hirdetés

Az Élet és Irodalom 2017/6. számából

2017. február 9.

Megjelent az Élet és Irodalom idei 6. száma. Benne a 70 éves Nádasdy Ádám köszöntése és egy Nádasdy-esszé, Károlyi Csaba Orcsik Roland könyvéről, Fáy Miklós Philip Glassról írt. A vers és prózarovatból Kántor Péter versét és Radnóti Sándor tárcájának részletét olvashatják. – Heti ÉS-ajánló a Literán.

hirdetés

Az Élet és Irodalom új, 2017/6. számát rövid részletekkel ajánljuk.

FEUILLETON
Nádasdy Ádám: Egy romantikus szerelem


Nádasdy, akit 70. születésnapja alkalmából Kálmán C. György köszönt a lapban, ebben az esszéjében arról ír, hogyan szeretett bele az angol nyelvbe:

„Az angol volt ugyanis az a nyelv, amit senki sem tudott a családban. Mindenki tanult franciául és tűrhetően beszélték is, ahogy egy közép-európai, középpolgári családban természetes. A szüleim tudtak olaszul, mert zenészek voltak. De angolul? Minek az? Gyakorlati haszna csekély, hacsak nem akar az ember odautazni – de akkor meg a francia teljesen elegendő. A nagypapa emlékezett egy pár elrontott angol szóra, ő ugyanis tagja volt a Szingapúri Lovaspóló Klubnak, amikor 1904-ben mint fiatal tengerésztiszt ott állomásozott. Mutatta is a tagsági igazolványát. De sose hallottam senkit angolul beszélni: ez vonzóvá tette a szememben, romantikus kalanddá. A hegy, amit még senki sem mászott meg – nagy kihívás az ifjú hegymászónak! (...) Izgalmas volt, az is, hogy semmit sem úgy kellett mondani, ahogy normális ésszel várnánk. Már az ábécé se á-bé-cé volt, hanem éj-bí-szí. Ennek megvoltak az előnyei: ha leckeírás közben fölém hajolt valamelyik családtag, hogy megnézze, mit csinálok, nem tudtak csak úgy futtában kijavítani (mint tették a némettel, franciával, olasszal), hiszen ki se tudták mondani, amit láttak; és ha megpróbálták, én fölényesen kijavítottam őket. A bátyáim egy ideig „dabljú”-nak neveztek, annyira viccesnek találták a betű nevét. „Gyere ide, te kis dabljú”, mondták és megcsavarták a fülemet.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba: Abszurd hadiállapot
A kritika Orcsik Roland Fantomkommandó című regényéről szól:

„Egy meg nem nevezett kisvárosban vagyunk. Magyar és szerb szereplők között, tehát nyilván a Vajdaságban. A fejlemények azt mutatják, hogy háború van, bár ennek semmi konkrét jele a településen nincs. Nincs katonaság, nincs rendőrség se, nem lőnek, nem folynak harci cselekmények, éppen az a nagyon ijesztő, hogy semmi, de semmi nem történik. Kihaltak az utcák, csend van, bezárkóznak az emberek, várnak, és nem tudják, mi a helyzet. Többeket besoroztak, többen elmenekültek, akik otthon maradtak, félnek. Akadozik az áram-, a gáz- és a vízszolgáltatás, fogytán az élelem. Egy család a leggroteszkebb jelenetben egyenesen közönséges szart ebédel nagy boldogan. Az emberek egyre büdösebbek, és mindenkinek egyéni szaga van.
A könyvbemutatón Förköli Gábor azt mondta, ez disztópia. Szerintem inkább az elmúlt délszláv háború egyfajta kifordított, személyes fantázián és érzékenységen alapuló képét kapjuk. Érdekes és eredeti, hogy nem a nemzetiségi ellentétekre, a történelmi előzményekre épülő ellenségeskedésekre koncentrál a regénytörténet.”

VERS
Az eheti számban Kántor Péter, Kukorelly Endre és Térey János versei szerepelnek. 


Kántor Péter L. Freud utólag nyilatkozik a modellekről és a témáról című versét adjuk most itt is közre:

Hogy mire törekedtem a képeimmel?
Hogy mit akartam kifejezni velük?
Mit mondjak? Mit szeretne hallani? Mit vár tőlem?
Egy megfejtést? Valamilyen megoldást? De mire?

A modelljeimmel mindenesetre kedves voltam.
Figyelmes, amennyire csak lehetséges.
Megfizettem őket rendesen, meg egyébként is.
De hogy a modelljeim én volnék? – Nem, nem!

Ezek nem Bovarynék, és nem is én vagyok!
Bár valami kapocs azért van köztünk, persze.
Lehet, hogy szorosabb is, mint gondoltam. Most, utólag,
azt hiszem, én is függtem tőlük, nem csak ők tőlem.

Én mondtam meg, hogy hova álljanak, feküdjenek,
hogy mit csináljanak a kezükkel, a lábukkal – én diktáltam.
De aztán amikor egy kép elkészült, ha meglett –
ott már mindenki más, máshogy van minden.

Ki tudja, hogy működnek ezek a dolgok?
Valahogy nyilván belefestődtem a képekbe én is.
De ilyesmire nem gondoltam soha. Nem is lett volna jó!
Fölösleges. Csak zavart volna a munkámban.

Ami pedig a témákat illeti, ha belegondolok,
én mindig úgy tekintettem a portréimra,
mintha azok aktok lennének, az aktjaimra pedig
úgy, mint a portrékra. Aktok, portrék –
vagyis ugyanaz mindig. Ez volt az egyedüli témám.

PRÓZA
A prózarovatban Odze György, Puskás Panni, Radnóti Sándor és Ürmös Attila írása található.
Részlet Radnóti Sándor Szilágyi János György című tárcájából:
„Az 50-es években a múzeumban Szilágyi egy szobában ült barátjával, Meller Péterrel és egy náluk jóval idősebb úrral, aki autodidakta egyiptológusként teremőri státuszban végzett szorgos tudományos munkát, s Szilágyi olthatatlan híve és csodálója volt. Egyszer is, amikor Mellerrel maradt kettesben, rázendített a dicséretre, s Meller, aki unta ezt, mindenben egyetértett vele, de hozzátette, csak az a furcsa szexuális kedvtelése ne lenne. Haeffner Emil – mert így hívták – szörnyülködve kezdett el találgatni, de bármit kérdezett, Meller csak azt mondta: rosszabb, rosszabb… Majd végül kinyögte, hogy… hát madarakkal csinálja. E megágyazás után elkezdődött a téboly, Meller bevonta az ugratásba Szilágyit, Szilágyi pedig az ilyen heccek nagymesterét, Karinthy Ferencet, aki nem volt rest telefonálni, mikor csak Haeffner volt a szobában, hogy megérkezett Szilágyi tanár úrnak a madárszállítmány. És így tovább, hetekig. Egyszer aztán arról beszélgettek hárman a szobájukban, hogy melyik a legszebb magyar verssor. Mikor sorra került, Szilágyi álmodozó tekintettel azt mondta: „Madarat nem egyet, százat is meglőnek”. A röhögés majd kiverte az ablakot, s az ugratás lelepleződött.”

ZENE
Fáy Miklós a 80 éves Philip Glassról írt:

„Tényleg nyolcvanéves múlt az idén, és tényleg ott tartunk, mintha pályakezdő művész volna, akit már észrevettek az okosok, érzékenyek, megcsömörlöttek, és soha nem fognak komolyan venni a régimódiak. Ha tetszik, ez is egy eredmény, besorolhatatlannak maradni még akkor is, amikor az ember már legalább húsz éve nagy öregnek számíthatna. Közben elröppentek jóslatok, amelyek kicsit sem váltak be.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az e heti Élet és Irodalomban.

Az Élet és Irodalom elérhető online is, ITT

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.