet ismert, s amelyben ismerték őt.
A naplóban szó esik a ’zsidók’-tól (egy alkalommal ’bibsi’-kről), a ’magyarokról’, az ’oroszokról’, a ’parasztokról’ egyaránt. Kontextus és beleolvasás kérdése, hogy mindez hol jelentett távolságtartást, és hol egyszerűen megnevezést.

"Monor, 1944. december 8., péntek
Most tudtuk meg, hogy Fehérvár elesett, a Balaton déli partja az oroszoké és Győr alatt állnak. Pest még mindig nem esett el. Most már talán csak egy-két % valószínűsége van annak, hogy Anyu vagy Kati életben marad. (Apu más buli, remélem ő mint musz, valahogy megmenekül.) Milyen borzalmas ez! Hazamegyünk egy összebombázott és lőtt Budapestre, ahol talán hidak se lesznek, nem lesz villany, gáz, víz, tüzelő, ennivaló, nem lesznek rohamok, barátok, Kati se lesz többé… Nem így képzeltem a hazatérést. Pedig mily boldogok voltunk s lehettünk volna még. Mindent elrabolnak tőlem. Vagyont, a szüleimet, szerelmet s még örülhetek, hogy élek. Az is szörnyű, hogy nem tudnak vagy tudtak rólam semmit, sőt talán biztosan tudták, hogy nem élek. Cservenka híre biztos a fülükbe jutott.
Vajon állni fog-e a ház? Ha nem, még emlékem se marad róluk!
Mily boldog lehettem volna Katival. Színházba, irodalmi matinékra jártunk volna együtt vagy jégre, meg hangversenyre. Tavaly mindenhová egyedül, vagy a barátaimmal mentem, úgy hiányzott egy jó partner. Most nemcsak színház és mozi nem lesz, de Ő se fog élni.
Hová lett a múlt? Őrület, hogy eltűnt minden, …
Sátoraljaújhely, Miskolc, Eger, Bátaszék elesett."

"1944. december 31., vasárnap
Szilveszter
Zsidók jöttek Pest környékről, azt mondják, élnek a zsidók Pesten, gettóba zárva, vagy svéd írásokkal a gettón kívül. Bár igaz lenne. A 27-i ВПЕРЕД szerint elesett Vecsés, Kelenföld, Békásmegyer, Szentendre, Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya. Süttő stb. Csillaghegyen oroszok… Utcai harcok Pesten.
Ma 7 hónapja jött ki a plakát…
Ma 12 hónapja piknik Feriéknél…
Olvasom: Heltai: Az utolsó bohém. Színes kövek. Family-hotel.
Este Berzsééknél, van kaja, pia, Gyurka zongorázik.
Elmúlt az év, soha még ilyen tartalmas, kalandos év nem volt az életemben, mint a 44-es. Télen a Müller előadásai, Domenberg, „minko” szeminárium, May, Márc. 15., Márc. 19. „Vár ránk a síkság…” Ula, vége az iskolának, az első légitámadás – ápr. 3. este bankett, utána riadó. Sorozatos légók, Kati, csillag, üzletbezárás, az első s a többi csók, érettségi, géplakatosság, plakát, bevonulás, Laznica, Bor. Szept. 30-án átkerülünk az Új Világba Pask, Titóék, Pancsova, Szeged, Vásárhely és Monor.

Befejeztem az iskolát, musz voltam, s átkerültem az orosz oldalra. Az új év talán még ennél is mozgalmasabb lesz."

A ’Új Világba’ után a szöveget megszakítva, az apám egy ötágú csillagot rajzolt. A naplóba. Az új világban, származásától, történetétől függetlenül ki-ki mintha egy idegen bolygón találta volna magát. Az 1945 utáni Magyarország a mélyből hirtelen felmerült kontinens volt. Ugyanaz a hely, ahol a múlt valóban, egyik pillanatról a másikra, eltűnt, s a kalandok folytatódtak. Ráadásul a nagyanyám, nagyapám, Kati is túlélték, ha Vámos Feri nem is. Az Új Világot’ apám okkal, szó szerint értette, amikor 1944. szeptember 30-án Belgrád felé menve szembetalálkoztak a vörös csillagot viselő szerb partizánokkal, akkor a sírástól beszédképtelen lett. Paroles suffoquées.
Aztán pár nappal később H.-val együtt vidáman magyarázták el osztálytársának, bizonyos Keménynek, hogy ha hazakerülnek, nem biztos, ám hogy mindent ugyanúgy találnak, ahogy otthagytak. Ahogy az apám ismertem, illetve ahogyan a történetén keresztül, s általa megismerkedtem azzal, ami az én életem lett, mindez igencsak tetszett neki.
Új kontinens, új világ, új ember, de mindez otthon, ez álomszerű volt. Idillien rendben volt minden, maga az aranykor köszöntött be. Az apám néhány boldog évtizede az volt, amikor az eltűnt múlt nem hiányzott többé, s lassan az arról való beszédet sem tartotta kívánatosnak, ellenben az új, közösségi élet, a folyamatos jelen idő, az állandó, megszakítatlan közösségi cselekvés boldog mámorában reménykedhetett. S csak részben volt hiú tévedés mindez. Kiismerhetetlen módon, de visszakapta az életét, cserébe viszont úgy tett, mintha el sem akarták volna venni azt. Bár ez nem egészen igaz. Egy apróságnak tűnő, de igen fontos, s az életét átható dolgot igen pontosan megtanult hazafelé jövet.

"Október 5.
Megnézzük ez útjelzőket. Kučevo 48 km. Kučevo Belgrád felé van, a fiúk egy részét még tegnap arra irányították, gyerünk oda. De nem sietünk, ez a jelszó. Délután kukoricát és krumplit sütünk egy réten, puliszkát főzünk, majd egy kihalt faluban alszunk."

Látta, mennyit érnek a tervek, hiszen az utak kiszámíthatatlanok, s mindig másfelé vezetnek. Nagyon pontosan használta a kaland kifejezést, hiszen a sorsa, mint ama antik próbatételes regényekben, apró, kiismerhetetlen fordulatokon múlhatott, s múlott is. Ott állt H.-val, s többi alkalmi társával együtt az útjelző táblák erdejében, az alkalmak megragadásának és elszalasztásának megválaszolhatatlannak tűnő kérdésével, s végül jó megoldást talált. Kiismerhetetlenek az okok és az okozatok, idézte újra és újra el a Dürrenmatt-regényt. Nem sietünk, mondta, ezt megjegyeztem, mert épp elégszer hallottam tőle. Ahogy öregedett, s elégedetlenül nézte, amint vakon nyitott szemmel élem az életem, úgy szólt oda egyre gyakrabban: Kucsevo, te meg hova a fenébe sietsz. Volt, hogy durvábban mondta, ha nagyon bosszantottam. S ha egész egyszerűen emberi méltóságán és büszkeségén alulinak tartotta, hogy azon gondolkozzon, miért is gyűlölték meg a zsidókat mindazok, akik aztán megtették, amit megtettek, s ha végtelenül ingerült lett, amikor arról az ok-okozati összefüggésrendszerről beszéltünk, amit a társadalomtudományi logikámmal összehoztam, mondván tényleg nem lehet tudni, hogy miért csinálták ezt a zsidókkal, akkor mindez sokkal drámaibban áll a sorssal kapcsolatos tapasztalatára. Mert ha 1944 semmiféle, a saját zsidóságával kapcsolatos kérdésre, a nem kívánt örökséggel kapcsolatos mélyen nyomasztó tapasztalatra nem indította, sőt ellenkezőleg: az Új Világot belakó novij cselavjek fogalmát épp azért kedvelte, mert annak antropológiájában a zsidóság kategóriájának nem volt helye, mindez nem volt teljesen érvényes arra, amit a sors uralhatóságáról, kiismerhetetlenségéről gondolt. 1944-ben azt tanulta meg, hogy az utak és elágazások közötti választásokban semmiféle józan megfontolás nem segít. Sietni mindig rosszabb, mint nyugton lenni. S amennyire lehetett, komolyan élvezte az utat hazafelé: a csavargás élménye, a szabadságtól ittasult hetek tapasztalatának emléke, mintha egy-egy pillanatra elfeledte volna Császár főtörzsőrmestert, és Marányi alezredest. Jól vagy rosszul választottak-e, amikor jobbra vagy balra tértek.

’Október 25.
Lógunk Szegeden. Találkozok Gáborral, Rózsa is ott van, s még vagy 300 bipsi. (Rózsa még Pancsován elmesélte a buliját. Október 7-én ő Kučevóban volt, aznap mikor mi reggel elhagytuk a várost. Délben bejöttek a németek, egy csomóan a partikkal elmenekültek a hegyekbe, ő viszont még pár százzal a németeknél jelentkezett, hogy meglógtak a partiktól. [A marha Bányai és Rajna ötlete.] A németek magukkal vitték őket Belgrád felé, sebesülteket szedettek velük a tűzben, úgyhogy sok halottjuk is volt. Végre Belgrádban átkerültek az orosz oldalra.)’

Csakhogy mindez másként is igaz volt, a két vélekedés az igazságról, egyszerre, egymás mellett érvényes volt, függetlenül attól, hogy ellentmondtak egymásnak. A filozófiai traktátusokban elvárt rendhez mindez kevés, illetve túl sok volt. A saját élete volt a tét, s abban úgy tartott rendet, ahogy tudott, úgy tartotta fenn a rend látszatát, ahogy tudta, úgy tekintette ellentmondásmentesnek mindazt, ami logikai ellentmondás volt, ahogy akarta. Egyszerre ragaszkodott két dologhoz, a korlátozhatatlan szabadsága, a folyamatosan nyitott jövő teljességéhez, és a tapasztataiból leszűrt bölcsességéhez, még akkor is, ha a kettő nyilvánvalóan ellentmondott egymásnak, s a gyakorlatban mást sem nagyon tett, mint elhárította magától az akaratlan tapasztalatai következményét. Attól tartok, hogy ez a kettősség tette a kora hű és részben sikeres fiává. Épp ezt óhajtották a szocializmus ideológusai, ezt a mindig alakítható elméletek nélkül valahogyan működő gyakorlatot. Öreg korára, mikor ökofilozófiával és rendszerelmélettel foglalkozott, folyamatosan a konzervatív forradalom ideológiai tételén dolgozott. Hosszú délutánokon át magyarázta azt, tanulmányokat közölt arról, ahogy újraolvasom az írásait a kozmikus rend iránti vágya az évek során egyre erősebbnek bizonyult. A természettörvények vélt isteni jelentésének felismeréséhez megtérő lázadó volt az apám, s mint mostanában látom, néhányan követik ezt a divatos tant, és ökofilozófiai előadássorozatokat szerveznek az egyetemen.

A kortárs antiszemitizmus persze nyomasztotta, és a beszélgetéseinkben gyakran, s igen nyersen vágta oda, hogy a zsidók viselkedhettek s viselkedhetnének, pontosabban viselkedhetnétek jobban, mondta. Szerényebben, vagy mint is. Egyszerűen arra gondolt, hogy én viselkedhetnék jobban, azaz ne legyek már olyan zsidós, mint amilyennek látott engem. Amikor a kilencvenes évek vége felé a Magyar Nemzet egy jeles publicistája egy rövidebb írásában kifejtette, hogy meglepő módon még nékem is van nemzeti identitásom, s mintha mégis érdekelne a magyar kultúra, holott ’azok’ közé tartozom, vagyis zsidó létemre, lám milyen rendesen viselkedem, akkor az apám felhívott és gratulált. Holott telefonálni is utált, mondván a készülék nem beszélgetésre, hanem a találkozó időpontjában való megállapodásra szolgál. Nem állítom, hogy boldog voltam. Lassan, csak nagyon lassan értettem meg, hogy nincs mód a vitára. Mert nem csak magát érezte biztonságban azok között, akik elképedve, a talán még némi csodálattal is nézték őt az Izrael állam elleni tüntetésen, a Szabadságot Vanununak feliratú plakátokkal a kezében, de miattam is nyugodtabb volt, ha a jobboldalon valaki elégedett volt velem. És tényleg nem érdekelte, hogy mit gondolok erről.

Az otthonossága tehát a lehetőségek közti választásról, az alternatívákban megfogalmazható, az ellentmondásokat tiszteletben tartó életről való lemondásra épült. A Kádár-korszak idillje azért volt csorbíthatatlan, mert az utak abból nem kifele vezettek, ellenben újra és újra vissza a kizárólagos világba. A rendszer önmagába zárult, s a lakosokat egyszerűen foglyul ejtette az új világ, amelyet ők maguk építettek. S ez megkímélte az apámat, s nem csak őt attól, hogy a sorsa kiismerhetetlenségének kérdésével nézzen szembe, akár egy kockadobás erejéig. Az államszocializmus zárt ideológiai univerzumában akárhova léphetett bárki, mert nem voltak többé aknák, sárga téglák, titkos kertek. Mindenki tudhatta, láthatta, hogy meddig is tart a világ. Nem voltak titkok, mindenki az egyetlen s persze virtuális közösség tagja lett, ha akarta, ha nem.
Az Új Világ mámora, a szűkös biztonságban, nyugodtan leélhető mindennapi élet ajándéka volt a kommunista Magyarország ajánlata az apám, de messze nem csak az ő számára. Sok százezer, majd hosszú évek után millió ember került abba a helyzetbe, hogy a zárt határok között felnőve, gyakorlatilag csak hallomásból tudtak valamit a külvilágról, amely kiismerhetetlennek és veszélyesnek tűnt, ha valaki időről időre kiszabadult a fal árnyékából.
Így aztán mégis kívül maradt a szemhatárán, hogy 1945 után másokat vittek el, és telepítettek ki azért, mert annak születtek, aminek. Miközben ezúttal mások keresték a kitelepítés hónapjai, évei alatt a saját Kucsevójukat, miközben százezrek, majd milliók élték át rettegve, hazájukat rettenetesnek, felismerhetetlennek és elviselhetetlennek látva, a terror által széjjelvert ötvenes éveket, az apám közben lelt otthonra az új kontinensen, amelyben végre nem a társadalom peremén élt. Arról nem beszélve, hogy a biztonság – hamis – érzete, a választás nélküli élet rettenetes nyugalma lehetővé tette, hogy önfeledten, gyanútlanul teljenek a napjai, hónapjai, és éljen a legjobb képességével, korlátozhatatlan felfedezőkedvével, utánozhatatlan megértési képességével, tehát példásan gyors és ijesztően kíméletlen eszével, az amúgy távolinak tűnő összefüggések azonnali egymás mellé rendelésének képességével. Azaz boldog nyugalom állt a rendelkezésére ahhoz, hogy siessen, mint ahogy sietett is, mert a zárt világban semmi sem akadályozta meg az elméletalkotásban, ami fontosabb volt számára, mint a mindennapi élet, amely körülvette. Hitte, és javarészt okkal hihette, hogy nem fenyegeti veszély, az árnyas mellékutcákon és a sugárutakon egyaránt biztonságban volt.

1948-ban, az anyámmal való megismerkedésük után csak párszor említést tett Borról, de az elsősorban a kalandokat felidéző katonatörténetként, jól formált és hamar kiürült anekdotaként került szóba. Apám H.-val együtt volt Borban, aki szelíd és türelmes emberként él ma is a városban, felesége az anyám legjobb barátnője lett, tíz éve halott fiuk temetésén én kellett, hogy beszéljek, másnap Londonba utaztam, a gépen hirtelen a tűző napfényben az elfojtott zokogás közben arra gondoltam, hogy miféle csapda is volt ez, Kucsevo, basszus, bassza meg.

A boldogság és az idill éveiben az apám egész életét, és majd halálát az akaratlan emlékek elnémítása, a folyamatos hallgatás igen jól működő technikái határozták meg. Kucsevo az időben visszafelé is érvényes volt, hogy emlékezetében melyik utat választja, az attól is függött, hogy azon át miféle jelenhez érkezik meg. Végül boldog, tekintélyes környezetvédőként hal majd meg, tanítványai kitartó részétől körülvéve, amint az részben így is történt, vagy túlélőként járhatja az utcákat, öreg magyar orvosként, szemtanú zsidóként. Mit kezdjen magával, ha az emlékei nyomán lépked vissza az időben, hogyan kerülje ki azt az 1944/1945-ös évadot a pokolban, vagy a kalandregényt. Apám nem jött el J. temetésére, ő és H. akkortájt már nagyon hosszú évtizedek óta nem találkoztak egymással, hacsak véletlen össze nem akadtak az utcán. Amikor J. korai halála és végül bonyolultra sikerült temetése szóba került köztünk, akkor apám vállvonogatásából, illetve szelíd nógatásából, amivel egy újabb téma felé terelt, csak megérthettem, hogy sem H.-ra, sem halott fiára nem akar emlékezni, mert mindketten elkerülhetetlenné teszik, hogy megint csak visszafelé induljon a múltba, amitől az új világ megszabadította. S ugyan 1989-ben még minden rendben lévőnek tűnt, de amire J. meghalt, már nyilvánvaló lett, hogy a folyamatos jelen idő által egyszerűen kitakart és nevetséges díszletté silányított múlt uralma teljes egészében véget ért. És visszatértek a veszélyes fogalmak, azok a szavak, amelyek nem úgy szabták meg a létét, ahogyan ő akarta volna.

Amikor az ötvenes évek első felében barátságuk még töretlen volt, H. ahogy ők mondták, a ’katpolon’ dolgozott fordítóként. Amúgy professzionális zenerajongó, csendes ember lévén, a gyerek túl zajos volt néki, inkább csendben elváltak. Látom, ahogy H. és az apám, fiatal és felszabadult vidám kommunisták, a retorika által lassan formálódó történeteiket meséltek kedves és szép feleségeiknek, Steinbeck Kedves csirkefogók című regényének modorában, amely könyv az apámnak igen fontos volt. De hát miféle élettörténet az, amelyben valaki, mint az apám, végül elnémított, jelentés nélküli epizóddá változtatja azt, ami tényleg megtörtént vele, azaz úgy formálja a múltat, mintha az mégsem történt volna meg.

[…]

Az apám sem gondolta, hogy miután hazatért, az új világban zsidóként folytatja az életét. Ebbe az egész dologba őt csak beleszorították egy rövid és kínos epizód erejéig, miért is folytatta volna, vette volna magára azt. Arról nem beszélve, hogy nem ez volt az egyetlen hazugsággal felérő felejtés, elfojtásból következő hazugság, elnémított emlékezet és diadalmas amnézia, amit maga körül láthatott. Láthatta, hogy mint tűnt el 1945 után szinte egyetlen perc alatt a Csonka Magyarország létét determináló trauma, az a kulturális rendszer, az a mentalitás, amelyben felnőtt, miként tűnt el a kollektív emlékezetből a két bécsi döntés utáni ország térképe, amelyeket ma is alig tud felidézni bárki. A világháború alatti évek növekvő Magyarországának különös korszakát, a rettegett jóvátétel és a részleges siker, az országgyarapodás és a zsidótörvények napjait a háború után azonnal elfelejtették mindazok, akik túlélték az egészet. Pontosabban úgy hatott, mintha elfelejtették volna, holott csak rémülten hallgattak, ameddig hallgatniuk kellett, majd inkább csak illett. Láthatta, illetve maga is gyakorolhatta az 1956-os, ahogy ő és barátai utólag mondták: OSE, azaz Októberi Sajnálatos Események alatt történtek radikális elfelejtését. A nemzedékéhez tartozókkal együtt, az elfojtás számtalan módszerét próbálhatták ki.

Tizenhat éves koromban egy vakvéletlen volt ötvenhatosok közé sodort, egyik iskolatársam, (későbbi barátom) szüleinek a lakásába, ahol a forradalom kommunista elitjéhez, azaz Nagy Imre egykori környezetéhez tartozó, javarészt börtönviselt férfiak töltötték együtt szombat estéiket úgymond beszélgetéssel. A gyakorlatban folyamatosan a forradalomról és utóéletéről vitatkoztak, néha üvöltöztek, ahogyan a történelmi eseményt elemezték, ami szünet nélkül, a mindennapi életüknél jobban foglalkoztatta őket, tehát kényszeresen, becsületesen és elfogultan. Mindez, amúgy véletlenül és mellékesen, hosszú évtizedekre kijelölt számomra egy ösvényt, amelyen aztán holdkórosként haladhattam. Amikor tíz éve egy könyvet írtam a forradalom emlékezetének elfojtásáról, akkor kezdtem csak látni a magam történetét, ebben a nagy és bonyolult történetben, hogy miféle Fabrizio del Dongóként csatangoltam évtizedeken át egy virtuális csatatér akkor is, ma is vélt ellenségekkel és remélt szövetségesekkel teli, végül aztán elhagyott, üres mezőin. Az ötvenes évek végén, a külső kerületek egyikében épült lakótelepen lakott M. J. és férje, legendás újságíró, hihetetlen történetek, történelmi nevekkel teli anekdoták tudója, továbbadója, kitalálója, átfogalmazója. A közeli metróállomástól szeles, sötét és kihalt téren át vezetett az út a lakótelep felé. A mellékutcákban akkortájt még nem vezették be a modern városkép kialakulásában fontos szerepet játszó, járdákon álló, az esti Budapestet hirtelen fényözönbe borító ostorlámpákat, az úttest közepe felett függő henger alakú fém lámpatestből mindössze egyetlen villanykörte sárga fénye szivárgott. Szeles estéken ide-oda csapódva, gyenge, mégis éles reflektorként egy-egy pillanatra megvilágította az utca egyik oldalát, hogy ugyanakkor a másik belesimuljon a város egészét elborító sötétbe. Elég sokszor álltam abban a konyhában, néztem ki a hatvanas évek végi budapesti éjszakába, figyeltem a lámpa fénykörébe kerülő, majd sötétbe visszamerülő padokat, a mindig kitaposott, kiégett füvet, a szemközti kapualjat díszítő, zodiákus jegyeket ábrázoló kerámiákat, és azon gondolkoztam, amit benn hallottam.

De mégsem így volt, nem ilyen egyszerűen történt. Minthogy addig gyakorlatilag sehol nem hallottam, s józan ésszel nem is hallhattam az egykori résztvevőket a forradalmukról beszélni, hát még abban a regiszterben, ahogy ott a dohányfüstben, alkoholtól hevülten vitatkoztak, vagy nekünk magyaráztak, ezért nem annyira elgondolkoztam, hanem egyfolytában kapaszkodtam. Nem voltam ilyesmihez szokva. Otthon nálunk ártatlan vagy absztrakt művészeti dolgokról esett szó, az apámmal folyamatosan az egyetemes modern kultúráról beszéltünk. Ma már kínosnak látom, de akkortájt magától értetődőnek tűnt, hogy előbb tudtam arról, hogy ki Franz Kafka, mint Kaffka Margit, hamarabb olvastam Georges Perecet, mint Móriczot. És persze úgy hallgattam Mensáros XX. század című estjét, mint egy csodát. Álmélkodva figyeltem az Egyetemi Színpadon szürke öltönyben, fehér ingben, mellényben álló ősz hajú színészt, akinek minden egyes gesztusából, hangsúlyából áradt a bölcsesség, a türelem és az idegenség. Jó tanítványa voltam az apámnak, rajongtam hát Klee és Kandinszkij képeiért, ráadásul idejét múltnak tartottam nagyanyám nézeteit Richterről. Mindent egybevéve pökhendi kis sznob voltam, semmi más.
De mindabból, amit abban a lakásban hallottam, gyakran nem értettem semmit. Korszerűnek véltem magam, de egyszerűen csak naiv és mérhetetlenül felületes voltam. Amikor esténként a nővéremmel közös szobánkban lapulva kihallgattam a hallban, egy modern fém állólámpa fénye alatt ülő anyám, apám és barátaik beszélgetését, akkor olyan emberek szavát lestem, akik teljes egészében otthon voltak a világban. Magától értetődően uralták az életüket, de otthonosságuk sokkal inkább elveik beváltságán, sikeres gyakorlatukon, mintsem a politikai hatalommal való direkt kapcsolataikon alapult. Amint a szüleim, úgy a barátaik is kommunisták voltak, vagy azzá lettek, viszont soha nem voltak tagjai a hatalomvédte férfiak vitathatatlan erejét árasztó professzionális politikai elitnek, de még ismerni sem nagyon ismertek odatartozókat, legfeljebb tán hallomásból. Így aztán odáig, amíg el nem jutottam M. J. és férje, titokzatos könyvekkel, üres üvegekkel és mindig teli hamutartókkal agyonzsúfolt lakótelepi lakásába, s a vad vitákkal teli szobából ki nem menekültem időről időre a konyhába, soha nem hallottam olyan embereket beszélni, akik a jelen mellett, azzal párhuzamosan, egy elsüllyedt és mégis érvényesnek tartott világban éltek. Egész életük, minden egyes, az adott jelenben zajló pillanatuk, egy – maguk így vélték akkortájt – mindörökre nyilvános emlékezet nélkül maradt, elnémult esemény, a forradalom függvénye volt. Ugyanakkor ezek az emberek egyetlen percre sem tűntek vesztesnek, sem kívülállónak, amint a múlt rendszer híveinek, egykori kivételezetteknek sem. Azok az emberek ott, abban a lakásban a hatalomvédte bensőség magabiztosságával élőnek tűntek, akik számomra mindaddig elképzelhetetlenül kemény szavakkal beszéltek a Kádár-rendszerről, és közben egyetlen pillanatra sem féltek. Nem halkították le a hangjukat, nem óvatoskodtak, nem tűntek riadtnak, és az a kíméletlen és ugyanakkor tökéletes terepismeretre valló hang, a modor, ahogyan a rendszert szidták, már önmagában véve is felfoghatatlannak tűnt. Ugyanis félreérthetetlenül a sajátjuknak tekintették azt, és Kádárról az ő szocializmusuk árulójaként beszéltek.
Egy idő után megértettem, hogy miközben egyetlen pillanatra sem hittek abban a változásban, aminek végül 1989-ben a tanúi és alakítói is lettek, a józan hitetlenségüktől függetlenül, önkéntelenül is, de úgy beszéltek, mint akiknek a szava döntő súllyal esik latba valahol, számomra addig ismeretlen dimenziókban. Ha el is vesztették a hatalmukat, nem vesztették el a rangjukat. A mindennapi életet a történelmen át szemlélték, és az utóbbit tekintették lételemüknek. Folyton és kérlelhetetlenül elemeztek, minden, az aktuális jelenben zajló eseményt azonnal a történelmi szükségszerűségek teljesülése szempontjából értelmeztek. Akármint is, a szó igen komoly értelmében véve, nem voltak civilek. Kommunisták voltak, tehát folyamatosan szolgálatban álltak.

Akkortájt azt azért már tudtam, hogy egyébként miképp élnek, miért beszélnek igen halkan azok, akiknek odaveszett hajdani világuk, akik szomorúan és reménytelenül nézték a nekik visszavonhatatlanul idegen jelent, amelyben a gyermekeik már otthonosan éltek. Amely otthonosság látványa még idegenebbé tette őket, s ezt a generációk közti különbséget még jobban megsínylették, mint a politikai rendszertől való távolságtartást. Budán, a Lágymányoson, ahova a szüleim végül több lakáscsere után keveredtek el, egy akkor még csendes mellékutcában nőttem fel, s arrafelé otthonos osztálytársaim szülei, nagyszülei mindaddig, amíg meg nem látták, hogy mégiscsak egy kommunista zsidógyerek vagyok, semmi más, tehát ameddig őszinték lehettek velem, addig épp oly szorongva, aggódva, halkan tehát, ám szívesen beszéltek mindarról, ami történt velük. Hallgattam az óvatos tartózkodással, de mindig pontosan elmondott történeteiket a kitelepítésről, soha vissza nem kapott javaikról, az egyetemekről való kirúgásukról és kényszerű társbérleteikről, a messze tűnt rokonokról, a malenkij robotról, a kommunistáktól való, mélyen érthető félelmeikről. És csak alig vettem észre a finom megvetést, amellyel az én világomat szemlélték. Jártam néhány házban Leányfalun, ahol a hátsó szobákban semmi sem változott a harmincas évek vége óta. A vászonnal letakart bútorok mögött, a félig lehúzott redőnyöktől félhomályos szobák mélyén, a falnak támasztva Horthy Miklós bekeretezett fényképére bukkantunk, amelyen a kormányzó épp Kolozsvárra lovagolt be. A sötét és dohos fürdőszobában Nagy-Magyarország térképe lógott a falon, Nem nem soha felirattal. Keresztek lógtak a falakon, és azokban a magas ágyakban fekvő nénikék nemcsak az éjjeliszekrényen tartották, de olvasták is a Bibliát, és elképedve néztek rám, hogy a József és testvéreit ugyan olvastam, de az Újszövetségről nem gondoltam, és nem is tudtam semmit.

Nyilván olyan értetlenül és óhatatlanul is arrogánsan viselkedtem, amiből Szent Imre város népe lassan csak megértette, hogy honnan, miféle idegen világról, tehát a félt, de általuk mélyen lenézett, és gyakran szinte gyűlölt jelenből estem be a múltjukat oly féltékenyen őrző lakásaikba. A mi életünk és az Ábel Jenő utcai Bauhaus házakban vagy épp a Ménesi út villáiban lakó iskolatársaim élete közti különbség csak segített abban, hogy megsejtsem, miért áradt a nagyszüleikből egy számomra otthonról ismeretlen, és persze épp ezért ellenállhatatlanul vonzó folyamatos melankólia. Azoknak az embereknek a hatalmas koloniálbútoraikkal berendezett, sötétnek látott lakásai mélyén egyszerűen nem volt többé mit várniuk a jövőtől. Koloniál könyvespolcaikon számomra ismeretlen szerzőkre bukkantam, köztük Nyírő József regényeire, persze mindig halinakötésben. K. nagymamájától kölcsönkaptam Nyírő Uz Bence című regényét, és persze semmibe vettem: Golding, Kafka, Thomas Mann felől néztem, s nem nagyon volt mit látnom abban. Kívülállásuk, esetlen szomorúságuk végül megközelíthetetlenné tette őket, hiszen ugyanabban a városban éltünk mindannyian, és ők ugyanolyan magától értetődően idegenül, mint amilyen otthonosan mi éltünk az anyámmal és az apámmal.

De ezek a férfiak ott, abban a kisméretű és rosszul berendezett lakótelepi lakásban soha nem voltak szomorúak, és vereségük bizonyossága ellenére se tűntek egyetlen pillanatra sem reménytelennek. Elsüllyedt birodalmuk méltó urainak tekintették magukat, miközben – mint hetek alatt megértettem – személyes ismerősei voltak azoknak az embereknek, akik akkortájt az országot vezették, s akiknek a nevét én az újságokból, a rádióból és a plakátokról ismertem. (Televíziót 1973-ig csak ritkán láttam, az apám mérhetetlen ostobaságnak tartotta azt. Anyai nagyanyám folyamatosan zenét hallgatott a rádióban, apai nagyanyám pedig hol pasziánszozott, hol mindenféle nyelveken krimiket olvasott. A televízió tényleg nem hiányzott.)
Odáig nem láttam, hiszen hogyan is láthattam volna olyan embereket, akik nemcsak személyesen ismerték az MSZMP vezetőit, de amint az egy-egy történetükből kiderült, ha egykor szót váltottak azokkal, vagy a hatvanas évek elejétől fogva véletlen találkoztak egymással, akkor továbbra is tegeződtek. S ami tényleg felfoghatatlan volt, ahogy azt a beszédmódjukból megértettem, hogy minimum egyenrangúnak tekintették magukat azokkal. Ez pedig, túl a mindenkori hatalomvédte bensőség látványa által kiváltott szégyellnivaló tiszteleten, igazi döbbenettel töltött el. Ezek az emberek járatosak voltak a munkásmozgalom történetében, egy alkalommal egyikük hosszan bizonyos Endréről beszélt nekem, amíg szédülten rá nem jöttem, hogy az tényleg Ságvári Endréről beszél. Mind ismerték Kádárt, aki börtönbe záratta őket, és olyan megvetéssel beszéltek az MSZP első titkáráról, ami csak az ember személyes ismerőseinek jár ki.
Akkor láttam először, mint aztán később megértettem, utoljára igazi kommunistákat.

György Péter