hirdetés

Az Élet és Irodalom 2018/43. számából

2018. október 26.

Az ÉS idei 43. számában Visy Beatrix esszéje Saramagoról, Károlyi Csaba kritikája Fehér Boldizsár könyvéről, szemelvények Krasznahorkai francia kritikáiból. Sthőr Lóránt Sorrentino filmjéről, Herczeg Noémi két friss darabról írt. Vers Jónás Tamástól és próza Kemény Zsófitól. – Ajánló az ÉS kulturális rovataiból.

hirdetés

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

 

FEUILLETON

Visy Beatrix Saramago csodálatos utazásai címmel írt esszét a portugál író műveiben szereplő vágyról, hitről, hatalomról és reprezentációról.

„José Saramagónak több műve is kapcsolódik az utazás tematikájához; a szerző változatos módon használja fel az ősi toposzt, elegendő a leszakadt ibériai félsziget Atlanti-óceánon való sodródására vagy Káin bibliai tér- és időbeli bolyongására gondolni. A most kiemelt két regényben is fontos és egymáshoz hasonló szerepet tölt be az út és az utazás, noha az életmű távoli, szinte két végpontjának darabjai. Az 1982-es A kolostor regénye az áttörést és az elismerést hozta meg a szerző számára, Az elefánt vándorútja 2008-ból pedig az életmű lezárása körüli könnyed jutalomjátéknak tűnik. Ám e két művet nemcsak az utazás motívuma, témája köti össze, hanem számos más vonás is, még ha a közös szempontok különböző, olykor ellentétes végkicsengésekhez érkeznek is.

Mindkét regény Portugália történelmének egy-egy valós epizódjához tér vissza a csoda és a szélsőséges extremitások kiélesítésével, melyeknek ábrázolásához a szerző a kizárólag rá jellemző posztmodern-barokk elbeszélésmódot, valamint a mindehhez nélkülözhetetlen iróniát mozgósítja. Ám a múltra a jelen felől erősen reflektáló regények túlfeszítik a történelmi regény műfaji kereteit, mindkettő úgynevezett áltörténelmi regény, történeti témájú metafikció, a posztmodern történelemkritika szubverzív eszközeivel mutatnak rá Portugália múltjának elhibázott pillanataira, olyan történelmi alakokra, eseményekre, korszakokra, amelyek a portugál mentalitást, akár az ország XX. századi jelenét is negatív módon befolyásolták. Mindkét mű középpontjában a hatalom működésének széles panorámája és a hatalmi reprezentáció túlzásba vitt formáinak, külsőségeinek ábrázolása áll.”

 

 

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba Vaksors címmel írt kritikát Fehér Boldizsár Vak majom című regényéről.

„A névtelen elbeszélő 27 éves (egy évvel idősebb, mint a szerző). A fikció szerint 2018 tavaszán egyetlen hét alatt leírja mindazt, amit itt olvasunk. Majd feladja magát a rendőrségen. Röviden: anyja 18 éves korában „dobbant” egy görög milliomossal, apjának hitt nevelőapja fokozatosan megőrül, 23 évesen találkozik valódi apjával, bizonyos Finkelmann Rudolffal, aki halálos beteg, tőle örökli meg a cégbirodalmát, és lesz hirtelen „a világ legfiatalabb milliárdosa”. Ám a cég irányításához nem ért, emberei az ő megbízásával rendelkezve bűncselekmények sorát követik el. A rendőrség lecsap, hősünket egy újságírónő az utolsó pillanatban figyelmezteti, meneküljön. Azonnal Párizsba repül, ahol a La Régence hotelben különös kísérletbe keveredik. Két Nobel-díjas professzor pszichológiai kísérletébe, „amelyben egy egész hotelnyi embert változtattak paranoiás őrültté” (7.) Ne ijedjenek meg: ezt nem fogom elmesélni. Nagyon szórakoztató, egyben tanulságos történet, lélektanilag is ügyesen van felépítve. Lépésről lépésre, egyenként ártatlan, másrészt teljesen logikus események vezetnek a horrorisztikus végkifejlethez (itt jók a karakterek is, az alacsony walesi teniszbajnoktól kezdve a helyettes svájci nagykövetig, és szerepel egy valódi figura: Daniel Barenboim karmester és zongoraművész). Mint egy Agatha Christie-krimiben, minden részlet pontos, minden elem világos és szükséges az egészhez, a hoteltörténetben nincs üresjárat. Az elbeszélésmód azonban csapongó, minduntalan keveredik a hotelkísérlet története hősünk élettörténetének fragmentumaival. És ezekben a visszaemlékezés-foszlányokban már bőven van üresjárat, túlbeszélt vagy megmosolyogni való jelenet. Elbeszélő-főhősünk elébe megy a bírálatnak. „Túl sokat csapongok” (99.), „pocsék történetmesélő vagyok” (169.) – írja. Ám ez nem lenne baj, sőt, a csapongás kifejezetten üdítő. Máshol van a probléma.”

 

 

KÜLFÖLDI FOGADTATÁS

„Még a csöndet is halljuk” címmel készült összefoglaló Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című művének francia fogadtatásából.

„A főszereplők a művészet árnyékvilágának alakjai: restaurátorok, múzeumi teremőrök, a létezés bizonytalanjai. A milói Vénusz játssza szerepét, miközben a legtöbbször az esztétikai elragadtatottságot kiváltó fordulópont egy kisebb festmény, egy Bellini-tanítvány munkája, egy japán kolostor mélyén megbúvó bálvány, sőt egy Andrej Rubljov ikonmásolat. A technika világa olykor a szép fölé kerekedik. Mint amikor egy „gyönge szemű” magyarnak tragikusan meghiúsul a vágya, hogy a halála előtt megpillanthassa az Akropoliszt, olyan erősen tűz a nap az athéni mészkőről visszaverődve (végül egy agresszív autós kerekei alatt leli halálát). De a leggyakrabban kegyelmi pillanatok bukkannak föl – épp olyan gyorsan és élénken, mint ahogyan a japán madár a csőrével megragadja a halat, olyan gyorsan, mintha meg sem mozdult volna; ez az egész utazás indító metaforája. Seiobo – egyben himnusz is a közönség fogékonyságához, amelyre nem számítottunk.” (Nicolas Weil: A Seiobo járt odalent című művével a nagy magyar író himnuszt ír az esztétikai elragadtatottsághoz. Le Monde des Livres, 2018, május 9.)

VERS

A versrovatban most Csobánka Zsuzsa Emese és Jónás Tamás versei kaptak helyet.

Jónás Tamás egyik versét idézzük:

 

PROFIL

 

Válaszolt rögtön, kérdések fia.

Figyelmes fegyelem volt az édesapja.

Büszke volt, elpusztulni mégse hagyta

a gyengét és a kíváncsit soha.

 

Vacogva érkezett. Tábortűz lett.

Ellobbantak benne könyvek, csillagok.

Közöttünk lélegzett, mégsem itt lakott.

Gyenge erénynek és bátor bűnnek

 

egyformán örült, de sosem tapsikolt.

Nem hittek benne, hitt ő bárkiben.

Örökké fáradt, meghalt, nem pihen.

 

Kalanddá vált tőle bármiféle gond.

Földre nevetett, égre nézve sírt.

Névtelen volt. Senki se tudja, mért.

 

PRÓZA

A héten Egressy Zoltán, Jassó Judit és Légrádi Gergely prózája szerepel, tárcatár: Kemény Zsófi.

Részlet Kemény Zsófi Szar éra című tárcájából:

„Au apja nem egyedül dolgozott, bár nem is Auval, hanem két barátjával. Ezek ketten felnőttek voltak, Aunál eltérő mértékben felnőttebbek, de mindenképp felnőttebbek, hiszen Au gyerek volt. Tizenegyéves, szerethető. Au nem tudott sokat a budiásásról, de nagyon érdeklődött a téma iránt. Au apja és a barátok valamivel többet tudtak a budiásásról, de abban a pillanatban bánták meg, hogy a világra jöttek, amikor elkezdték a munkát. Amint kicsit belejöttek, már nem bánták annyira, hogy a világra jöttek. Ez persze függ a világ minőségétől is, általában.

A munka felosztása egyszerűen történt: Au apja csinálta, a barátok pedig egyik kezükben ásóval, a másikban pipával, a negyedikben pálinkával (üres harmadik kézzel) álldogáltak (egyik szájuk sarkában mindig épp leégő cigicsikk, másik szájuk sarkában ordás kalács utolsó morzsái), és egymással ordítva veszekedve utasítgatták Au apját, hogy minek is kéne történnie az eredeti - bár kissé talán vázlatos - forgatókönyv szerint. Dehát minek is kéne történnie? Bárminek.”

FILM

Stőhr Lóránt Paolo Sorrentino Silvio és a többiek című filmjéről írt.

„A Silvio és a többiek a hol szatirikus, hol empatikus arckép kapcsán (újra) leránthatja a leplet a korrupt, kapzsi és immorális olasz elitről, amelynek gyengeségeit kihasználva az építési vállalkozóból lett médiamogul a politikai élet csúcsára juthatott.”

 

SZÍNHÁZ

 

Herczog Noémi a Caligula helytartója (rendezte: Szász János, Nemzeti Színház) és a Chaplin: A diktátor (rendezte Eszenyi Enikő, Vígszínház) című darabról írt kritikát.

„A Vígszínházban pedig látszólag ugyanazt látjuk, mint az eredeti filmen, amelyet fegyelmezetten, alázatosan, ötlettelenül (gondolom jogdíjvezérelten), de mulatságosan és profin követ a Víg csapata: és mégsem. A keret más: ifj. Vidnyánszky Attila ugyanazt csinálja, amit Chaplin, csakhogy tökéletes illúziót keltve, saját korának diktátora helyett csupán Charlie Chaplinné lényegül. Pontosabban olyan Chaplinné, aki éppen Hitlert játszik. Sejtjük persze, hogy azért szó lehet némi aktuálpolitikai utalásról is, de a számos áttétel miatt ennek politikai ereje halvány. A diktátordarab-trend másik friss példája Székely János remekműve, amely már több meglepetést okoz. Elsősorban helyszínével, hisz a Nemzetiben akár még másként gondolkodó nézője is akadhat.”

 

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az Élet és Irodalom elérhető online is, ITT.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.