hirdetés

Az Élet és Irodalom 2019/4. számából

2019. január 25.

Az ÉS idei 4. számában interjú Visky Andrással. Géczi János esszéje, kritika Dragomán György könyvéről, Az ismeretlen Görgei című kiállításról és Ivo Andrić esszé kötetéről. Vers Borsik Miklóstól és próza Grecsó Krisztiántól. – Ajánló az ÉS kulturális rovataiból.

hirdetés

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

PRÓZA

A héten Balázs Attila, Grecsó Krisztián és Szil Ágnes prózája mellett Mán-Várhegyi Réka tárcája olvasható.

Részlet Grecsó Krisztián Negyvennégyes című novellájából:

„Amikor látod az orvost, köszönni kell, olyan, mint a székfoglaló, ha nem sikerült, kiestél.

Ekkor nyílik az ajtó.

Nem olyan, mintha fény áradna ki mögüle, mégis jobban látni, mégis elnémul a folyosó, eddig is csönd volt, mégis jelentős, árulkodó a különbség, ilyenkor csak civil vagy újonc szokott megszólalni, de ebben a pillanatban már csak számos ember van a folyosón, ő az, az anyukája ott tipeg mögötte, a föld alatt szűk a folyosó, egymás mellett nem férnek el, ezért a kisfiú mindig elöl jön, sohasem hátul, felnézek, leveszem az olvasószemüvegem, szonda van a nyakában és borzasztóan vékony szegény, de hát ki nem borzasztóan vékony itt, és kopasz, az mondjuk nem feltétlenül jellemző, de a kisfiúnak nincs haja, szájmaszk lóg a nyakában, „vedd fel, kisfiam!”, kéri az anyukája, a plafonon villogni kezd a neon, sistereg, aztán kiég, a kisfiú körül mégis mintha több lenne a fény, megfogja a maszkot, de nem veszi fel, csak tör át a fénybuborékkal a félhomályon, senkinek nem köszön, és hozzá sem szól senki, mégis olyan, mintha mindenkit megszólítana, sisteregni kezd a hangszóró, ő az egyetlen, aki el tudja terelni a figyelmem, ha ő jön, még arra sem figyelek, mert ilyenkor mindjárt megtörténik.

„Negyvennégyes”, szólít a hang, én meg lassú, fegyelmezett mozdulattal lecsukom a laptopom, már kikeresték az álarcom, már ott fekszik az a bazi nagy, merev arcformájú háló a fémasztalon, rajta a hónapok óta nem használt vezetéknevem, meg a születési évszámom, és néhány pillanat, és ott állok majd az egy négyzetméternyi öltözőben, és kívülről magamra zárom, benyitok és bemondom a nevem, hogy „negyvennégyes”, de előtte ezt még megvárom, ezt nem hagyhatom ki...”

INTERJÚ

„Nem erőből, hanem szeretetből”Visky Andrással beszélget Demény Péter.

„- A „közösség” manapság lejáratott, elavult, vicsorgó szónak tűnik. A könyvedben nem. Hogyan „mentetted meg”?

- És az individuum? Az egyén? Ez a nagyember-én, a minden-alól-kivétel képződmény, akinek a színe előtt áhítattal kellene megállnunk nagy nevét dicsőítve, pusztán azért, mert a győzelmet bálványozzuk, bárhogy is szereztük légyen, a szent toplista élét? Semmivel sem reménykeltőbb, az én fülemnek vicsorgó szó ez is. Az individuum már a reneszánsztól errefelé fokozottan férfiszóvá vált, és az Isten személyével összemérhető emberi teljesítményt bálványozta, a romantika meg csúcsra futtatta. Uralmi szóvá lett és kivonta magát a közösségi elszámoltatás érvénye alól. Az egyes ember egyediségének a fölismerése közösségi esemény, Isten is az első ember színe előtt vallja be, hogy fölmerült benne az ember kisajátításának a gondolata, és máris az emberteremtés folytatásához látott. Nekünk itt Kelet-Európában egyáltalán nem volt közösség-élményünk, azaz nem voltunk szabadok, csak legfeljebb szétszórt nyomokban, ahhoz például, de nem csak ahhoz, a reformációnak mélyrehatónak kellett volna lennie, nem pedig hatalmi megfontolások diktátumának, aminek a következményeit most is látjuk: az egyházi intézmény csak államegyháznak tudja elgondolni önmagát, kitartottnak és fenntartottnak, és nem önmagukat fenntartó és igazgató közösségek szabad hálózatának. A közösség az arcok, a hangok, a megszólalások és a számon tartott nevek és személyek együttese, és nem a kreált identitások arctalan nickname diktatúrája. A hatalomra törő új individuumok nem érdekeltek a közösségek támogatásában, politika-fogyasztóvá teszik az egyént, hogy feloldják a személyt és az őt védelmező közösséget egy militarista elvek szerint megszervezett, totálisan kontrollált tömegbe, amelynek a háború bulvár étoszát kínálják vallás gyanánt. Vajon nincs-e saját bűne az individuum-vallásnak, az identitás-biznisznek meg a píszí cenzúrának a dolgok ilyen alakulásában? Nekem volt részem közösségben, amely az „egymást különbnek tartsátok” apostoli tanítását nem csak falvédőkre hímezte fel, és ezt a „különb”-séget és különösséget művelte, még bizony a nemzeti kérdésben is, üldözték is rendesen, ahol érték. Kilenc hónapig szolgáltam a hadseregben, testi tapasztalatommá vált a tömegben való feloldódás valóságos öröme, hallottam a pokol kutyáinak diadalmas röhögését a lelkemben.”

FEUILLETON

Géczi János Nyilvános arcok című esszéje az írókról készült fotókat elemzi, melyek az elmúlt év antológiáiban jelentek meg.

„Az antológiák olvasójának a feladata, hogy fellelje, van-e összefüggés a szerző szövege és a semleges vagy az első rátekintésre közömbös hátterű portréja, illetve az életképből lett kimetszett, portrévá alakított képe között. A megdolgozott arcmások hőseinek cselekvési helyzete mennyiben járul hozzá a közölt művéhez – akkor, ha hómezőn, szem elé tolt síszemüveggel pózol, fából ácsolt pavilon árnyékában áll, cigarettájába kapaszkodik, fotelban terpeszkedik, könyvtárban, ablakszárnyak vagy becsukott zsalugáter előtt mereng, illetve, ha a hátterében kupolás építmény látható, amelynek a tetején kereszt magasodik.  Esetleg a falusi környezet vagy a városi? A képkészítő elgondolása szerint arcképnek szánt műveken miként hangsúlyozódnak az arc jellegzetességei – s mivé váltak a könyvekben?”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Darida Veronika Jeltöredékek című recenziója Ivo Andrić Jelek az út mentén című kötetéről szól.

„Fő téma, ahogy erre a cím is utal, az utazás, a folyamatos úton lét állapota. „Az élet olyan, hogy senkinek sem javallott sokáig egy helyben maradni, sem szellemi, sem materiális értelemben.” Habár Andrić hangsúlyozza, hogy számára az utazás gyakran nehézségekkel és szorongásokkal jár együtt, mégis, ahogy mindenki más is, folyton utazik. A feljegyzések egy jelentős részét (különösen a harmadik szakaszban) útirajzok, tájleírások és hangulatképek adják. Az utazások betekintést nyújtanak a különböző társadalmak és kultúrák mélyszerkezetébe. „Utazni annyi, mint gyorsan váltogatni a helyeket, a szokásokat, az embereket, akikkel társalogsz, annyi, mint mélyebben az idő szakadéka fölé hajolni.”

KÖNYVKRITIKA

Kardos András írt kritikát A hamu hullámos redői címmel Dragomán György Rendszerújra című novelláskötetéről.

„Ha egy író műveinek a világlátása ennyire meghatározó, hogy ellenfelei is kénytelenek, bár sajnálkozva, ezt elismerni, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az valóban jelentős művet alkotott. A „jelentős” szót azért emeltem ki már az elején, mert előre kell bocsátanom: noha már A fehér királyt is nagyszerűnek tartottam (erről később), de Dragomán új novelláskötete is jelentős, sőt kiemelkedő kötet. Az értékítélet előrebocsátása azért is szükséges, mert a kritikus minden további megjegyzését annak az ismeretében kell érteni, hogy véleménye szerint nagy mű született, és a 15 év novelláiból válogatott szövegek együttesen nem pusztán novellák gyűjteményét adják, hanem organikus egészet alkotnak. S ez bizony novelláskötet esetében nagyon magas érték.”

VERS

A versrovatban ezen a héten az ÉS hasábjain először publikáló Csordás Kata három versét és Borsik Miklós Átokkalendárium című ciklusának darabjait közöljük. Ez utóbbiak közül idézzük az egyiket:

VII.

Legyen bármilyen látszólagos,
megrémisztett az egyszerűség, 
amivel az emberek a metróajtón 
kiáramlanak. A biztos helyük szigor 
és erőszak között, ahol mozdulatlanok.
Az ellentmondás természetessége,
hogy lépéseik: megtalált otthon, 
ha pillanatokra is. Az elhatározás, 
ami nyugalmat kíván tőlük,
de nyugalmuk nyomás, ahogy 
közelednek. Mintha tanítanák,
hogy érkezésük érkezés, nem 
a terhelésed. Aztán elmennek 
úgyis. Az állomás, itt, a föld alatt 
– keresd meg azt a hűvös pontot – 
üresség, sötétség lesz. Nyugalmat 
ad. A napsugárzás rosszindulat.

HANGOSKÖNYV

Ruff Borbála Majdnem hangoskönyv című kritikája a Háy come Beckről szól, melyet Háy János és Beck Zoltán ad elő.

„Nem túlzás azt állítani: ők az ős-rájátszásosok. A Rájátszás zenés irodalmi est vagy inkább irodalmi koncert az ő pódiumestjükkel párhuzamosan született 2011-ben, velük együtt olyan írókat-költőket is „zenés színpadra” szólítva, mint Kemény István, Erdős Virág vagy Grecsó Krisztián, és olyan dalokat létrehozva, mint az Erdős Virág–Kollár-Klemencz László „rájátszásából” született Ezt is elviszem magammal, amelyet a közönség egy része a magyar közérzet himnuszaként hallgat-énekel. Ez utóbbi adja a fonalat, mi is a Rájátszás és a Háy come Beck működési elve: a dallam újraértelmezi a verset, örök idejűségéből kiemelve egy adott pillanatban érvényesülő dalszöveggé alakítja át. Ennek érdekében húzható-cibálható, a dallamnak alá van rendelve.”

TÁRLAT

György Péter A saját múltunk nyomában címmel írt Az ismeretlen Görgei című kiállításról.

„Ha valaki ezt a remek kiállítást kísértetiesnek véli: nem téved. S minthogy ez a saját történetünk, jobb tudnunk, hogy ez is a közös otthonunk. Ott áll a kései néző előtt egy hosszú és igaz élet, amelynek árnyéka rávetül mindazokra, akik ma a Horthy-korszakot tekintik a nemzet ma is  érvényes előképének, s nem jut eszükbe, hogy az a kevés méltányosság, a szabadságról és önértelmezéshez való jogról kialakult tudás korábbról volt datálható, s ezt olyan életek igazolták, mint a magányos, a nemzetért és a becsületért leélt élet, Görgei Artúré. A Nemzeti Múzeum nem éri be a magától értetődés látszatával. A nemzeti kultúra és emlékezet érvényes megjelenítése a nemzetállamok kora után mindig kihívás. A múzeum egyszerre a kritikai önreflexió és egy közös élmény reményében létrehozott kulturális tér, amely nem a politika kiszolgálója, hanem ‚kiállítási tárggyá’ változtatásának műhelye. Egyike azoknak a kivételezett intézményeknek, melyeken múlik, hogy egy nemzetből mi marad meg, s végül mi tűnik el nyomtalanul.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.

Az Élet és Irodalom elérhető online is, ITT.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.