hirdetés

Az élet sója 11.

2015. január 25.

Az ember olyan állat, aki adott esetben a testi léténél is fontosabbnak tekinti az eszmét, holott az eszmék gyakran téveszmének bizonyulnak. Amiből egyenes úton nem következik, hogy minden eszme téveszme lenne, de az sem, hogy emberáldozattal kéne bizonyítanunk egy eszme igazát. Ha azonban sírjaikat egyetlen óriási síkságon képzelnénk el, akkor nem keveseknek tényleg a látóhatáron túl domborodnának hantjai. – Nádas Péter írása a 2flekken rovatban.

hirdetés

Bizony sokan vannak, akik az oltáriszentség, latin nevén az eucharisztia, vagy protestánsok szóhasználatával élve az úrvacsora jegyében haltak meg, s olykor boldogan és önkéntesen tették. Mert egyáltalán nem volt nekik mindegy, hogy egy szín alatt, vagy két szín alatt áldoznak-e. Az ember olyan állat, aki adott esetben a testi léténél is fontosabbnak tekinti az eszmét, holott az eszmék gyakran téveszmének bizonyulnak. Amiből egyenes úton nem következik, hogy minden eszme téveszme lenne, de az sem, hogy emberáldozattal kéne bizonyítanunk egy eszme igazát. Ha azonban sírjaikat egyetlen óriási síkságon képzelnénk el, akkor nem keveseknek tényleg a látóhatáron túl domborodnának hantjai.
    Ha pedig a sójáról híres városka messze földön híres prédikátoráról, Johannes Brenzről akarunk beszélni, ahogy korábban ígértem, akkor ezeknél a fogalmaknál, az oltáriszentségnél, az úrvacsoránál, az áldozatnál el kell időznünk. Mert tényleg fogas kérdés, hogy Jézus Krisztus teste és vére vajon miként jelenik meg a borban és a kenyérben. Reálisan, egy az egyben, amit ugye úgy kéne értenünk, hogy a kehelyben a bor azonos lenne érettünk kiontott vérével, a kenyérrel avagy az ostyával pedig valóságosan érettünk megtört testét, azaz húsát vennénk magunkhoz, avagy átváltozás, azaz metamorfózis által van jelen a kenyérben és a kehelyben. Az átváltozás fogalma messzi vezet vissza az időben. Nem csak Ovidius, hanem nála még korábban, a Kerényi Károly által mesteri módon összegyűjtött, ősiségük szerint szedimentálisan egymás alá és fölé rendezett mitológiai történetek is fizikai alakváltást értettek átváltozás alatt; anyagok készségét arra, hogy bizonyos körülmények között fizikai és kémiai tulajdonságaikat odahagyva, mintegy túltegyék magukat önmagukon és szabadon és gáttalanul átömöljenek egymásba. Lélek által átléphetővé váljék a határ akár a szerves és a szervetlen, az állati és az emberi között, ne legyen nő és ne legyen férfi, ne legyen rab és ne legyen szabad, azaz nemileg vagy politikailag megkötött, hanem ténylegesen egyek legyenek valamennyien. Ha egy a világ, s a sok és a sokfélesége nem kívüle van, hanem ugyanekkor benne, akkor a résznek szabadjon magát egésznek éreznie, azaz ő maga a teremtés halhatatlan egészét képviselje.
    Ősidőktől fogva nincsen ember, aki vágyként, sejtelemként, az empatikus készség örömünnepeként ne ismerné e kérdések elragadó halmazát, s így aztán a halmaz egymásra utalt részfogalmai a megannyi néven nevezett képzettel, sejtelemmel, vággyal és törekvéssel egyetemben alaposan át is járják az ótestamentumot, a görög mitológiát, és az antikvitás írásos nyomait szorgalmasan másoló kora középkori szerzetesek jóvoltából az egész igen tisztelt keresztény egyháztörténetet. Bár azt a lehetőséget sem lehet kizárni, s ezért nem hagyhatom itt említetlenül, hogy a minden héten egyszer megismételt áldozati rítusban Jézus Krisztus jelenléte nem direkt, nem is átváltozás eredményeként válik érzékelhetővé, hanem szimbolikusan vesszük magunkhoz a vérét és a testét. Azaz a bor ugyan bor, a kenyér ugyan kenyér marad, az érettünk kiontott vér és az érettünk megtöretett test pedig megint más dolog. Prózaiabban kifejezve, immár nem emberáldozat, nem állatáldozat által, vagy még csak nem is átváltoztatásra képes devocionáliák, azaz áldozati tárgyak, fogadalmak és felajánlások által, hanem szimbolikusan követjük, s még csak nem is Jézus Krisztust, hanem genetikusan és kulturálisan masszívan megöröklött sejtelmeinket. Ezért értjük, ha értjük Johannes Brenzet, aki már a filozófiai tudományok magisztere volt, később a doktorátusig is elvitte, de még tovább akart lépni a dolgok tudományos megértésében, s ezért Heidelbergben éppen teológiát hallgatott, amikor Martin Luther a tudományosságáról messzi földön híres városba érkezett, hogy részt vegyen egy nyilvános akadémiai dispután. Még azt is tudjuk pontosan, hogy ennek a Brenz életében nagy fordulatot jelentő disputának a dátuma 1518. április 26. volt. Már csak azért is nevezetes egy nap, mert Luther ezen a napon bocsátotta először egyházkritikus téziseit a wittenbergi egyetem falain kívüli nyilvános vitára. Magiszter Brenzet és diáktársait e nézetek annyira megragadták, hogy a disputa után azonnal felkeresték Luther professzort a szállásán, ahol aztán folytatták a beszélgetést. Folytatták másnap, folytatták harmadnapon, és folytatták egyáltalán.
    Attól kezdve, hogy ne lett volna számára fontos, hogy ténylegesen két szín alatt áldozzon, azaz ne ostyát, hanem ténylegesen kenyeret vegyen magához, s a kehelyből ne csak az egyházi férfiú kortyolja a bort, hanem minden higiénés megfontolással együtt, a tulajdon száján ő is kapjon belőle. Csakhogy ugyanezen napokban, s ez is szorosan a történethez tartozik, a sójáról híres városka tanácsnokai torkig lettek már azokkal az egyházi férfiakkal, akiket a hatalmasságok ültettek a nyakukba, s nem csak tűrniük kellett, hogy miként hordanak össze tücsköt és bogarat a szószéken, hanem még fizetniük a botrányos idomtalanságokért. A sójáról híres városka magisztrátusa történetében nem először kijátszotta hát az egyházi és fejedelmi hatóságokat. Választottak maguknak egy teológiailag képzett, azaz rendesen lepapírozott prédikátort, akit majd ők fizetnek, s e fizetség arányos ellenértékeként fogja kultiválni az elméjüket, hogy aztán a hit bajnokaiként méltán üdvözülhessenek. Ez nem volt tiltva. A püspök és a birodalmi herceg is megrántotta vállát. S így az elsők közé tartoztak a világon, akik megfordították a sorrendet. De nem ám a vakvilágba bele, s aztán adj neki, ahogy a püspök a nyakukba ültetett mindenféle idiótát, hanem az illetőnek bizony próbaprédikációt kellett tartania a gyülekezet előtt, s akkor vagy megszavazták vagy elcsapták, és vettek helyette egy másikat. Így történt hát, hogy miközben Martin Luther a disputában éppen felnyitotta a diákok szemét egy hierarchiáktól és búcsúcéduláktól megfosztott keresztény világra, s ezzel mérhetetlenül felingerelte klerikus társait, a sójáról híres városka polgárai a maguk eszével és a maguk erejével éppen építeni kezdték a saját hierarchiától mentesített egyházukat, amit később, mikor Luther törekvései emulgáltak törekvéseikkel, presbiteri vagy presbiteriánus egyháznak neveztek el.
    S hogy immár a teológia doktoraként miként érkezik meg Johannes Brenz ebbe a félig kész világképbe, miként lesz a sójáról híres városka dómnak nevezett főtemplomában prédikátor, amire egész életében büszkébb, mint a két vastag tudományos doktorátusára, azt majd elmondom egy következő alkalommal.

Nádas Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.