Otthon nálunk a hallban, az előnyös áron vásárolt korszerűnek tűnő NDK könyvespolcrendszer egyik rejtett zugában megtaláltam az 1956-os újságok egy jól csomagolt kollekcióját (viszont ugyanott nem akadtam rá a zöld spirálfüzetre). Ott volt a forradalom napjai alatt összegyűjtött újságkivágások gyűjteménye, megtaláltam a Népszabadság első számát, amiből mintegy mellékesen megérthettem, hogy minden másképp volt. Ha egyetlen olyan kérdést tettem fel, ami a forradalom történetével kapcsolatos tudás minimumára utalt, akkor ezek a férfiak olyan alapos és pontos válasszal láttak el, amit magam sem reméltem. A cikkgyűjtemény mellett ott volt Azsajev Távol Moszkvától című regénye, amelyet ugyan elolvastam, de amíg abban a lakásban az egyik férfi rám nem nevetett, s meg nem kérdezte, hogy mégis mit gondolok, miért is voltak azok a kedves emberek távol Moszkvától, nem igazán tudtam a választ. Ott tudtam meg, hogy Makarenko telepe valójában egy KGB-intézmény volt, ahol az új ember kovácsa, a forradalmi pedagógia hőse komoly rangban szolgált. Ám, hogy a könyv remekmű, azt ők nem vonták kétségbe. Kívülről tudták a sztálinizmus történetét, olyan anekdotákkal szórakoztattak, amelyeket meg sem próbálhattam elmondani az osztálytársaimnak, mert egyszerűen bolondnak néztek volna. Úgy beszéltek a moszkvai emigrációban történtekről, mint ami tegnap történt, olyan részleteken vitatkoztak, ami újra és újra világossá tette, hogy milyen mérhetetlen nagyságú az a láthatatlan birodalom, amelynek elvtársai voltak egykoron.
Az 1956, 1957-es újságokban megtaláltam azoknak az embereknek a nevét is, akiket szombat esténként láthattam, s akik aztán mintegy húsz évvel később megalapíthatták a Történelmi Igazságtétel Bizottságát. Így aztán megadatott nekik, hogy túl saját kommunista világukon, túl a világtörténelembe vetett bizalmuk őrületén, végül civilként állhassanak ott kivégzett barátaik, hajdani elvtársaik koporsói mellett a Műcsarnok lépcsőin, 1989 nyarán, fényes napsütésben.

Ők voltak az igazi kommunisták, akik az elejétől fogva végig- és megcsinálták azt, amiről az apám és a barátai folyamatosan beszéltek. Azok közé tartoztak, akik nem csak megértették, de meg is élhették, hogy a történelem nem csak elszenvedhető, ellenben olykor hatékonyan alakítható is. Ennek a kivételezettséghez vezető felismerésnek a nyoma egyetlen pillanatra sem tűnt el az arcukról, akármilyen elnyomott, sarokba szorított életet is éltek látszatra, a lényegről való tudásukat nem vehették vissza. A hatalom gyakorlásán nem a közjavak fosztogatását értették, hanem az új és demokratikusnak remélt szocializmus kíméletlen kikényszerítését. Amikor 1956 után kijöttek a börtönből, s lassan visszatérhettek a mindennapi életükbe, továbbra is kommunisták maradtak, radikális baloldaliak, demokratikus szocialisták, akiket akkortájt még sokkal inkább szigorú erkölcseik választottak el a hatalom gyakorlóitól, mintsem tényleges politikai elveik. Nagy Imre és társaik kivégzését soha nem bocsájtották meg, de továbbra is ugyanabban a baloldali univerzumban éltek, mint a kivégzéseket s az ő börtönbüntetéseiket elrendelők. Bírósági tárgyalásaikon, az utolsó szó jogán, adandó alkalommal a Párt bocsánatát kérték, remélték. Ha ennek is köszönhették, hogy túlélhették, kétség kívül igazuk volt. S ugyan nem érdekelte őket többé belülről a Párt, de még hosszú éveken át nem adták fel a meggyőződésüket. A szocializmust nyilvánvaló mód előbbre valónak tartották, mint a polgári demokráciát vagy a kapitalizmust. Tudták, hogy a hidegháború világában melyik oldalon állnak. Egyikük, és okkal, azt nehezményezte, hogy a Párt finoman szólván is a gyermekeit bünteti, amikor azokat nem engedi egyetemre. Beharapta a szája szélét, és elment Aczélhoz. Az meg azt mondta neki, nézd, persze, el van intézve. Csak lásd be, hogy mi csináltuk meg azt, amit 1956-ban ti rontottatok el. Demokratikus szocializmus van, nemde? Az 1970-es évek elején, amikor ez történt, ráadásul még igazat is mondott. Amennyire az államszocializmus demokratikus lehetett, annyira a Kádár-rendszer az volt.
Az a nagyszerű férfi, akinek ezt mondta, nyilván tehetetlen volt. Nem csak azért, mert Aczél a gyenge pontjára tapintott, amikor világossá tette, hogy az elveik között semmi eltérés nincs, mindössze az etika, a holtak emlékéhez való hűség választotta el őket egymástól. Hanem azért nehéz lehetett hallgatnia mindezt, mert a kommunisták voltak azok, akik mindig különbséget tettek a fétisként tisztelt végső érvük, az objektív és konkrét helyzet és a szubjektív interpretáció között. És objektíve, akkor és ott, annak az Aczélnak volt igaza, akit morálisan semmire sem tartott. Hosszú-hosszú évekbe telt, amire azok az emberek lassan és óvatosan kiléptek a baloldali univerzumból, és megérkeztek a posztkommunisták civil bagázsába, s már nem tekintették magukat a haladás kivételezett kémjeinek, a történelem titkosügynökeinek.

Az egyik szombat este a konyhában állva, a házigazda felesége a nevemet hallva rám nézett, kicsit megállt, s lassan és nagyon óvatosan, mint aki egy nagybeteghez fordul, halkan azt kérdezte, hogy az apám vajon túlélte-e. Mármint a forradalmat, illetve a megtorlást. Utoljára fegyverrel - úgy mondta, gitárral - a kezében láttam, mondta, de arra már nem emlékszem, hogy pontosan hol. Ennek az asszonynak a férje azok közé a kommunisták közé tartozott, akiket okkal tekintettem álruhás hercegnek. Viselkedésén akkor is egészen pontosan látszott, hogy milyen közel élt egykor ahhoz, amit nyers politikai hatalomnak neveztek, s milyen mély nyomokat hagyott rajta a hajdani, túl intim közelség. Gőgös maradt, de az értelmét felnyitotta minden új tapasztalatra. Épp oly távolságtartó volt, mint amilyen oldott ugyanakkor.
Képtelen helyzet volt. Csak a menekülési vágyamra, a pánikra emlékszem tisztán, a rémületre, hogy valami jóvátehetetlen ne történjen. Emlékszem, amint a metró iszonyú vad zajában elmerülten, az üres kocsiban ültem, amely a szombat este is néma város alatt, dübörögve vitt Buda felé. És nem tudtam, hogy mi történik velem.
Korán értem haza. Azokban az években az apám nagyon közel volt hozzám, pontosabban, mint azt később kétségbeesve beláttam, mindössze az történt, hogy ő engedett közel magához. Szóval szüksége volt rám, mert akkortájt úgy folyt az én életem, hogy az akaratlanul is, de az ő kedves nótájának a ritmusát követte. Úgy táncoltam, ahogy ő zenélt, úgy voltam baloldali, antikapitalista, és mit tudom mi még, amire neki volt szüksége. Azt éreztem, hogy az apám szeret, szeret, szeret.
Leültem mellé a hallban. Az állólámpa fénykörében dolgozott, és gyorsan, a habozás legcsekélyebb jele nélkül, vak bizalmammal hadartam el mindazt, amit hallottam, mert csak arra vártam, hogy elmondhassam végre az egészet. Meg sem fordult a fejemben, hogy mindez igaz lehet, s ha igaz, akkor az mit jelent. Elmondom, gondoltam pánikban, és ő aztán majd azonnal megoldja az egész helyzetet, ő az apám. Igazság szerint csak annyit tudtam, hogy ha az a dolog a fegyverrel véletlenül igaz, akkor az rettenetesen kellemetlen lehet, de nem voltam a közelében sem annak, hogy elhiggyem, vagy ne higgyem. Szót sem értettem az egészből.
Az apám lassú lett, hirtelen olyan lassú, amire addigi tapasztalataimban nem volt példa. A hirtelen tempóváltásokat későbbi vitáink során is csak akkor használta, ha nagyon fenyegetőnek vagy meglepőnek tartott valamit, s időre volt szüksége. Általában kihasználta a gyorsasága előnyeit, s nem volt szüksége arra, hogy taktikázzon. De akkor este feltűnően csendes maradt, a nikotintól koromfekete ujjhegyei között tartva, mélyen megszívta a cigarettáját. Amikor dohányozni kezdtem, igyekeztem, hogy az ujjam olyan legyen, mint az övé, amit az ujjak között kellő szögben tartott füstszűrő nélküli Kossuth cigaretta erős megszívása hamar lehetővé tett. És én büszkén mászkáltam, ujjaimon az apám bélyegével. Szóval az apám, ma úgy mondanám, hogy rémült lett. Ki is mondta ezt, kérdezte. Pontosan ki és mit mondott? Elmondtam annak az asszonynak nevét, amire hátradőlt a székén, azonnal rágyújtott egy újabb Munkásra, majd azt kérdezte, hogy józan volt-e. Erre nem tudtam mit válaszolni. Abban a lakásban ugyanis mindenki ivott, pontosabban mindenki egyfolytában ivott, és lehetőség szerint dohányzott, miközben folyamatosan beszélt. De soha senki nem tűnt részegnek, mindössze, ha hevültnek. De az az asszony, apám hajdani évfolyamtársnője, valóban nagyon sokat ivott. Szegény J., mondta az apám. Amennyit iszik, csoda, hogy még él. Miket nem beszél összevissza. Hogy szeretettel üdvözölt volna? Hm. De hiszen alig ismertem. Semmi jelentősége az egésznek, összevissza beszélt. Valahogy így. Még azt sem mondta, hogy ne menjek többé oda. J. soha nem tért vissza a kérdésére. Én pedig a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választottam. Pont úgy tettem, mint az apám. Hosszú éveken át egyszerűen nem gondoltam erre a dologra.

Ami az apám 1956-os, elfelejtett naplóját illeti, abban ez olvasható: „Nov. 4. Reggel 5. Ágyuzásra ébredünk. Mi az? 5.20. Nagy Imre beszél a rádióban. ’...ma hajnalban hitszegő támadást intéztek ellenünk...’ Anna: ’Menj, Piros.’ 6. Egyetemen. 7.’ Valahol a VIII. Ker-ben.’ Mindenki harcol. Segít-e Nyugat? Kádár ’kormány’ (Münnich, Nyers, Marosán, Apró Kossa, Rónai stb.) Nov. 5. Még remélünk... nyugat kitartásra biztat. Nincs villany, rádió. Gitár, benzin, gránát – tankok ellen? Már nem harcol mindenki, s a lakosság a saját lakását félti. Szegények... Nov. 6. 350-en 100 tank ellen? Fegyverletétel. Az orvosi szobával, sebesültekkel a Koltóiba. Nov. 7. 16. Nap. Koltói. Egy belgakongói lepratelep ehhez képest floridai üdülőtelep...”

Akármit csinált, vagy nem csinált, azt hiszem az őt ekkortájt igazán közelről ismerő H. A. és felesége, H. E. mondták jól 2010 kora tavaszán, egy szombat délután. Nyilván belekeveredett valamibe. Nyughatatlan természet volt, arrafelé járt, amerre a dolgok történtek. A 60-as évek végén a napló ott volt valahol az egyik szekrényben, vélhetően abban a szobában, ahol beszéltünk. Nem hiszem, hogy arról lett volna szó, hogy akkor és ott nem emlékezett rá, de nem is magától értetődő, hogy pusztán félelemből hazudott volna nekem. Amúgy, ha azt tette volna, abban is igaza lett volna - 1969, 1970 táján egy nyilvánosságra nem került 1956-os történetről, akármi is volt az, bizony továbbra is hallgatni kellett. De biztos, hogy az meglepte, hogy a békés hétköznap estében, hirtelen előkerült a múlt. Nappal réteg rakódott rétegre, amit pedig az éjszaka hatalma visszabontott, azt nem velem beszélte meg. A csend csendet szült, egyik elhallgatás pedig a másikát. Bort elhallgatni komolyabb kaland volt, mint az 1956-os őszt eltüntetni. Az egyik elnémított emléknek a nyomán szóba sem hozni többé a másikat. Ami az akaratlan emlékeket illeti, azokról pedig az élete végéig sem beszélt. Soha nem fogom tudni már, hogy miként dolgozott benne a néma és kérlelhetetlen belső beszéd, miként élte le az apám az egész életét az emlékezés és a felejtés kettős ügynökeként. Hasonlóan százezrekhez.

Akármi történt, arról az életben többé szót nem ejtett. De azért, ha nem is gondoltam rá, csak megjegyeztem. Voltak évek, hogy nem érdekelt, voltak, hogy nyomasztott az 1956-os történet, vagy semmi sem történet. 2007-ben az apám utolsó évében, amikor bori napló már heti beszélgetéseink része lett, amikor kiderült, hogy az alsó tagozatos osztályfénykép a Váli úti zsidó általánosban készült, ahol ugyan magyarul tanultak, viszont a hittanóra ha részben is, de mégiscsak héberül folyt, és ha nem is túl sikeresen, de mindenesetre az apám több mint ötven évvel a születésem után hirtelen egy-két héber gyerekdallal volt szíves elszórakoztatni a kertben, amelyben épp hétágra sütött a nap, és az apám nevelt lányának fia által őrzésre ott hagyott Igor névre hallgató, amúgy galamblelkű véreb álldogált a kerítés mellett, ezt még akkor sem mertem elővenni. Az ötvenhatos napló többé nem létezett. (A kutyának tényleg galamblelke volt, csak épp úgy nézett ki, mint a Bidstrup karikatúrái című kötet egyik rajzsorozatán ábrázolt négylábú iszonyatos szörnyeteg. Nyomasztott, hogy az apám rendszeresen egy vérebbel van összezárva, értettem én, hogy senkit sem érdekel a múlt, de azért ez mégis sok volt.)

Apám gyermekkoromban Sztálin kedvenc dalát, a Szulikót énekelte és furulyázta az ágyamnál, s ez a műsorszáma olyan sikeres volt, hogy 1983 tájt átjött a Fasorba is, és eljátszotta Eszter lányomnak, aki a rácsos ágyban állva, tartózkodó érdeklődéssel hallgatta alig ismert nagyapja különös spektákulumát. Szerette végigénekelni az egészet, de volt egy versszak, ahol intően felemelte azt a nikotintól sötétbarna mutatóujját, mondván itt a lényeg. „Újnak látszik / mégis ismerős / ezért harcoltunk mi szenvedők / ezért hullt a vér / hullott a veríték, / hogy emberré tegyék a szenvedőt.”

Személyes részvétele a forradalomban még 2007 nyarán és őszén is tabu maradt, miközben a forradalom bukása feletti hajdani bánat, a melankolikus berúgások évada már visszatérő téma lett, de a fegyveres részvételről való egykori beszélgetést mindvégig elkerültük. Halála után egy évvel megkérdeztem az anyám. 1956-ban megállapodtunk az apáddal, mondta, hogy soha, de szó szerint soha senkivel nem beszélek erről, és ehhez is tartottam magam. Egyszer az apám felhívta őt a hetvenes évek vége felé, és akkor ismét világosan leszögezték, hogy miről is nem beszélnek senkivel. És nem is beszélt az anyám, mindaddig, amíg az apám élt. Holott ő azért, ha szelíden is, de szívesen hallgatta, ha kicsit ironizálok az apámon.

Az én feladatom csupán az, hogy rekonstruáljam a társadalmi fantáziának, a felejtésnek és az elfojtásnak, az eltűnt történeteknek azokat a kereteit, azt a teret, amelyben mindezt tündér könnyedséggel, sikerrel megtehette. S nem is elsősorban a Rákosi-korszakról van szó. Az apám, ’Piros elvtárs’ nem pusztán a Madisz, az MDP tagja volt, de a Mefesz alkalmazottja is, az egyetemi éveit hivatásszerűen végigpolitizálta, de aztán a gyógyszerkutatás jobban érdekelte. S minthogy a Pártban a hivatásos forradalmárnak, még 1956 után is volt némi befolyása, ezért nem volt különösebben nehéz az Issekutz Intézetbe kerülnie demonstrátornak. Nem derül ki már, hogy az idős professzor mennyire örült, örülhetett új munkatársának. Dunapentele építőmunkásait fiatal orvostanhallgatók gyógyították, köztük az apám, mint anyámnak írott leveleiből kiderül, az agitációt ugyanúgy feladatának látta, mint a sebek kötözését. Amikor az Akadémia Gyógyszerkutató Intézete Budapest egyik híres, vadonatúj tízemeletes épületébe költözött az Üllői úton, az apámnak fent a hetedik emeleten volt az irodája. S ez már maga volt az ultramodern világ.

[…]

Amikor megnyitották a berlini Jüdisches Múzemot, az üres épületben Sasha Waltz és társulata előadta a Körper című szabad improvizáción alapuló kontakttáncot. Ennek a remekműnek egyes pontjain nyilvánvalóan, világosan érthető idézetként térnek vissza az 1945-ben a felszabadult koncentrációs táborokban készült felvételeken látottak, amely filmeken holt testek nyomódnak holt testnek, együtt hullanak alá, fordulnak, görögnek, immár mindössze a gravitáció úr azok felett. A csontsovány holttestek hullanak, zuhannak alá, egymásra esnek, egymásnak ütődnek.
Ott Berlinben, abban a múzeumban, az új német balett egyik legjelesebb képviselője állított emlékművet az emberi létezés történetéből nyomtalanul eltüntetetteknek. Romlandó, esendő, szép meztelen testek mozdultak holtként, haldoklóként, hogy ki-ki megpróbálhassa a lehetetlent, és emlékezhessen azokra, akiket már soha nem ismerhetünk meg, akiknek mindazt, ami történt, semmi nem teheti jóvá, s akiknek halálára épp oly elemi érdekünk emlékeznünk, mint amilyen értelmetlen és reménytelen. A halott testeket játszó élő testek, a nürnbergi perben, majd az Eichmann-perben is használt The Nazi Concentration Camps című filmben látható felvételeket, illetve a Sidney Bernstein és Bill Lair által forgatott, illetve Alfred Hitchcock által szerkesztett, F3080 kódnevet viselő, később a Memory of the Camps című alkotást idézik, amely 1984-ben került elő a londoni Imperial War Museumból, s került be az európai, amerikai médiarendszerbe, hosszú évtizedekkel később. ’Bemutatták azt a rémes filmet, és az mindent elrontott’, panaszolta Hermann Göring ott Nürnbergben, amikor a vád tanújaként vetítették le a dokumentumokat. Nürnbergben a vádlottak egy része képtelen volt végignézni a filmet, Eichmann Jeruzsálemben, ült az üvegfülkéjében, és nem fordította el a tekintetét. A táborokban készült felvételeken az ott elfogott német őrök, nők és férfiak ’temetik’ el a holttesteket, azaz vonszolják, dobálják azokat a tömegsírokba. Élő angol és amerikai emberek állnak ott, s nézik, amint tegnap még ugyanott őrként tevékenykedő német emberek dobálják a részben már merev, részben könnyen mozduló, engedelmesen hajló testeket, amelyek egykor ugyancsak német, angol, francia, orosz, lengyel, magyar emberek voltak, és mindezek mellett és alatt a nemzetiségükön túl vagy innen zsidók is voltak, lehettek. Aztán az angol és amerikai emberek odahívtak túlélő német embereket, hogy nézzék, igen erősen nézzék, amint honfitársaik ezt a különös balettet végzik, az élők táncát a holtakkal, a gyilkosokat, amint táncolnak, ahogyan eltemetik az áldozataikat. Az élő és halott testek közti végső, különös együttműködés látványát, a gravitációval, a súlyponttal, az önkéntelen mozgást végző, elszabadult végtagokkal való küzdelmet nehéz volt nézni ott, azokban a napokban, németeknek és angoloknak egyaránt, de a kései szemtanúknak sem könnyebb a filmeket látnia, akár egy archívum mélyén vagy a Youtube új varázslatos közegében, egy számítógép képernyőjén kövessék a testek hullámzását. Sasha Waltz táncosai felidézték a táborokban látottakat, ott Libeskind különös épületében, az üres terekben, ahova pár nappal, héttel később tárgyak kerültek, fényképek azokról, akiket felidéztek, és végül saját magukról, amint táncoltak ott.

Aztán megint múlt az idő, bolygók fordultak meg egymás körül, új történeti korszak kezdődött el, s részben ugyanazok a táncosok, ugyanabban a városban, tíz évvel később egy másik múzeum megnyitásakor ismét táncoltak egy üres térben. A Jüdisches és a Neues Museum, két időpont, két tánc, az emlékezet két formája, két eltérő rendje. A Jüdisches Museum új épület, a Neues Museum egy angol építész által rekonstruált német építész műve. A David Chipperfield tervei nyomán megnyílt múzeumépületben láthatóak maradtak a világháború nyomai, a Berlint szétbombázó angol repülők 1943-ban, majd 1944-ben lerombolták a múzeum jelentős részét is. Az emberi lények időleges nyomai az üres terekben: a tánc a múzeumban, az emlékezet formáinak hullámzása.

Mint aki egy idegen bolygóról érkezett, más kontinensen, más égöv alatt, ismeretlen időszámítás szerint élt, megfejthetetlen betűkkel írt, féltékenyen őrizte az inflációban megsemmisült pénzét. Túl távolról jött ahhoz, hogy bárki elhihette vagy kétségbe vonhatta volna mindazt, amit mond. Sokáig hallgatott, előbb kényszerből, aztán megszokásból, végül tehetetlenségből. Sem közömbös nem volt, sem reménytelen, csak túl hosszú volt az út az időben és a térben. Évtizedeken át használta ugyanannak a városnak az utcáit, tereit, hol ezen a sarkon villant fel egy emlék, hol egy másikon hunyt ki. Aztán évek múlva hirtelen rájött, hogy ezen az utcán ment akkor, amikor először felejtkezett el arról, akit addig mindig számon tartott, egy másik téren megfogta valakinek a kezét, akivel egy harmadikról beszélt, aki nem élte túl.
Lassan mindenki, akit azokból az időkből, onnan ismert, már réges-rég meghalt, s az élők, akik körülvették, mind egyre idegenebbnek tűntek. Ha majd senki nem él, akivel együtt volt ott, akkor majd azt mondhat, amit akar, ha akkor még beszélni akarna. De hisz akkor lehet könnyen igazat mondani, amikor már nincs miért hazudni, hallgatni többé. Amikor meghalt az apám, arra gondoltam, hogy most aztán nem tévedhetek, mert azt írok, amit akarok. Jobban kell vigyáznom, mint valaha kellett.

Öreg lett, ez azt jelentette, hogy nem ismerte fel pontosan, mikor nevetnek rajta, és mikor azon, hogy amit mond az valóban mosolyra ad okot. Miért hagyta el őt, miért jött vissza onnan, miért megy el megint. Kik ezek, mikor állnak fel a templomban, miért akkor fordulnak az oltár felé, miért lépnek vissza, miért ülnek le. Miféle szertartás ez, mit jelent ez a szokás, ez a rend. A Váli úti iskolában volt zsinagóga. A Batthyány téren az Anna templomban a cseléd kezét fogta, amíg az imádkozott. Honnan tudják, hogy abban a vékony fekete könyvben, amit az ölükben tartanak, hányadik oldalra kell lapozniuk, s melyik vers következik. Mint ama szovjet tábornok egy régi viccben, aki drágának találta a kegyszerboltban az ajándéknak szánt keresztet, s azt kérdezte, hogy az artista nélkül nem lenne olcsóbb-e. Aki nem ismerte meg a volt feleségét egy budai buszjáraton. Aki soha nem ment vissza oda, ahol megtörtént vele valami, ami utóbb jóvátehetetlennek bizonyult. Kiment egy lakás ajtaján, elfordult balra, végigment a napsütötte sávon, végig a gangon, el a sötét és mocskos lépcsőházig, csattogtak a léptei a márványon, de minden máshol volt, mint hitte. Nem élt már senki abban a házban, nem tudta senki, hogy azok valóban ott laktak-e. Hiába ment fel, hiába sietett le, s nem várt a liftre, hiába keveredett össze az idő történetében minden. Kiment a temetőbe, de nem találta meg a szülei sírját annak, aki elveszett azon az úton, ahol ő végül hazatalált. Állt, kicsit zavartan, senki nem maradt már, akinek elszámolhatott volna. Szabad lett hirtelen, túl szabad, reménytelenül magányos és könnyed. Ennyi súly alól csak az szabadulhat fel, akire már nem vár semmi, és aki már nem kíván senkit. Se látni, se hallgatni nem akar többé, egyetlen másik embert sem. A falnak fordult, hogy ne lássuk a szégyenét, hogy a szemünk láttára hal meg. Hiába fogtam meg a kezét. Néztem bele a nyitott szemébe, amely már nem látott többé. Valami tűt kellett a kezébe szúrnom, meg kellett volna találnom egy kitapinthatatlan eret.

Lefogtam a kezét, és becsuktam a szemét. És aztán két évvel később, mindezt még egyszer.
Állt és nem értette, hogy miért volt az ajtón, a kilincs helyén egy fényes rézgömb. Az anyanyelvén beszélt, de senki nem értette, amit mondott. Az egyik félreértette, másra emlékezett, rosszkor felelt, másra válaszolt, másért lett dühödt, másért bocsájtott meg. A párbeszédekben való részvétel reménytelen lett, a válaszai mindössze reménytelen alkalmazkodása tehetségtelen bizonyítékai voltak, semmi más. Először nem hallotta, amit mondtak, aztán már arra gondolt, bárcsak ne hallana többé. Egy napon elhallgatott, és a száját többé nem nyitotta szóra.

E. T., emigráns, kém, hamis papírokkal élő kommunista, zsidó, akárki, senki kutyája. Mintha ülnél egy stadionban, s nem érted, hogy mikor dobják, és mikor és miért rúgják azt a labdát, kik azok, akik színes ruhákban rohannak el egymás mellett. Hónapokkal, évekkel korábban félreértett egy kifejezést egy nyelven, amelyen megtanult, s csak lassan fogta fel, hogy azóta mindig rosszul használta, mindvégig nevetségesnek tűnt, amit tett, az kínos, ő maga pedig egyszerűen szánalmas volt. Hagyta, hogy elmúljon az ő ideje, és néma maradt, amikor beszélnie kellett volna, mert amire szót kért, és szót kapott, addigra már késő volt. Jóvátehetetlenül idegen lett, s közben szinte ki sem mozdult a városából. Mindent elfelejtett, mindent hagynia kellett, aztán megint mindent újrakezdett. Azokkal is ez történt, akik itt maradtak, azokkal is, akik elhagyni kényszerültek a városaik. Végül úgy történt, hogy senkinek nem adatott meg, hogy az otthona legyen az a város, ahol született, s ahol meghalhatott. Aztán a föld nem fogadta be, és ki sem vethette, mert nem engedte, hogy eltemessék, mert semmi sem volt rendben többé, sem az élet, sem a halál. Ha nem volt otthona, akkor ne legyen többé az idill, ne legyen semmiféle illúzió, nincs sírbolt, és így nincs emlék sem. Amíg van kinek, addig sincs hova kimenni, nincs séta a temetőben, nincs évforduló. Nincs kegyelem. Nincs bocsánat. Ami a testéből maradt, a por, amit egy parfétorták szállítására alkalmas kartondobozban adtak át a temetőben, a por egy néma lakás mélyén vár arra, hogy majd szétszórják egy domboldalon, és végleg eltűnjön abból a világból, amelyben idegenné tették, majd otthonra lelt, végül ismét idegen lett.

Aki az Ígéret földjén, az Ellis Island kapujában állt, majd elfelejtette, hogy mi legyen a neve az új világban, s így felelt. Schon Vergessen, és így lett Ferguson a neve. Igazolás egy szovjet tiszttől, hogy ő magyar zsidó munkaszolgálatos, mehet Isten hírével, amerre lát. Vagy épp hamis pénz, hamis útlevél, egy-egy újraírt életrajz, bevallhatatlan évad a pokolban, a lezárt határokon túl a rokonok, a nyoma veszett szerelmek, az elnémított emlékek egy forradalomban való mégoly szerény részvételről is. Ült egy rádió mellett, nézte a varázsszem zölden lüktető íriszét, hallgatta, hogy mit mondanak arról a városról, amelyet megint a szeme láttára lőttek szét. Várt egy telefonhívást arról, hogy valaki megérkezett-e oda, ahol majd soha nem találkozhatnak. Ment egy világvégi utcán valahol, s biztos volt abban, hogy a fal, amely a város közepén épült, soha nem omlik le. Ismerkedett a városa új nevével, s amire megszokta, már felejthette is el. Feküdt egy kórházi ágyon, napok óta küzdött a tudatáért, az öntudatlanság határán járt, okkal hitte, hogy a halál völgyében jár. Ketteske, szólt egy női hang, ketteske, hallja, amit mondok?! Hirtelen felnézett, napok után először, tágra nyílt szemmel nézett egy idegen asszonyt, az ápolónőjét. Ketteske a jó kurva anyád, az ketteske, mondta. És kimondta a saját nevét. Soha nem tudom meg, hogy hirtelen miért lett minden idegen.

És mégis egyszer-egyszer otthon érezte magát. A Rákóczi útról a Klauzál utcánál befordult, s végül a Kertész s Majakovszkij utca kereszteződéséhez ért. Vaksötét, néma, téli éjjel volt. Élt ebben a magára hagyott, a külvilágtól elvágott városban, és abban bízott, hogy ez itt a Kánaán. S béke volt. Majd újra megértette, hogy megint egy másik földrészre került, immáron ki tudja, hányadszor. S megint minden kezdődött elölről.
Nemzedékek jártak így ezen a földön, a tegnapok, a történelem vad férfihősei és nagyszerű asszonyai, bátrak és nagylelkűek az ágyban, kíméletlenek a vitákban. Mindaz, amit gondoltak, amiért s ahogyan gondolták az életüket, mindaz, ami ellen és amiért voltak, mindaz, amiről azt hitték, hogy a dolguk volt ezen a világon, mindaz, amit gyűlöltek és szerettek, vadul, kíméletlenül, állhatatosan, reménytelenül, mindaz végleg eltűnt. Olyan szöveggé lettek, mint ez itt. Semmi sem maradt belőlük, csak ezek a sorok.

György Péter