Talán  érdemes egy konzervatívabb formáját venni a beszélgetésnek, azaz kezdjük az elejéről, a gyerek- és ifjúkor forrásvidékeinél! A könyvedben (Anyakép, amerikai keretben) számtalan emlékezetes momentum kerül felszínre, amelyek közül most a társadalmi összefüggéseknek szenteljünk figyelmet! Az akkori politikai és művészeti élet sok figurája vett körül.  Mikor és milyen fokon szembesültél ezzel a miliővel?

Vajda Miklós: Éltem benne, egy nagypolgári miliőben élő, óvott és elkényeztetett kisgyerek, aki természetesnek vett mindent. Mégis, egyik erős korai élményem, hogy megyek az utcán a németkisasszonyommal, és meglátom a vak koldust, egy öreg világháborús veteránt, akinek mindkét szemgolyója hiányzott, és mindig ugyanott állt, szerényen, némán, a fal mellett, akár kellék egy díszletben. Később, mikor már a Sas-hegyen laktunk, a BAH csomópontban, ahol most benzinkút van, volt egy tüzelő-telep, ahonnan lovas kocsival hordták ki a szenet és a fát. Télen a meredek utcák nagyon csúsztak, a szerencsétlen lovak borzasztóan küszködtek, gyakran térdre rogytak, összeestek, a kocsisok pedig káromkodva, üvöltve véresre verték őket. Ez és még néhány ilyen alap-élmény mélyen belém vésődött. De hogy valójában miben éltem, az csak kiskamasz koromban, aztán az ostrom alatt és után, fokozatosan tudatosodott bennem, mikor az a világ süllyedni kezdett, majd végképp alámerült. A mi életszínvonalunk is alapjaiban változott meg, híres ügyvéd apám meghalt, anyám dolgozni kényszerült, aztán pedig jött a Rákosi-rendszer.

fotó: Valuska Gábor

Fel tudnád villantani édesapád és édesanyád portréját? Édesapád Vajda Ödön a kor, mondjuk kicsit anakronisztikusan, egyik sztárügyvédje volt.

VM: Apámról aránylag keveset tudok, a harmadik házasságából születtem.  Elsősorban sajtójogász volt, az Az Est-lapok konszern jogi képviselője, de a Habsburg Királyi Családi Alapítvány jogtanácsosa és kezelője is, számos más nagy megbízása mellett. A színészvilág ügyvédje is volt, és jól ismerte a kor nagy íróit, Krúdyt, Bródyt, Móriczot, és sok mást – sajnos az irodájának minden iratanyagát anyám letartóztatásakor elnyelte az ÁVÓ, pedig kortörténeti kincsesbánya lenne. Rengeteget dolgozott, gyerekhez pedig sem ideje, sem türelme, sem fogékonysága nem volt. Arról sem beszélt nekem például, hogy van egy majdnem az anyámmal egyidős törvénytelen lánya, akit adoptált, és egy svájci zárdában neveltetett. Erzsike, aranyos jó lélek, már három gyerekes asszony volt, mire fölfogtam az egészet. Mikor tízévesen első gimnazista lettem a cisztereknél, ki kellett tölteni egy ”Üzenetes könyv” című füzetecskét, aminek az első oldalán a személyi adatok álltak. „Testvéreinek száma”: ilyen rovata is volt. Azt írtam oda, hogy ½, mert így értelmeztem azt, hogy féltestvér. Apám, mikor meglátta, majdnem dührohamot kapott, nem volt hajlandó aláírni, azt kellett mondanom az iskolában, hogy véletlenül vizet öntöttem rá, és újat töltöttem ki. Ez eléggé megdöbbentett. Negyvenhét éves volt, mikor születtem. Nem álltam közel hozzá, pedig nagyon féltett és szeretett a maga módján. Kevésbé vonzott az alakja, a személyisége, mint az anyámé. Leginkább anyámtól, már felnőtt koromban tudtam meg róla sok mindent, például azt, hogy már házasok voltak, mikor egyszer megkérdezte őt, hogy akkor is szeretné-e, ha kiderülne, hogy zsidó. Anyám azt válaszolta, hogy persze, de azért jobb így, hogy nem az. Apám nagyon megbántódott ettől. Az az érzésem, és jelek is mutattak erre, hogy szégyellte, és ahol tudta, titkolta is a zsidó múltját. Egyetemista korában, a század elején keresztelkedett meg, tisztként harcolta végig az első háborút. Úgy tűnik, a barátai sem tudták, vagy nem mind tudták róla. Teljesen asszimilált tudatú ember volt, illetve nyilván az szeretett volna lenni. Sokáig persze nem is volt ez téma azokban a körökben.

Most rendezem sajtó alá  Bajor Gizi tüneményes leveleit, amelyeket, mint apám menyasszonya, 1917-ben, huszonnégy évesen írt neki a frontra. Ó-Tátrafüredre küldték gyógyulni a Nemzeti ifjú csillagát, valamilyen tüdőpanaszok miatt, és az egyik levélben lerajzolja az ebédlőasztalt, ki hol, ki mellett ül. Odaírja, ki zsidó és ki keresztény. Jellemző ez is a korra. Ő cseppet sem bánta a zsidókat, hogy mást ne mondjak, mind a három férje zsidó volt, pusztán másnak tekintette őket: a zsidó az nem keresztény, és viszont. Mi – ők. Kész. Ennyit jelentett neki. A levelekből kiderül, hogy nagyon jóban volt egyik-másik zsidó asztaltárssal. Közismert, hogy 44-ben aztán sok zsidót rejtegetett és mentett.

A szüleim házasságából csak abszolút harmóniára emlékszem. Sohasem hallottam veszekedni őket. Az övék egyike volt annak a nagyon kisszámú jó házasságnak, amelyet életemben láttam. Vagy annak látszott – igazából nem tudhatom. Anyám, aki 1905-ben született, szerb eredetű erdélyi nemesi családból származott. Történelmi család volt, üknagynéném például, Csernovics Emilia, akit anyám kislánykorában még ismert, Damjanich János tábornok felesége volt. A húszas évek elején Csernovics nagyapámat, aki kiváló mezőgazdasági szakember volt, Bethlen az alakuló kormányába hívta, de ő nem akart Pestre jönni, mire Bethlen azt tanácsolta neki, maradjon Aradon, esküdjön föl a román kormányra, mint az erdélyi állami birtokok főfelügyelője, de azt nem bírta sokáig, ezért ’22-ben eljöttek. Minden vagyon, birtok, kastély odaveszett, Pesten eleinte nagyon nehezen éltek, vagonban laktak, mint sok ezer más menekült család. Bárónő nagyanyám lánykorában Aradon a későbbi Horthyné barátnője volt, így aztán most a kormányzóné segítségével trafikengedélyt és lakást kaptak. Gizi valamilyen bálon ismerte meg anyámat, és egy másikon bemutatta neki apámat, aki már a második házasságán is túl volt – akár maga Gizi. „Ezt a lányt vedd feleségül!” – mondta apámnak Gizi, és úgy lett.  

Milyen volt ennek a világnak a kulturális szövete?

VM: A háború cezúra volt az én életemben is. 45 előtt nem érdekelt, nem is igen tudtam, hogy híres emberek jártak hozzánk, gyerek voltam. Gyakori vendég volt Kozma Miklós (aki a keresztapám volt), Kállay, más politikusok, arisztokraták, és írók, mint például Heltaiék, Hatvanyék, Csathó Kálmán, Szabó Lőrinc, Cs. Szabó, Illés Endre, Tamási Áron, és mások. És természetesen nagynéném, anyám nővére, Kádár Erzsébet írói néven az egyik legkiválóbb magyar novellista, Illés Endre szerelme.

A ’45 utáni időszakban mennyire mentél szembe az otthoni világoddal?

VM: Körülbelül tizenöt éves koromtól, 1946-től kezdve folyamatosan lázadtam. Elsőnek a szerzetesi nevelés hatása alatt rövid, de annál radikálisabb szent-korszakkal ejtettem kétségbe akkor már özvegy anyámat. Az hirtelen elmúlt, és átcsapott a másik végletbe, miközben végleg a magaskultúra, a zene és az irodalom bűvöletébe estem, és egyidejűleg visszamenőleg is kritizáltam, lefitymáltam mindent, ami a múltat hordozta és jelentette, benne anyám családi múltját, és a magamét is. Minek hord pecsétgyűrűt? Miért kellett engem nevelőnőre bízni? Szüleim miért nem vettek tevékeny részt az antifasiszta ellenállásban? Miért nem fizették meg jobban, miért tegezte apám a szobalányt, a szakácsnőt?, satöbbi. Megvetettem a régi viselkedési, öltözködési és beszédkultúrát. Pokollá tettem anyám életét, állandóan neveltem, kritizáltam, kioktattam, pedig volt éppen elég baja szegénynek, a megélhetéssel is, a formálódó diktatúra fenyegetésével is. Már éppen kezdték megfélemlíteni, aztán likvidálni a polgárságot, a középosztályt, és én ezt bizonyos mértékig és rövid ideig még helyeseltem is – ma úgy mondanánk, hogy a társadalmi mobilitás híve voltam. Gyerekkoromban nagybátyám ezerholdas lökösházai birtokán megrázott a cselédeknek nevezett zsellérek, napszámosok szegénysége, jogtalansága, kiszolgáltatottsága, amit akkor persze csak érzelmi síkon fogtam fel. Később sem lettem marxista, pláne kommunista, de a társadalmi egyenlőség, a demokrácia és az emberi méltóság eszméi nagyon mélyen és tartósan hatottak rám.  

Hova születtél?  

VM: Első emlékeim a Károlyi-kertre néző nagy belvárosi lakáshoz fűződnek. Annak a közelében, a Múzeum körúton álldogált a szem nélküli koldus. Onnan hatéves koromban a Sas-hegyre költöztünk, ahol szüleim gyönyörű, modern, sokszobás, kertes, franciaablakos villát építtettek. Ott laktunk a háború végéig. Az ostrom idején bujkálnunk kellett, a villa felváltva volt német, magyar, nyilas és orosz harcálláspont, a Sas-hegynek az a része valami tizennyolcszor cserélt gazdát a harcokban. A villát alaposan szétlőtték és lebombázták, a környékbeliek pedig kifosztották. A városban rekedt szegény szakácsnő és szobalány alaposan megismerkedett mindkét oldali harcoló felekkel. Az oroszok szétverték vagy eltüzelték a megmaradt antik bútor legtöbbjét, meg az én játékaimat is, és szabályos közökben körülszarták a villát, minden kupac tetejébe pedig belenyomtak egy sakkfigurát vagy játék katonát.  

A könyved egyik legerősebb része az, amelyben a nyilasok Kun páterrel az élükön letartóztatnak téged és édesanyádat, te pedig ügyesen „Laudetur Jesus Christus”-szal köszöntöd a revolveres papot.

VM: Ez 44 novemberében történt, a Bajor-villa kertjében. Egy géppisztolyos nyilas különítmény a hírhedt tömeggyilkos, revolveres pap, Kun páter vezetésével Gizi férjét, és az apámat kereste. Germán Tibor egy beépített szekrényben rejtőzött, de a zakóját kint felejtette egy széken – a nyilasok ostobák voltak, nem vették észre. Este volt, anyámmal éppen apám búvóhelyéről érkeztünk Gizihez – már a kapunál lefogtak, és Gizi minden kétségbeesett tiltakozása ellenére bekísértek a Városmajor utcai nyilasházba. Akkoriban éjjel messziről már látszottak a szovjet tüzérség torkolattüzeinek némán felvillanó fényei az elsötétített város egén. Budapest már csaknem körül volt zárva. Azt mondták a nyilasok, orvosi vizsgálattal meg fogják állapítani, hogy a keresztény vagy a zsidó vér több-e bennem, de anyám akár azonnal elmehet, ha akar. Nem akart. A vizsgálatra már nem került sor. Két elég rémes nap után egyszer csak nyílt az ajtó, és ott állt Bajor Gizi, a svéd követtel. Szabadok voltunk. Nem maradhattunk Gizinél, hamis papírokkal egy üres Duna parti lakásban éltünk ketten anyámmal egészen karácsonyig, amikor is átköltöztünk a Károly körútra, bérma-apámhoz, szüleim egyik legközelebbi barátjához, aki befogadott bennünket. Nála értük meg az ostrom végét és a felszabadulást, bár az ötemeletes ház fele leomlott. Sosem felejtem el az égő Városháza látványát, a Madách-házak árkádja alól Budára tüzelő Sztálin-orgonákat, a Dohány utcai zsinagóga udvarán látott fagyott hullahegyeket, a házunkkal szemben a gettóból kivánszorgó csontváz-sovány, rongyos emberek tömegét.



Azt is írod egy helyütt, hogy az összes ilyen szituációban voltaképp nem vett rajtad erőt a félelem, hanem egyfajta kalandvágy inkább, abból eredő izgalom.

VM: Tizenhárom éves kamasz voltam, aki egész életében szeretetben, kényeztetésben és védettségben élt, nem féltem, illetve biztosra vettem, hogy megússzuk, mi mindent megúszunk. A sok híres, nagytekintélyű bácsi meg néni, aki hozzánk jár, majd elintéz mindent – de ők már nem voltak sehol, illetve nem voltak azok, akik valamikor voltak. Legfőképpen Giziben bíztam – és nem hiába. Izgalmas kalandként éltem át mindent, nem volt veszélyérzetem. 

Látod, észre sem vettük, de már a könyved a sorvezetőnk, amelynek a következő  megrázó része, amikor édesanyád szembesít Téged apád zsidó származásával.  

VM: Megrázó közlés volt, a megdöbbenésemet sohasem felejtem el. Alapjában bolygatta meg az én-képemet. Tizenkét éves lehettem. Balatonföldváron, ahol villánk volt, nyaranként tagja voltam egy bandának, amelynek egy nyilas családbeli nagyszájú, erőszakos fiú volt a főnöke. Ő nagyon imponált nekem, és akkoriban lenyűgözött a német haderő, és lelkesen szurkoltam a szovjet földön harcoló katonáinknak, még egy érmelegítőt is horgoltam nekik. 43 nyarán Földváron már kötelező leventeoktatásra kellet járni, kerékpáros légoltalmi szolgálatot láttunk el, és a többi gyerekkel együtt én is zsidóztam, csúfoltam a zsidógyerekeket. Anyám ezt egy ponton megelégelte, és megmondta, hogy fél-zsidó vagyok. Összeomlott a világ, nem tudtam, ki és mi vagyok én tulajdonképpen, hogy lehet az, hogy félig zsidó, de félig meg nem az. Jó ideig eltartott, mire sikerült újra összeraknom magamat, és a következő, utolsó földvári nyáron, 44-ben már egy politikailag ellenkező előjelű fiúbandába tartoztam.

A zsidóság kapott-e az életedben valamely kitüntetett, kulturális vagy vallási jelentőséget?

VM: Nem, semmilyet sem kapott. Közömbös, akár a többi vallás. Katolikusnak születtem, katolikusnak neveltek, de abból kinőttem, és erősen racionalista alkat vagyok, nem vonz semmiféle irracionalitás, hit, dogma, misztika. Nyilván nem mindegy, hogy honnan, miből jut el az ember az ateizmusig. Én római katolikus ateistának tekintem magamat, a vallásokat pedig antropológiai és kultúrhistóriai szemszögből nézem. Nem gondolkodom vérségi alapon. Nem érdekel, hogy ki zsidó, ki nem zsidó. Vannak zsidó barátaim, voltak zsidó meg református barátnőim is, meg evangélikus feleségem, a jelen barátnőm anglikán, de a vallás sosem volt szempont, sosem én hoztam szóba. Nincs több közöm a zsidósághoz, mint bármely másik valláshoz. A családban csak a háború vége felé, mint politikai téma és probléma jelent meg apám zsidó múltja, de előttem sohasem beszélt róla. A családjából nem ismertem senkit. Anyám görögkeleti vallású volt.



Abody Béláról terjedelmes írást közöltél tavaly a Holmi 2010 januári számában.  

VM: Béla nyolc évig osztálytársam volt a Ciszter gimnáziumban, és az egyetemre is együtt jártunk. Csak a háború után barátkoztunk össze, a társaság harmadik tagja Tomasz Sándor, ma a New York-i Rockefeller Egyetem szakmájában világhírű mikrobiológus professzora volt. Együtt estünk át a kamaszkor nagy szellemi kalandjain, lázadásain, felfedezésein, kiábrándulásain, világmegváltó tervezgetésein. Abody hihetetlenül érdekes, mulatságos, öntörvényű, szerintem zseniálisan tehetséges figura volt már kamasz korában is, azt hiszem, a legokosabb, de mindenképp a legeredetibb köztünk. Kétméteres, kövér, idétlen mozgású lakli volt, de megtanulta előnytelen testi tulajdonságait a hasznára fordítani, rájátszott az ügyetlenségére, megnevettette az embereket, azzal, hogy eltúlozta az idétlenségét, vagyis kinevette és ezáltal eltávolította magától. Az a néhány év a Rákosi diktatúra egyre közeledő árnyékában életem egyik legizgalmasabb és legboldogabb korszaka volt; kamaszkor egy aknamezőn. Elképesztő stikliket hajtottunk végre, de közben telhetetlen étvággyal állandóan olvastunk, színházba, operába, hangversenyre jártunk, mindent értékeltünk, megvitattunk, felszívtunk, folytonosan stimuláltuk egymást. Bélának bámulatos énekhangja volt, de nem volt hajlandó megtanulni a kottát, mellékes, „filiszter” dolognak tartotta – nem is lett belőle énekes, csak folyton operarészleteket üvöltözött nekünk, bohóckodott, mert imádott szerepelni. Beszédstílusa is teljesen egyéni volt, és már kamaszkorában drámákat írt. Gátlástalan volt, egész sor „paranoid manifesztációt” talált ki magának, ezeket idegen közegben, de valójában nekünk adta elő, mindig csak hajszállal kerülve el a botrányt. Ilyen volt például a „Felszállás” című száma. Idiótát játszott, aki nem képes eldönteni, hogy föl mer-e szállni a buszra, vagy sem. Hosszan, nyüszítő hangokat hallatva, eszelős arckifejezéssel próbálkozott, elállva az ajtót, gyámoltalan mozdulatokat tett, hosszú percekre föltartotta a buszt, az utazni akaró közönség pedig eleinte sajnálta, de ő nem engedte, hogy segítsenek neki, aztán lassan elfogyott az emberek türelme, félretolták, ő pedig vinnyogva elkullogott, mint egy megvert kutya. Sokszor előadta ezt nekünk, új mozzanatokkal fejlesztette és bővítette a produkciót. Repertoárjának másik klasszikus száma a „Szagulás” volt. Odament egy ismeretlen mögé, aki állt valahol az utcán, és hátulról hosszan, alaposan megszaglászta a kalapját, majd fejét csóválva, súlyos léptekkel továbbment. Az illető lekapta a kalapját, kívül-belül megvizsgálta, végül meg is szagolta, aztán a fejébe csapta, és dühöngve utánunk eredt, de mi már messze jártunk. Volt vagy fél tucat más száma is, például a „Kalapharapás”, meg a „Leporolás”, és voltak közös alkotásaik, néhány politikailag igen veszélyes is, mint a „Kardlapozás” és a „Fölírni – kinyírni!” címűek.  

Egy ízben felhívtátok Beamter Bubit, a híres vibrafon művészt.

VM: Egyszer valahogy együtt maradtunk éjjel háromkor, Tomasz, Abody és én. Régóta bosszantott minket a Bubi név, mit képzel, hogy merészeli ez Bubinak nevezni magát, meg mi az, hogy vibrafonművész?! Béla fölhívta telefonon, mint a kerületi tűzoltó parancsnokság ügyeletese, azzal, hogy a házukból már többször kaptak téves tűzjelzést, hiába kivonulni igen drága mulatság, most is tüzet jeleztek, tehát kéri, legyen szíves, menjen föl a padlásra, nézzen körül, negyed óra múlva ő újra hívni fogja, és várja a jelentését. Szegény Bubi hajnalig vibrafonozott, nemrég feküdt le aludni, könyörögve szomszédokat ajánlott maga helyett, de Béla kérlelhetetlen volt. Fél óra múlva női hang válaszolt a telefonhívásra, a férjem azóta se jött le, mondta kétségbeesetten, de nem mertem fölmenni utána, mert vártam a hívást. Akkor tűz van! kiáltotta Béla, Megyünk! És letette a kagylót.



Óriási kár, hogy Béla végül húszvalahány kötetével sem alkotott semmi maradandót, eladta magát a rendszernek és hatalmas kártyaadósságai miatt az olcsó és azonnali sikernek. Bohóccá vált, ma már csak úgy emlékeznek rá. Elfuserált zseni volt, a páratlan tehetsége mellé puha jellem társult.

Latinovitsot is említetted a gimnáziumi társak között.

VM: Ő is osztálytársunk volt. Jóbarátok voltunk, távoli rokonok is talán, mert Csernovics nagyapám első felesége Latinovits lány volt, és abból a házasságból anyámnak öt féltestvére származott. Mindketten imádtunk vitorlázni a Balatonon, ő Szemesen, én a közeli Földváron – sokat vitorláztunk együtt is. Gyakran ő is részt vett polgárpukkasztó stiklijeinkben. Már többször megírtam, hogy ’49-ben a gimnáziumban ősbemutatóként előadtuk Sárközi György Dózsa című darabját. Az első felvonást Abody, a másodikat Tomasz, a harmadikat én rendeztem, a jelmezeket a Nemzeti Színházból kaptuk Bajor Gizi jóvoltából. Meghívtam őt az előadásra. Latinovits eléggé zárkózott, beszédhibás kamasz volt, a közönségnek félig háttal, majdnem zárt szájjal mondta el rövid szerepe szövegét, de az előadás után Gizi bejött az öltözőbe, félretolta a főszereplőket, egyenesen odament Latinovitshoz, és azt mondta: Maga legyen színész! Piki – így hívtuk ugyanis – azt sem tudta, fiú-e vagy lány. A többi már közismert.  

Bajor Gizi halálát is sokféle találgatás övezte. Mikor láttad utoljára, miként él benned?

VM: Ezt is megírtam már, és megírták mások is. Nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt. A történet ismert. Talán egy héttel a halála előtt beszélgettem vele utoljára. Esze ágában sem volt az öngyilkosság, tele volt tervekkel, élettel. Át akar térni az idősebb asszony- és anyaszerepekre, segítsek neki jó szerepeket találni, kérte. Másodéves bölcsészhallgató voltam, ajánlottam is néhány darabot, ami hirtelenjében eszembe jutott. El fogja olvasni, mondta. Azt is mondta, szeretné, ha majd én rendezném sajtó alá a levelezését, ha eljön az ideje. A fiatalkori, apámnak írt szerelmes leveleinek jött most el az ideje. A többihez nem jutottam hozzá.  

Bajor Gizi nemcsak Kun páter karmaiból szabadított ki benneteket, hanem édesanyádat is kihozta Rákosi börtönéből.

VM: Apám halála után anyám jól menő eszpresszót nyitott a belvárosban. 1949 őszén rémhírek terjedt el a városban arról, hogy leértékelik a százforintosokat. A presszóban mindenki százassal próbált fizetni, hogy szabaduljon tőle, anyám kénytelen volt a szomszéd üzletekbe átjárni, hogy apróhoz jusson. Elvitte őt az ÁVÓ, azzal vádolták, hogy a BBC és az Amerika hangja bíztatására, összeesküvést szőtt két (számára teljesen ismeretlen, sosem látott emberrel) a forint és a népi demokrácia ellen. A vád teljesen átlátszó ostobaság volt, pusztán a polgárság megfélemlítését szolgálta. Még azzal sem törődtek, hogy ha valaki föl akarja váltatni a százasát, akkor nem fogja azt híresztelni róla, hogy nemsokára leértékelik. Súlyos börtönbüntetést kapott. Bajor Gizi kieszközölte Rákosinál ideiglenes szabadlábra helyezését, de Gizi halála után egy újabb évre visszavitték a börtönbe anyámat.  

Milyen volt az egyetem? A hallgatók, a professzorok?

VM: Az egyetem agyrém volt. 1949-ben kerültem oda, jeles érettségi ellenére mint osztályidegen nagypolgárgyereket, elutasítottak. Ortutay Gyula protekciója kellett hozzá. Ez volt az első olyan évfolyam, amelybe százával „iskoláztak be” ún. szakérettségis munkás- és parasztfiatalokat, akiknek úgyszólván semmi tudásuk, előképzettségük, műveltségük nem volt az egyetemi tanulmányokhoz. Ostobán, kártékonyan, vezényszóra hajtottak végre egy fontos szociális fordulatot, amit jól is lehetett volna csinálni. Sokan hatalmas erőfeszítésekkel, imponáló szorgalommal helytálltak, kiváló szakemberekké képzeték magukat, de sokan kihulltak, lemorzsolódtak, alkoholizmusba menekültek. Ezt látva leszállították az egyetem színvonalát, a szakérettségisek könnyű vizsgafeladatokat kaptak, mert előírt normát kellett teljesíteni, a magamfajta polgári csökevényeket viszont alaposan megizzasztották. A tanulókörökben minden reggel fél nyolckor „Szabad Nép baráti kör” volt, megtárgyaltuk, mit írt aznap a párt lapja. Anyám letartóztatásának másnapján róla és összeesküvő társairól is dörgedelmes cikk jelent meg. El lehet képzelni, mit éltem át. Bajor Gizi jóvoltából hagytak meg az egyetemen, valahogy elintézte. Olyan is előfordult, hogy előadás közben kopogtak, bejött két civil ávós, kihívtak valakit, akit aztán nem láttunk soha többé. Az első francia nyelvű irodalomtörténeti előadáson a mellettem ülő szerencsétlen parasztfiú rémültem odahajolt hozzám, és suttogva megkérdezett: „Te, milyen nyelven beszél ez?” Nem is hasonlított ez ahhoz, amit egyetemnek lehet nevezni.

A tekintélyes régi professzorokat sorban kirúgták. Már lekéstem Horváth Jánost a magyar szakon, Szenczi Miklóst az angolon, de még rövid ideig hallgattam Gyergyait és Eckhardtot a francián, aztán eltűntek ők is. Lutter Tibor lett az angol tanszék vezetője, meg az Eötvös Kollégium igazgatója is, az egykori német birodalmi gimnázium tanára, majd a Rajk-, a Mindszenthy- és más nagy politikai perek bírósági angol tolmácsa, egy gyáva, hitvány, kártékony figura. Feladatai közé tartozott az Eötvös Kollégium tönkretétele, amit sikeresen el is végzett. Egyetlen mentsége, hogy szépen beszélt angolul.  

Milyen út vezetett a bölcsészkarra?

VM: Mindig is az irodalom vonzott, írói terveim voltak, de az adott korszakban nem tudtam elképzelni, hogy író lehet belőlem. Imádtam a komoly zenét, és azt gondoltam, inkább karmester leszek, a zenébe kevésbé szól bele a politika. Sajnos nem volt meg hozzá a kellő zenei előképzettségem, és – ma már tudom – a tehetségem sem. Elmentem a Zeneakadémiára a karvezetői felvételire. Onnan jó esetben idővel át lehetett volna menni a karmesterképzőre. A felvételi vizsgafeladatom az volt, hogy a tekintélyes bizottság előtt föl kellett állnom a dobogóra, és unisono elénekelnem egy mozgalmi indulót úgy, hogy közben vezényelek magamnak. Ha nem lettem volna berezelve, akkor röhögő görcsöt kaptam volna.

A beszélgetés második részét holnap olvashatják.