hirdetés

Az Élet és Irodalom 2018/24. számából

2018. június 15.

Az ÉS idei 24. számában Angyalosi Gergely esszéje Füst Milán drámájáról, kritika Térey János és Markó Béla kötetéről, a Toldi mozi japán filmhetéről és a Second life, avagy kétéletem című előadásról, vers G. István Lászlótól és próza Marno Jánostól. – Ajánló az ÉS kulturális rovataiból.

hirdetés

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Angyalosi Gergely Állóképek drámaisága című esszéje Füst Milán Negyedik Henrik királyáról szól.

„A shakespeare-i modellhez képest kétségtelen újításnak számít az is, hogy Füst „egy alakban, Henrikben meri egyesíteni a hőst és a bohócot" (Radnóti Zsuzsa). Az életmű egészét tekintve úgy látszódhat, hogy az írónak egyetlen nagy alapélménye van az életről, és ezt minden munkájában más és más oldalról veszi szemügyre. A Henrikben is ugyanazt a megoldhatatlan kérdést teszi föl: az emberi akarat szabadságának kérdését járja körül újra és újra, miközben azt sugallja, hogy az ember nem ura a döntéseinek. Schopenhauerrel együtt vallja: akkor vagyok szabad, ha azt tehetem, amit akarok – de ki dönti el, hogy akarhatom-e azt, amit akarok? A tett az akarattól függ, de mitől függ az akarat? Alakjai végül mindig ugyanarra a következtetésre jutnak: „nem tehettem másképpen, mert én én vagyok". Ez a felfogás magyarázza Henrik morális karakterének problematikáját: a teljes determinizmus feltételezése esetén az erkölcs csupán pszichikai reflex – ezt a végkövetkeztetést azonban mégsem tudja elfogadni az író, lázad ellene: ebből erednek a figura abszurditásba hajló gesztusai."

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Kálmán C. György A hely szellemei című kritikájában Térey János Káli holtak című regényéről ír.

„Nem valami nagy történet, de hát ettől még bármilyen lehetne a mű. Hol is kezdjem? Talán azzal, hogy az elbeszélő-főszereplő Alex szövege bántóan hullámzó minőségű – olykor igencsak gondozatlan, hanyag, elkeni a dolgokat. Itt van például ez a részlet: „Karakterszínész lett belőle, lásd Rosencrantz, Szerebrjakov és még sorolhatnám. Ez a méz-máz lehet a pajzsa a világ ellen. Ő nyájas, mert ezt választotta. Kipróbálták kemény bírónak, lásd Hawthorne, és nem igazán vált be." (175.) Mi ez a két „lásd" ebben a pár mondatban? Miért kezd bele egy gondolatba az elbeszélő, ha lusta rendesen kifejteni? Kinek beszél? A külvilágnak, vagy csak magának? És hogy kerülnek a szövegbe olyan (az internet révén elterjedt) rövidítések, mint a WTF („what the fuck") vagy a BTW („by the way")? Tekinthetnénk ezt úgy, mint ami jellemzi az elbeszélőt – úgy beszél, mint amilyen. De hát amikor a pszichológusával konzultál, mintha egészen más személy volna, önreflexív, átélten gondolkodó, elmélyült. A sok-sok Alex-stílus között hol az igazi? Minthogy a mű alapvetően a „realista kód" szerint íródik – vagyis elsősorban úgy olvasható, hogy a „valósághűséget", a „hiteles ábrázolást", s hasonló, kissé gyanús szempontokat érvényesítünk –, jogosnak látszik, hogy olyan egyszerű követelményeket kérünk rajta számon, mint a beszéd vagy a párbeszéd életszerűsége. Márpedig ezen a próbán a Káli holtak gyorsan elbukik. Úgy ember nem szól a másikhoz, ahogyan Térey szereplői: kimódolt, bonyodalmas, olykor költői(eskedő) megszólalások, minden mintha kicsit emelkedett akarna lenni, mintha csak valami kötött formájú drámai műből vagy a lírából keveredtek volna ide."

KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL

Markó Béla Bocsáss meg, Ginsberg című verseskötetéről ketten írtak:

Forgách Kinga: Akik mindenbe beletörődnek:

„A Bocsáss meg, Ginsberg nyíltan vállalja az időskori líra sajátosságait: a számvetést, a csalódások és megrázkódtatások leltárját, a nosztalgiát és a halál értelmezésének kísérletét. Rendkívül sok hangon, témában és formában megszólaló dühös kötet, amely nem akarja elfogadni, hogy hiábavaló volt a hit egy jobb, szabadabb jövőben. Kontextusa az erdélyi magyarok kisebbségi helyzetéből, az 1968-as, majd az 1989 utáni csalódásokból, brutális gyerekkori emlékekből, és a mai gyűlöletkampány régi korokat idéző motívumaiból rakódik össze: „nem fér versbe vagy regénybe, / a gyűlöletet nem lehet megírni / nem zene a szögesdrót-országhatáron / átdobott kisgyerekek puffanása sem." (157.)

A legerősebb ciklus a kötetben az első, Cukorspárga című szabadvers-folyam, amely a gyerekkorról mesél szókimondó, őszinte stílusban. Markó Béla a szagok, a hangok, a benyomások felől, mozaikszerűen tálalja az azóta élettörténetté és történelemmé szilárduló tapasztalatokat. Megjelenik például egy apa, aki esténként „lehalkította a forradalmat", egy anya, amelyik rakott krumplit főzött a nehezen megszerzett húsvéti tojásokból, egy motoros szomszéd, aki felakasztotta magát, miután feljelentették, és a karácsonyfa, amely csontvázként ragyogta be a Szentestéket. A különös leltárban kiemelt helyet kaptak az elvesztett vagy elvesztegetett tárgyak és emberek, például a sosem elnyert futball-labda, az űrbeli kalandban odaveszett Lajka-kutya, vagy a szomszéd J. néni, aki a folyóba vetette magát."

Demény Péter: Oberon új kötete:

„A címadó vers azonban több szempontból is elgondolkodtatott. Ginsberg Üvöltésének a vulkanikusság, az indulatnak csak a nyelv általi megzabolázhatósága adja azt az elemi erőt, amely sugárzik belőle, és az, hogy a beszélő kizárólag abban különbözik azoktól, akikről beszél, hogy ő nem pusztult el. Ezzel szemben Markó versében valamiféle fölényt érzek, ami leginkább a hatalomról szóló passzusban nyilvánul meg. „...hihetetlenül messze van már a remény, / hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat. // Nem lehet legyőzni, drága Ginsberg!" (140-141.) Ez a megszólítás valahogy paternalista szerintem, a többet tapasztalt, nehezebb körülmények között élt ember beszélget így azzal, akinek „bezzeg könnyű volt".

A kötet egysége, mint minden Markó köteté, hibátlan. Az Erdélyi dal után öt ciklus következik, melyeket egy-egy tágasabb téma kapcsol össze, és amelyek nagyjából ugyanolyan súlyúak. Érdemes megemlíteni, hogy a költő soha nem hagyja ki az erdélyi témákat, sem az erdélyi nagyokat. Nem törődik azzal, hogy ki hallott Haller József képzőművészről vagy Király Lászlóról, csak azzal, hogy őt, a beszélőt hogyan érintik ezek a témák-élmények-emlékek-tapasztalatok. Az irodalom általánossá növekvő szenvedélye mindig a legszemélyesebb élményekből fakad."

VERS

A szám versrovatában G. István László és Szilágyi Ákos versei kaptak helyet.

G. István László versei közül idézzük itt az egyiket:

Vizsga

Álmomban egy arcot ettem.
Késsel-villával, mint a tükörtojást.
Beleszúrtam a villát a járomcsont
alá. A késsel szüntettem meg a
vonásokat. A bőr alól valami
hab tört fel, vékony és hártyás,
mint a fontos találkozást elfedő
várakozás anyaga. A bűntudatot
gyakoroltatták velem, teljesen
hiába. Nem volt kedvem
védekezni. Akinek gyereke van,
nem kényeskedhet. Tisztán és határozottan
ettem. Azóta sem tudom, milyen
feladatot, de teljesítettem.

PRÓZA

A héten Baranyai László, Marno János és Murányi Sándor Olivér prózája olvasható, tárcatár: Kemény Zsófi.

Részlet Marno János A plészen című írásából:

„Simon Zoli, az osztályelső, már majdnem fent volt a dombháton, a Plészen, amikor visszapillantott ránk, mélyen lemaradókra, a Wisztre, a Pólikra és énrám, és visszaereszkedett közénk, de csak az én kezemet fogta meg, s húzott magával erősen fölfelé, úgyhogy, ha nem is a legelsők között, de az osztályátlaggal egyidőben érkeztem fel a dombra. A torna- és az osztályfőnöki óránkat vonták össze ehhez a szeptembervégi kiránduláshoz, ide, a faluszélre, ahol két domb zárta el a szemhatárt a szovjet lőtér és laktanya elől, a kisebb és valamivel lankásabb Plész, amire önerőből nem juthattam volna fel, és mellette a másik, a meredekebb és magasabb domb, a kísérteties Kálvária-Domb, ahol másfél évvel azelőtt, húsvét táján egy másik Simon-fiú, hozzánk képest már nagykorú, tizenöt éves kamasz elmetszette a velünk egyidős unokaöccse torkát a romos kápolnában. A Simon Zoliék csak névrokonságban álltak a tragikus sorsú Simonékkal, nagyon sok Simon család lakott a faluban, de csak kevesen vallották magukat rokonságban lévőnek egy másik Simon családdal."

FILM

Báron György a Toldi mozi japán filmhetéről írt.

„Öt japán klasszikus pergett a Toldiban, három Ozu és két Mizogucsi, amelyek visszavittek minket abba az időszakba, amikor a film még egyszerű volt és tiszta – alighanem ezt az örömöt fejezte ki a nézőtéren feltörő spontán taps. (...) Egyetlen negyedórás jelenetet ragadnék ki mindössze az öt estéből, ha valaki soha egyetlen Ozu-filmet sem látott (beleértve a leghíresebbet, a Sight and Sound 2012-es szakmai voksolásán minden idők legjobb filmjének megszavazott Tokiói történetet), csak ezt nézi meg, talán érteni fogja, miről beszélek."

SZÍNHÁZ

Molnár Zsófia a Second life, avagy kétéletem című Orlai produkciót elemzi, mely a Hatszín Teátrumban látható.

„És mi lettél? Az az öt ember, aki a Hatszín Teátrum kis színpadán felállított dobozvázban eljátszadozik ezekkel a kérdésekkel, ilyen-olyan úton-módon, kisebb-nagyobb kerülőkkel és kitérőkkel mind történetesen színész lett. És mondhatjuk úgy, hogy ez a produkció, a Second life, avagy kétéletem véletlenek sorának eredménye. Mert például az ötből hárman (a fiúk) hiába székesfehérváriak, ott soha nem találkoztak. Talán voltak egy időben egy helyen, de ahhoz, hogy a sors végül mégis összehozza őket, kellett a Színművészeti Egyetem, az azonos osztályfőnök, a közös egri társulati lét és még sok minden más, köztük némi hit, plusz néhány pofon és jókora csalódás."

 

Mindez és még sok jó írás olvasható az e heti Élet és Irodalomban.
Az Élet és Irodalom elérhető online is, ITT.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.