Melyik jelentette a legnagyobb feladatot? Mennyire hordozzák ezek a munkák az emlékeket?

VM: A szabadúszás és ráadásul két válás miatt súlyos lelki és anyagi válságokon estem át, de állandóan fordítottam; az segített talpon maradni. A fő fordítói tevékenységem most már nagyon régóta a színházra esik. Drámát fordítani szeretek leginkább, mert élvezem, és mert remek erőpróba. Színészek szájából, élőben hallja vissza az ember a saját szövegét. Egészen más, mint a papíron látni! A drámákból  jó párat nagyon szerettem, de hát voltak gyönge és olcsó bulvárdarabok is A kezdő fordító nem nagyon válogathat; ha nemet mond, elvállalja más, és nem kérik föl többé. Mellesleg, a csupa-poén bulvárdarabot néha nehezebb jól fordítani, mint egy veretes klasszikust.   

Drámát könnyebb fordítani?

VM: Egyáltalán nem! Ott a dialógusban van benne az ember. A cselekményt úgy-ahogy látjuk, de minden egyéb a nyelvben jelenik meg. A karaktert a beszélt nyelven keresztül kell megjeleníteni. A szépprózai narráció, vagyis az író hangja többnyire egy kulcsra jár, és ha az megvan, akkor már viszonylag könnyű a fordító dolga. A színdarabban viszont nincs jelen az író saját elbeszélő és kommentáló hangja, hanem az általa teremtett több vagy sok különböző alak szólal meg. Az író nyelvileg is jellemez. O’Neill nyelvi naturalizmusa rettenetesen nehéz feladat volt. Az Eljő a jeges például. Szerintem a múlt század egyik legnagyobb drámája, és benne egy csomó bevándorló. Mindegyik másképpen töri az angol nyelvet. Ezt kegyetlenül nehéz volt érzékeltetni – visszaadni pedig lehetetlen. Nálunk az ilyen dialektus-fordításnak, hibásnyelv-fordításnak  nincs hagyománya, lehetősége is alig van. Nem lehet mondjuk palócosan vagy szögediesen beszéltetni egy angol vagy amerikai, vagy bármilyen idegen figurát. „Én lenni albán és lenni éhes és menni haza Albánia ” ilyesmiket hall és olvas az ember – borzalom. Csak egy-egy jól megválasztott kis nyelvi színt, hibát, tájszót, miegyebet szabad belekeverni a szövegbe, de azt sem lehet végigvinni, mert nevetséges. Itt sokszor bizony komoly veszteség keletkezik.

A fordító valamelyest dramaturg is.  

VM: Előfordul, igen. Az is megesik, hogy a fordító segít az írónak, jobb, találóbb, hatásosabb megoldást kreál az eredetinél. Egy másik nehéz szerző Arthur Miller volt, akinek húsz darabját fordítottam. Az amerikai dráma nyelve hagyományosan naturális. Nem olyan elemelt és irodalmi, mint – a legutóbbi időkig, de ma már nem – a magyaré. Az amerikai dráma nyelve, ha egyáltalán szabad általánosítani, tele van köznapi elemekkel. Életszerű, pongyola, köznapi, rontott, töredékes, akár az élő beszélt nyelv, és a hatalmas országnak sok nyelvjárása is van. Ezt nem könnyű visszaadni. Részben élvezet, részben kínszenvedés. Millertől, akivel jóban voltam, nem egyszer személyesen vagy telefonon kértem segítséget – még nem létezett internet, naprakész szleng szótár, Wikipédia. És az amerikai angol közelről nézve nagyon más, mint a brit – de persze az sem homogén egyáltalán, sőt.

Térjünk vissza az életrajzhoz. Az egyetem után jött négy év a Szépirodalminál.

VM: Az egyetem után minden végzős diáknak állást adtak. Nekem, mint éppen csak megtűrt osztályidegennek, nem véletlenül, a szigetvári gimnáziumban kellett volna tanítanom. Szigetvár a déli határsávba esett, a gyűlölt Tito-féle Jugoszlávia szomszédságában; csak külön engedéllyel lehetett odautazni. Holt vidék volt. Nem fogadtam el. Félévig az Írószövetségnek lektoráltam beküldött dilettáns kéziratokat – mulatságos és jól fizetett alkalmi munka volt, de nem megélhetés. Az ifjúsági rádiónak is dolgoztam, és német, angol, francia óvodai szakirodalmat szemléztem az oktatási minisztérium számára. Néhány bátortalan kritikám is megjelent már. Aztán egyszer csak Illés Endre, aki remek novellista nagynéném, Kádár Erzsébet szerelme volt annak haláláig, a kiadóba hívott lektornak. Belecsöppentem az irodalom belvilágába és a sztálinista kultúrpolitika egyik bugyrába. De olyan emberek dolgoztak ott, mint Kálnoky László, Juhász Ferenc, Szász Imre, Kamondy (Tóth) László, Csanádi Imre – velük együtt dolgozni nagy megtiszteltetés volt. És ott volt két későbbi jóbarátom, Domokos Matyi és Réz Pali is. Palit még az egyetemről ismertem. Elég komikus módon ismerkedtünk meg.



Hogyan?

VM: Egy francia irodalomtörténeti órán történt, elsőéves koromban. (Angol-francia szakon kezdtem, de fél év múlva közölték velem, hogy „Vajda elvtárs, - mindenki elvtárs volt, még én, az osztályidegen is – nem lehet két imperialista nyelvet tanulni, csak egyet. Választani fog.” Választottam, és angol-magyar szakos lettem.) Pali estin végezte az egyetemet, de erre az előadásra valamiért bejárt. Az Eötvös Kollégiumból, ahová jóbarátom, az aligazgató fia, az említett Tomasz Sándor révén bejáratos voltam, ismerte az arcomat, tudtunk egymásról. Én úgy emlékeztem rá, mint egy nagyhangú kommunistára, akitől mindenki be volt rezelve. Mire 1949 őszén odaült mellém a padban, már ki volt rúgva a Kollégiumból, teljesen kiábrándult az egészből, de én ezt nem tudtam róla. Egyszer csak elém tolt egy cédulát: „Ki a kedvenc íród?” Na, mondtam magamban, te jó Isten, most mit írjak. Hosszú töprengés után azt írtam: „Gorkij”. Végül is tényleg nagy író, gondoltam, meg hát szovjet is, baj ebből nem lehet. Pali rögtön megértette a dolgot, nem tudom, miből, talán az arcomról olvasott, és akkorát nevetett, majd’ kiesett a padból. Azóta is jóbarátok vagyunk.

Melyik volt a jó  és a rossz része a Szépirodalmi éveidnek?

VM: Szerencsémre főleg magyar klasszikusokat szerkesztettem, ami boldogító munka volt, de néha a többiekkel összefogva ki lehetett harcolni egy-egy „problematikus” író kiadását, például Kosztolányit, Karinthyt, Pap Károlyt, Kassákot, Nagy Lajost, Heltai Jenőt, Szathmári Sándort, és így tovább. De voltak persze a szörnyű Gergely Sándor-regények, Illés Béla-rémségek, Kuczka Péter versek, és más hasonlók; béke poraikra.  

Volt nagy, élő szerződ?

VM: Volt. Kassák, Nagy László, Juhász Ferenc, és több más. Füst Milán. Illéstől megkaptam szerkesztésre Füstnek egy remek kisregény-kötetét, de hirtelen föntről jött egy határozat, hogy mégsem lehet kiadni. Illés engem bízott meg, hogy közöljem vele. Füst – akit élvezettel hallgattam az egyetemen, amíg ki nem rúgták – nagyon kedvesen fogadott, de hát igazi szörnyeteg volt. Valósággal tajtékzott, mikor előálltam az üzenettel, és kirúgott. Mintha én döntöttem volna úgy. Másnap fölhívta Illést, és kérdőre vonta: „Minek küldesz ide nekem egy ilyen jólfésült hasbeszélőt!!? Miért nem mondod a képembe te!!?”  

És a vonalas szerzőkkel hogyan lehetett beszélni?

VM: Nagyon szőrmentén. Veszélyes dolog volt, akadt, aki rohant a pártközpontba, és följelentette az embert. Embere válogatta. Rideg Sándor például, aki a Néphadsereg irócsoportjának egyenruhás alezredese és szerintem gyakorló elmebeteg volt, de a mulatságos Indul a bakterház szerzője is, azzal fenyegetőzött, hogy ha nem adjuk ki már nem tudom, melyik pocsék könyvét, akkor füst formájában behatol a kulcslyukon keresztül, és „elemészt” bennünket.



A Három lektor a New York-kávéházban játszódik? Mi ennek a képnek a története?

VM: Csernus Tibor, mint a legtöbb nem-vonalas, vagyis nem szocreál festő – és szobrász – akkoriban, csak illusztrációból tudott megélni. Több könyvet is illusztrált a kiadónak, onnan ismertük egymást. Tibor egy kivételes tehetségű, tüneményes, aranyos korunkbeli fiatalember volt, tele élettel, humorral. A Juhász-portréja után kiválasztott hármunkat: Domokost, Rézt és engem. A kép nem a helyszínen, a New York (akkor Hungária) kávéházban, hanem helyszíni vázlatok alapján Csernus Dráva utcai műtermében készült. Nagyon jó volt Csernusnak ülni, rengeteget nevettünk. A nagy röhögések kora is volt ez, a sok szörnyűséget és hülyeséget, amiben élnünk kellett, másképp nem is lehetett volna elviselni. Sok minden van belekódolva ebbe a remek képbe az akkori világból. Az arcunkba is, az előttünk látható tárgyakba is – például egy vázájában lekonyult egy szál vörös tulipánba. Iszonyatos balhé lett a képből. Ezt Domokos Matyi kinyomozta és megírta élete utolsó publikált esszéjében. Rákosi fölhozatta a kiállításról a festményt a Központi Bizottság ülésére: „Kik ezek a sápatag, értelmiségi pofák, és mit keresnek itt?” – ilyesmit üvöltözött. Hiányolta a szocialista építés „pátoszát”, a szörnyű szocreál kliséket, a „pártos” ikonográfiát. Lekerült a kép a pincébe. Aztán a Kiadói Főigazgatóságra került Köpeczi Béla főigazgatói szobájába, aztán megint jött a pince, aztán Köpeczi akadémiai főtitkár lett, a kép megint fölkerült, aztán megint le, és így tovább, ahogy a politikai szelek fújtak. Végül a Petőfi Irodalmi Múzeumban kötött ki, ma ott lóg, de nincsen kiállítva, ami nagy kár. Tanulságos sztori. Ez a kép volt Tibornak a függetlenségi nyilatkozata is a Bernáth-iskola után. Végül aztán Párizsban lett belőle nagy festő.



1956-ban mi történt veled?

VM: Ott voltam szinte mindenütt. A Rádiónál, és a Sztálin-szobor ledöntésénél is. A Bem térre vonuló tömegben a Margit hídon megörökített minket egy híradó vágókép is: Matyi, Pali, és én – a három lektor – vonulunk egymás mellett. A forradalom leverése után, 1958 tragikus tavaszán négy embert kirúgtak a Szépirodalmitól egy kemény politikai tisztogatás alkalmával. Az egyik én voltam – sokat járattam a számat, kényelmetlenné váltam Illés számára, aki roppant gyáva ember volt. Olyan káderjellemzéssel küldtek el, hogy hat évig nem tudtam állást találni. Jött a szabadúszás, amiről már beszéltem. Kirúgásomat részben Juhász Ferencnek is köszönhettem. Nagyon jó barátok voltunk, együtt dolgoztunk a kiadóban. 1956 nyarán Domokos Matyit és Ferit, két alföldi jó barátomat, akik még soha életükben nem vitorláztak, egy bérelt yachton kéthetes vitorlástúrára vittem a Balatonon. Remekül éreztük magunkat. A forradalom előtti hetekben Ferinek A tenyészet országa című, hétszáz oldalas összegyűjtött verseskötetét szerkesztettem. A kötet levonatban, nyomtatásra készen állt a forradalom alatt. 1957 februárjában aztán folytatódott a munka, a könyvet kétezer példányban kinyomták. Az első nyomdai példányt az előírás szerint a szerkesztőnek át kellett néznie és alá kellett írnia, aztán került a terjesztőhöz. Behozták hozzám az első példányt. Juhász ezt a dedikációt írta bele nekem: Mikinek, kedves barátomnak, „hajóskapitányomnak”, édes cimborámnak nagy-nagy szeretettel és hálás szívvel J. Ferkó. 1957 február 16. De legnagyobb megdöbbenésemre találtam a kötet végén egy utószót, amelyről nem tudtam. Szép, költői, igazi Juhász prózaszöveg, ilyenek vannak benne: …Történelmünk fönséges és tragikus napjai alatt az utcára rajzottak a költészet angyalai és ördögei. Arcuk kipirult a szabadságban és sírtak magányosan e füst- és lőporszagú hazában, orrlikuk megtelt vérszaggal, reszketett, mint a paripáké. […] Az idő egy rétege alázuhogott a feketeségbe, magával rántva a bűn-organizmusok buja ál-életét. A szégyenkezés ideje is eljött. És így tovább. Feri tudtomon kívül elintézte a műszaki osztályon, hogy ez a szöveg belekerüljön a kötetbe. Nekem nem szólt. Óriási politikai botránynak néztünk volna elébe, ha ez így forgalomba kerül. Ez a pufajka-korszak, tankok az utcákon, és ha jól emlékszem, este még kijárási tilalom volt, sorban fogták el a forradalmárokat. Szólnom kellett. A szöveget kivágták a kétezer példányból, Juhász írt egy másikat, közölhetőt, azt pedig kinyomtatták és kézzel beleragasztották mind a kétezer példányba, úgy került aztán az üzletekbe. Mintha én lettem volna a felelős, azonnal fegyelmit kaptam, megrovást, és pénzbüntetést fizettem. Feri nem szólt nekem egy árva szót sem, és attól fogva nem viszonozta a köszönésemet. Többé nem állt velem szóba, elfordult, átment a túloldalra. Egy évvel később kirúgásomnak is ez az eset volt az egyik indoka. Aztán majdnem húsz év múlva együtt utaztunk Amerikába egy delegációban. Feri nem tud angolul, rám volt utalva, megint a régi, kedves baráti hangot használta. Hazaérve meg sem látott többé, nem köszönt vissza, újra megszűntem létezni a számára. Ez három év múlva Angliában megismétlődött. Még a feleségemnek sem köszönt, holott azelőtt tegeződtek. Azóta, ha néha összeakadunk valahol, kezet fog velem, és szó nélkül továbbmegy. Zsenialitás és jellem sajnos nem feltétlenül járnak együtt – erre más példák is akadnak az irodalomban.

Édesanyád 1956-ban disszidált, és te maradtál. Ez fordítva történt akkoriban: a fiatalok útnak eredtek, az anyák a peronon integettek.

VM: Vissza kell menni 1949-be. Mint már említettem, özvegy anyámat a polgárság megfélemlítésének jegyében hamis politikai váddal lecsukták, és súlyos börtönbüntetésre ítélték. „Kivel baszol, te arisztokrata kurva?” – az Andrássy út 60-ban ez volt a kihallgató ávós egyik első kérdése anyámhoz. Bajor Gizi, imádott keresztanyám, minden lehetőt megtett, hogy kiszabadítsa. Rákosinak írt fantasztikus leveleit közöltem a Holmiban, majd Anyakép, amerikai keretben című könyvemben. Másfél év után sikerült elérnie anyám ideiglenes szabadlábra helyezését. 1951-ben, Bajor Gizi tragikus halála után megint lecsukták édesanyámat. Ekkor Palló Imre és Gobbi Hilda segített, aki nem is ismerte anyámat. Ez a második szabadulás is feltételes volt. Kapott ugyan később egy tenyérnyi papírt, ez is jellemző a korszakra: kézzel címzett, nyolcadrész nagyságú nyomtatvány volt, boríték nélkül, fűzőgép kapoccsal lezárva, postán érkezett: „Büntetése hátralevő részét az igazságügyminiszter elvtárs kegyelemből elengedte.” Ezt állandóan magánál hordta. Akárcsak a zsilettpengét. Semmi áron nem ment volna még egyszer vissza a börtönbe. 1956-ban, a forradalom után, Rákosiék visszatérésétől és újabb börtöntől tartva eldöntötte, hogy disszidál. Én már 1947-ben kimehettem volna Amerikába. 56-ban úgy volt, hogy vele tartok, de végül nem tudtam elszakadni. Imádtam a magyar irodalmat, írni akartam, és hát volt egy nagyon szép szőke lány is. Fájdalmas búcsút vettünk egymástól a Déli pályaudvaron. Ő elment, én meg itt maradtam. Egyszerre éreztem bánatot, lelkifurdalást, és felszabadulást. Másnap persze rögtön megkerestem azt a lányt.

Mi volt, mi lett volna ez az első Amerika?

VM: Apám, aki 1946-ban meghalt, nagyon okos ember volt. Már a háború alatt tudta, hogy itt szovjet diktatúra lesz. Azt akarta, menjek el innen mihamarább. Volt egy neves jó barátja, aki a háború előtt ment ki Amerikába, híres pénzügyi szakember, professzor a Berkeley egyetemen, később a Yale-en, és az elnök egyik pénzügyi tanácsadója. Lelevelezték, hogy ő adoptál engem, és édesanyám majd utánam jön. Minden el volt intézve. Kaptam kivándorló útlevelet, ami nem volt egyszerű. 16 éves voltam akkor. Bajor Giziékkel elmentünk Velencébe. Úgy volt, hogy Rómából repülök majd ki az Államokba. Giziék onnan Párizsba utaztak, én ott maradtam egyedül Itáliában. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, de előtte a kapott pénzemből még kicsit megnézem magamnak Olaszországot. Aztán anyám kétségbeesésére beállítottam. Ha kint maradok, és ő utánam jön, sohasem kerül börtönbe szegény.  

Mikor találkoztatok újra először?

VM: 1964-ben sikerült kijutnom Londonba. Itt egy korábbi fordításom segített. H.E. Bates egyik kitűnő háborús regényét (A jacaranda-fa) fordítottam magyarra. Ismeretlenül írtam Batesnek egy levelet, és kicsempésztettem Londonba. Postára ilyet nem lehetett föladni. Megírtam, hogy ki és mi vagyok, és hogy az útlevéligényléshez kell egy hihető meghívó levél. Biztosítottam őt, hogy nem fogom zavarni. Rendes ember volt. Írt meghívó levelet, kimehettem Angliába. Nem is zavartam őt, sohasem találkoztunk, csak levélben köszöntem meg neki. Anyámmal a család régi barátjánál, Cs. Szabónál laktunk.  

Gondolkodtál azon, hogy mi lehettél volna kint?

VM: Persze. Sokat foglalkoztat, még ma is. Odakint is minden alkalommal eszembe jutott. Valószínűleg egyetemi ember lett volna belőlem, bár ki tudja? Hogy mennyire asszimilálódtam volna, azt sem tudom. Az első alkalomkor 16 éves ciszter gimnazista, 56-ban 25 éves lektor voltam, talán még képlékeny fiatalember. Végül aztán tizennégyszer jártam Amerikában. Többször anyám meghívóleveleivel, aztán kiküldöttként, hivatalos meghívottként, Fulbright ösztöndíjasként, egyetemi vendégoktatóként.   

Mennyire voltál társasági ember? Mennyire jártál el?

VM: Nem vagyok igazi társasági ember, de remete sem vagyok. Sohasem tanultam meg táncolni, az alkohol sem játszott szerepet az életemben. A nők annál inkább. A barátaimmal persze összejártam. Abody Béla, Réz Pali, Domokos Matyi, Latinovits Zoltán, Orbán Ottó, a filmrendező Gaál István, Szász Imre, a szobrász Fekete Tamás, Vargha Balázs jó barátaim voltak. Egy időben társbérletben éltünk Lator Lászlóval és Pór Jutkával. Az idősebb generációból Ferenczy Béniékhez, Vas Istvánékhoz sűrűn jártam Máig is egyik legjobb barátom a már említett egykori osztálytárs, az 56-ban disszidált Tomasz Sándor. Sokszor laktam nála New Yorkban.  



És mikor jött életedbe a Hungarian Quarterl? Hogy kerültél oda?

VM: Megint a kályhánál kell kezdeni. A The Hungarian Quarterlyt 1936-ban gróf Bethlen István, a volt konzervatív miniszterelnök alapította azzal a céllal, hogy a kormányzat áttételesen jelezhesse: nem csak német orientáció létezik Magyarországon. Részben háttérből az állam, részben gazdag pénzemberek, iparmágnások, arisztokraták, angol orientációjú, befolyásos emberek pénzelték a vállalkozást. A folyóirat főszerkesztésével Balogh Józsefet bízták meg. Ez a nagy műveltségű, elsőrangú klasszika-filológus, Szent Ágoston fordítója, sok fontos külföldi kapcsolattal rendelkezett, remek szervező és szerkesztő, igazi kultúrdiplomata volt. Balszerencséjére azonban zsidónak született, és ráadásul még homoszexuális is volt – ezzel a dupla hátránnyal akkoriban egyetemi, akadémiai pályáról szó sem lehetett. Bethlen azonban ismerte és nagyra becsülte. Jobbat nem is választhatott volna. A szép kiállítású, tekintélyes folyóiratnak Londonban és Washingtonban irodája nyílt, neves külföldi tudósok, újságírók, közéleti emberek is írtak bele, a hazai értelmiség legjobbjai mellett. Néhány év alatt a magyar kultúrát, történelmet ismertető, szépen illusztrált, kifogástalan angolságú folyóirat bizonyos ismertséget és tekintélyt teremtett magának. Balogh sikeresen elvitte majdnem a háború végéig, de akkor zsidó volta miatt bujkálnia kellett, lebukott, és még Horthy közbelépése sem tudta megmenteni; eltűnt a holokausztban. Senki sem látta többé.

1961-ben újra olyan kormánya volt Magyarországnak, amely – a forradalom leverése és a szovjet megszállás miatt – nemzetközileg teljesen elszigetelődött.  Még zsúfolva voltak a börtönök forradalmárokkal, folytak az akasztások, sok más közt Déry Tibor, Zelk Zoltán, Göncz Árpád is börtönben ült, a „magyar ügy” pedig állandó jelleggel az Egyesült Nemzetek napirendjén szerepelt.

Ebben a helyzetben Kádár  „nyitni”szeretett volna a nyugat felé, ezért örömmel fogadta a minden hájjal megkent újságíró, Boldizsár Iván ötletét, aki a nagy múltú angol nyelvű folyóirat föltámasztását javasolta neki The New Hungarian Quarterly címmel – nyíltan folytonosságot vállalva így a Bethlen-féle törekvésekkel is. Boldizsár külügyi államtitkár, Rajk helyettese volt annak letartóztatása idején, megírta „Összeesküvés a magyar nép ellen” címmel a Rajk-perről a hírhedt Fehér Könyvet, aztán a Magyar Nemzet főszerkesztője lett, de pár év múlva a forradalom alatt már Nagy Imre egyik szóvívője, amiért örökre eltiltották attól, hogy a sajtóban vezető szerepet töltsön be, ám nemsokára már egy Tükör című folyóirat főszerkesztője volt, aztán pedig az 1961-ben megindult Quarterly főszerkesztője lett és maradt egészen haláláig. Mellette országgyűlési képviselő, PEN elnök, Nemzetközi PEN alelnök, rossz novellista és drámaíró, és még sorolhatnám, mi minden volt; Aczél György egyik jobbkeze például. Hihetetlenül színes, érdekes figura volt, ilyen karaktereket csak Kelet-Európa tud kitermelni magából. Művelt, három idegen nyelven beszélő, jó fellépésű, igen mozgékony ember, jó tollú újságíró, remek szerkesztő, cinikus opportunista, krónikus hazudozó, minden politikai lében kanál, nagy sarmőr és rakontőr, a korabeli vicctermés legnagyobb részének kitalálója volt, hasznossága révén pedig Kádárig bezárólag mindenhová elért a keze. Nagy tekintélyre és politikai súlyra tett szert, ezt többnyire jó célokra használta, de ha kellett, és érdeke úgy kívánta, aljasságoktól sem riadt vissza. 1964-ben odavett a laphoz irodalmi szerkesztőnek. A szabadúszás korszaka véget ért. A lap első fele pártemberek és miniszterek olvashatatlan cikkeiből állt, melyekben a rendszer bizonyítványát magyarázták, de ezen az áron Boldizsár nagyon okosan szinte szabad kezet adott az irodalmi és művészeti rovatok szerkesztésében. Az évek során sikerült vezető angol és amerikai költőket megnyernem a magyar költészet fordítására – nyersfordításokból. Ez remekül bevált, később sikeres antológiák és egyéni fordításkötetek lettek belőle. A magyar költészet fölkerült a térképre. Véget ért a magukat angol költőknek képzelő magyar dilettánsok egyeduralma ezen a téren. A prózarovat is – leszámítva néhány esetet, mikor Boldizsár saját érdeke vagy a politika megkerülhetetlen parancsa közbeszólt – elsőrangú anyagot publikált, akár a többi művészeti rovat is Ez adta a lap hitelét, szerezte az ismertségét. A kormány bőkezűen támogatta a lapot, színes műmellékletet, kottákat is közöltünk. A szerkesztőség afféle Boldizsár Művek gyanánt működött, Boldizsár ügyesen keverte a közérdeket a magánérdekkel. Huszonöt évig dolgoztam mellette, és nagyon sajnálom, hogy nem írtam róla naplót – páratlanul érdekes ember volt, nagyszabású, emblematikus figura, bravúros átváltozóművész.

És te hogyan kerültél oda?

VM: A szabadúszás idején elkezdtem tárcanovellákat írogatni. Boldizsár, akit személyesen nem ismertem, a Lukácsba járt úszni. Az uszodában egyszer megkerestem ezekkel a szövegekkel. Kedves volt és segítőkész. Egy hét múlva véleményt mondott róluk: „Jók, jók, de még túlzottan kosztolányisak. Mit szólna ahhoz, ha nekünk dolgozna?” Tudta, hogy jó angolos vagyok. Így kerültem oda.  

Meddig tartott ez a történet?

VM: 1964-ben kerültem oda, a rendszerváltáskor, 1990-ben lettem főszerkesztő, és 2005-ben mentem nyugdíjba.  

46 év. Ez lehet, hogy rekord.

VM: Nem akarok dicsekedni, de a lap rengeteget tett a magyar kultúra külföldi megismertetése terén, és – második részével – idővel szép tekintély szerzett. Ott volt, illetve van, a világ nagy könyvtáraiban, egyetemein, szerkesztőségeiben, bibliográfiáiban, adatbázisaiban, idézik, anyagokat átvesznek belőle, ismerik. A nyolcvanas években odakerült Zachár Zsófiával, aki ma az utódom, a rendszerváltozás után depolitizáltuk a lapot, amely ma tisztán kulturális szemle, sok fontos és érdekes irodalmi, művészeti, zenei, történelmi anyagot közöl, elismert része az európai kulturális diskurzusnak és anyagcserének. Anyagaiból antológiák születtek, amerikai, angliai kétnyelvű felolvasó-utak következtek.  

Valami nyitva volt a gépedben, amikor jöttünk. Most min dolgozol?

VM: Egy irodalmi portrékból  álló kötetem jelenik majd meg a Magvetőnél, Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon – ez lesz a címe, egy Baudelaire-vers címének a parafrázisa.  

Az íróasztalon régi leveleket látunk.

VM: Ezek Bajor Gizi már említett megindító szerelmes levelei, amelyeket az apámnak írt 1917-ben. Ő akkor 24 éves volt, apám 32, és tüzérzászlósként szolgált a fronton. A háború után összeházasodtak. Ezeket a tüneményes leveleket rendezem sajtó alá, magam írom be a gépbe, helyesírási hibáikkal együtt. Többnyire kis mikrotörténésekről, a mindennapi élet banalitásairól számol be apámnak lelkesen és fülig szerelmesen, de a Nemzeti Színház akkor feltűnőben levő csillagának élményeiről is ír: Molnár-, Móricz-, Bródy- bemutatókra készül, mit mondott neki Bródy, Ambrus Zoltán, satöbbi. Nagyon érdekes kötet lesz belőle.

Apámmal néhány évi házasság után elváltak, de halálukig szoros kapcsolatban maradtak; Gizinek az anyám, a harmadik feleség, lett a legjobb barátnője, ami meglehetősen szokatlan. Mindketten még kétszer házasodtak. Apám második felesége Herczeg Ferenc nővére volt, én a harmadik házasságából születtem, és Gizi lett a keresztanyám.