hirdetés

Az Élet és Irodalom 2018/26. számából

2018. június 29.

Az ÉS idei 26. számában Láng Zsolt esszéje Szilágyi Domokosról, kritika Krasznahorkai László és Ornan Rotem, illetve Clarice Lispector könyvéről, Glenn Gould új felvételéről és az ATV Heti Naplójáról, vers Varga Imrétől és tárca Radnóti Sándortól. – Ajánló az ÉS kulturális rovataiból.

hirdetés

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Láng Zsolt Szilágyi Domokos titka címmel írt esszét a 80 éve született költőről.

„Milyen volna egy mai író–olvasó találkozó a nyolcvanéves Szilágyi Domokossal? Hol tartanánk, a régi iskola pinceklubjában vagy a felújított csilivili színházban? Továbbra is kevés szavú volna? Csontsovány aszkéta? Ijedt tekintetű alkoholista, aki az est végére csendben maga alá vizel? Mindenkire acsargó gyűlöletzsák? Vadászkalandjait mesélő ex-szenátor? Szünet nélkül szójátékokat gyártó paprikajancsi? Elvidékiesedett nagytata vagy szoborszerűen megközelíthetetlen költőfejedelem? Írna még? Milyen cigit szívna? Hol élne, melyik városban, kikkel barátkozna, kikkel nem, az Írószövetségnek vagy a Szépíróknak volna-e tagja, vagy egyiknek sem? 1989-et hogyan fogadta volna? És utána? Mert persze ez a legsúlyosabb kérdés: milyen módon vállalta volna, hogy Balogh Ferencként jelentéseket írt?"

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Bazsányi Sándor Kép és kultusz című recenziója Krasznahorkai László – Ornan Rotem A Manhattan-terv című könyvéről szó.

 

„A képek történetében megfigyelhető kultusz nem csupán gyakori témája, de éltető közege is Krasznahorkai nyelvi művészetének. Hiszen a jelentős életművel rendelkező író jellegzetes külső tulajdonságai (hosszú haj, szakáll, kék szem, kalap, fekete öltöny...) valamiféle ikonikus–mitikus állandóként kísérik, vagy ha tetszik, keretezik a szövegekre vonatkozó (arányos) tiszteletet, olykor (aránytalan) imádatot. Mi több, a Krasznahorkai-kultusz tárgya sokszor nem is annyira a szöveg (poétikai minősége) lesz, mint inkább a szerző (ikonikus alakja). Könnyen visszájára fordulhat hát az irodalmár Roland Barthes egykori fordulata, amennyiben a szerző metaforikus halála helyett nem ritkán immár a szöveg szimbolikus halálát tapasztaljuk. Amit ma sem hívna másként az Ady-kultuszt ostorozó Kosztolányi, mint ahogyan 1929-es vitairatának címében nevezte: „az írástudatlanok árulása". Az írástudók felelőssége manapság pedig az volna, hogy a látványos vizuális túlkínálat közepette is inkább arra figyeljenek, ami a lényeg: a szövegre. Vagy, miként esetünkben, azaz a szépíró Krasznahorkai és a fényképész Ornan Rotem közös vállalkozása esetében: a szöveg és a szöveget kísérő képek kapcsolatára. Már csak azért is, mivel volt erre példa korábban Krasznahorkai pályáján, a festő Max Neumannal közösen jegyzett könyv, a 2010-es ÁllatVanBent formájában."

AZ ÉS KÖNYVE JÚNIUSBAN

Zelei Dávid elemzi Clarice Lispector Minden történet című gyűjteményes novelláskötetét.

„Végre valaki mást is megismerhetünk a Latin-Amerika-mániás Kádár-korszakban oly mostohán kezelt brazil irodalomból Jorge Amadón (és persze Paulo Coelhón) kívül. Egy ennyire reprezentatívnak szánt, vaskos, ráadásul igazán minőségi kiadónál megjelent kötetnek ugyanakkor nagy a felelőssége is: nagyjából egy személyben kell kiformálnia, meghatároznia a modern brazil irodalomról (de legalábbis a kisprózáról) kialakított elképzeléseinket – valahogy úgy, ahogy a kolumbiairól, spanyol-amerikairól szólót formálta évtizedeken át García Márquez.

Lispectornak ráadásul nehézsúlyú mezőnyben kell megméretnie magát – az esszé mellett ugyanis a novella a latin-amerikai irodalom talán legerősebb szakága. Hogy mást ne mondjunk, egy valamirevaló kispróza-toplistáról Borgest vagy Cortázart lehagyni olyan lenne, mintha diszkvalifikálnánk Messit vagy Cristiano Ronaldót az Aranylabda-szavazásról – de Rulfótól Fuentesig, Onettitől Schweblinig, Monterrosótól Benedettiig egy teljes vébé-mezőnyt megtölthetnénk a latin-amerikai kispróza klasszisaival."

VERS

A versrovatban László Noémi, Szabó Márton István és Varga Imre verseit adjuk közre ebben a számban.

Ízelítőül Varga Imre Ál(om)szonettek című ciklusából mutatjuk meg az egyik darabot, döntse el az olvasó, álszonettet vagy álomszonettet olvas-e – és ugyanez a játék a számban olvasható többi tizennégysoros Varga Imre-verssel is lejátszható:

39.
Kilép egy őszi nyírfából,
sárga lomb válik hajából,
barkát gondol maga köré,
nem tudva e látomásról.

Zizi a filozóf', nézzétek!
(Féljózan vagy inkább félrészeg.)
Leválnak róla az énképek.
Végtére marad egy ép réteg,
Ez a rész termi az egészet:
nagy sötét tere az ép észnek.

Ülnek az ágon a zöld bőrű nők.
Nagy közös álmunk most ez az ősz.
Arany almáink fölött meg előtt;
védik teredet; ők az őrizők.

PRÓZA

Kiss Ottó, Kustos Júlia és Nógrádi Gábor prózája mellett Radnóti Sándor tárcája szerepel a héten Weöres Sándorról, ebből mutatunk részletet:

„Néha, nagyritkán más történt. Egyszer Alföldy Jenővel egyesült erővel áttörtük az unalom falát, és játékot javasoltunk. Rímeket adunk föl, amelyet Weöres majd versbe illeszt. Fejben költött, mi lelkesen körmöltünk. Jó lenne most példákat mondani, de csak arra emlékszem, hogy későbbi publikációiban felismertem néhányat ezek közül az improvizált sorok közül. Megint máskor eszébe jutott, hogy én filozófiával foglalkozom, s ezért kijelentette, hogy az egész német klasszikus filozófiából csak Hamann ér valamit. Ha máshonnan nem, Lukács Esztétikájából ismertem Észak mágusának, Kant königsbergi kortársának nevét, és dióhéj-esztétikájának gyönyörű sorait („A költészet az emberiség anyanyelve... Őseink nyugalma mélyebb álom volt; és mozgásuk tántorgó tánc. Hét napig a töprengés vagy a megdöbbenés csendjében ültek; – és szájukat kinyitották – szárnyaló példabeszédekre"), s azt olyan találónak éreztem Weöres költészetére, hogy eszem ágában sem volt vitatkozni vele. Mindenesetre szeretett provokálni, s amikor egyszer amerikás magyarokat vittünk el hozzá, akik ájult tisztelettel és fényképezőgépük sűrű kattintgatásával akarták a Mestert beilleszteni az élő magyar panteonba, akkor ő ritka élénkséggel vette sorra e panteon alakjait (Juhászt, Nagyot, Pilinszkyt, Illyést), és mindenkiről volt magvas, találó, keresetlen rossz-szava. Nem volt ebben semmi személyes: egyszerűen élvezte látogatói hüledezését."

ZENE

Fáy Miklós Bach Goldberg-variációinak Glenn Gould-féle új felvételéről (Deutsche Grammophon, 2018) írt.

„Mihez képest önkényes és őrült és elfogadhatatlan és mégis fontos Glenn Gould? Ezer kulturált és kifinomult zongoristához képest. Igaz, nekik nem jutott eszükbe a Goldberg-variációkat játszani, mert az olyan nehéz és népszerűtlen darab, Gould meg fogta magát, és ezzel kezdte a lemezkarrierjét, de ez most nem számít. Ami számít, hogy valaki úgy játszotta el a darabot, hogy a szerzője nem biztos, hogy ráismerne, és világhírű lett vele. Annak ellenére, hogy ha nem tagadta is meg az 1955-ös felvételét, Gould élete végén mégis újravette a darabot, mintha eltávolodott volna a saját interpretációjától."

TÉVÉ

Grecsó Krisztián a Heti Naplót (ATV, június 24.) elemzi.

„A készítők kétségbeesve tartanak ennek ellent, és próbálnak érvényesen beszélni. Hogy kudarcot vallanak, nem az ő hibájuk, ez nem szakmai, hanem emberi kudarc, és még a sikernél is beszédesebb. A devizahiteles helyzetről készített riport legfőbb tanulsága láthatóan az volt, hogy még egy ennyire abszurd és nyilvánvalóan képtelen helyzetben sincs a magyar társadalomban szolidaritás. Nincs mi-tudatunk, ami a civil lét és kontroll alapja lenne."

Mindez és még sok jó írás olvasható az e heti Élet és Irodalomban.
Az Élet és Irodalom elérhető online is, ITT.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.