hirdetés

Az el nem jövő jövő

2017. november 20.

Egy világ veszett el vele. Elképesztően nagy tudású, széles látókörű, nemzetközi hírű professzor, s nem csak rendkívül inspiráló, szuggesztív előadó, de egy életvidám, jó humorú, igazi jó ember is, akit tanítványai rajongásig szerettek. – A napokban elhunyt Kállay Géza irodalomtörténésztől, egyetemi tanártól Timár Andrea búcsúzik.

hirdetés

Meghalt Kállay Géza irodalomtörténész, nyelvész, filozófus, elsősorban Shakespeare-kutató, az ELTE Anglisztika tanszékének egyetemi tanára. Tanárom, kollégám. Nehezen találom a szavakat. És egyre az jár a fejemben, amit a Lear királyról tanított és Cordeliáról, aki „semmit" nem tud mondani. Amikor Lear megkérdezi lányait, „melyiktek szeret a legjobban engem", Cordelia hallgat, „Csöndben szeret", s Lear tragédiája, hogy nem ismeri föl, a szeretet „többet nyom latba, mint a nyelv" (Nádasdy Ádám fordítása). Olvasom a kollégák visszaemlékezéseit, a részvétnyilvánításokat, a gyász szavait, s azzal mentem fel magam saját szótlanságomért, hogy a „semmi" („nothing") sokszor többet jelent, mint az elhasznált, lassan jelentésüket vesztett, agyonismételt szavak, és hogy a szeretet, ahogy Géza fogalmazott, nem egy dolog (no thing), amit a nyelv szavakkal pontosan leképezhetne. S közben tudom, hogy az analógia sántít, mert sokszor hallgatni nehezebb, sokszor pedig beszélni, és hogy Cordelia hallgatása a nehezebb út, a saját hallgatásom viszont a könnyebb lenne.

A Lear király volt az első Shakespeare-dráma, amit végigolvastam angolul, Géza kedvéért, és nem csak emlékszem Géza minden egyes előadásának átütő erejére, de ezek máig bennem élnek; ő egy olyan különös színész (volt), aki a saját érzéseit, gondolatait vitte előttünk színre, mintha az ő személye által a múlt jelenné vált volna és jelen lenne továbbra is. Ezerkilencszázkilencvennyolcban jártam hozzá először dráma szemináriumra, és éppen a múlt héten, lassan 20 év elteltével idéztem fel doktori hallgatóimnak, mit mondott akkor, máig érvényesen az Othellóról, arról, hogyan jeleníti meg a dráma „másik" abszolút másságát, megismerhetetlenségét, hogy sosincs és nem is lehet szemmel látható bizonyíték arra, hogy ki, hogy mi a másik személye. Mindezt az után, hogy az egyik hallgató elmesélte, milyen jót beszélgettek Gézával science-fiction tárgyú disszertációja egy hasonló alapproblémájáról. Mert Gézával tényleg mindenről lehetett beszélgetni; igazi romantikus volt, a szó irodalomtörténeti és filozófiai értelmében: hitte, hogy irodalom és filozófia elválaszthatatlan egymástól, hogy az irodalomban mindig ott a filozófia, s filozófiában az irodalom. Egy világ veszett el vele. Elképesztően nagy tudású, széles látókörű, nemzetközi hírű professzor, s nem csak rendkívül inspiráló, szuggesztív előadó, de egy életvidám, jó humorú, igazi jó ember is, akit tanítványai rajongásig szerettek. Talán nem véletlen, hogy első személyes beszélgetésünk másodéves egyetemista koromban a romantikus Schellingről és a romantikus Coleridge-ről szólt volna, ha nem tévesztem el a dátumot, és megjelenek az irodájában a megbeszélt időpontban. Azt, hogy elvétettem, azóta próbáltam jóvá tenni.

A hallgatókkal a múlt héten megállapodtunk, hogy Géza lesz egy éppen szerveződő tavaszi beszélgetéssorozatunk első vendége. De mi lesz most így. Mi lesz most velünk, a tanítványaival, a doktoranduszaival, a kollégáival, mi lesz a doktoriskolával. Mi lesz a tervezett szemináriumunkkal a kortárs francia filozófusokról (a Jean-Luc-ökről, ahogy Géza viccesen fogalmazott), mi lesz Az angol irodalom magyar történetével, mi lesz a Disbelief: from the Renaissance to Romanticism nemzetközi konferenciakötettel, és azzal rengeteg más tervvel, amiről nem tudhatok. Mi lesz.

„Pályájára" három nap elteltével, amikor még elképzelni is alig tudom, hogy már nincs, mert nekem még van, nem tudok, úgymond „visszatekinteni". Alig tudok róla múlt időben írni, vele kapcsolatban továbbra is jövő idő van, a tervek, hogy mi mindent fogunk együtt csinálni, hogy mi mindent tesz majd a mindig életerős és vidám Kállay Géza másokkal együtt és másokért. Gézával átlagos esetben hetente, kéthetente találkoztunk, váltottunk pár szót, s ez a két hét még nem telt el azóta, hogy meghalt. Még ott a lehetőség, hogy majd megint találkozni fogunk a folyosón, hogy megkérdezi, hogy vagyok, minden rendben van-e, és ugye ősszel lesz az a franciás szeminárium. Felfoghatatlan, hogy majd eljön az a két hét múlva, amikor rádöbbenek, hogy már sosem fogja megkérdezni. Az el nem jövő jövő.

Timár Andrea

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.