hirdetés

Az élet sója 12.

2015. február 22.

Mert akadnak korszakok, amikor a maga helyét és formáját minden szépen megtalálja, míg bőségben jönnek aztán más korszakok, amikor semmi nem pászentos többé semmivel, senki és senkivel nem tud megegyezni semmiben, hanem mindenki körkörösen védekezik, és mindenkit körkörösen leharcol, és a dolgok pászentosságának elvével a kutya sem foglalkozik. – Nádas Péter záró írása a 2flekken rovatban.

hirdetés

Szegény jó Luther, aki inkább fejére idézett császári átkot és pápai kiátkozást, mintsem tanait undorító módon megtagadta volna. A sójáról híres városka tanácsnokai pedig miként ne tudták volna Brenzről, hogy Heidelbergből már alaposan kifelé áll a rúdja. Bizony tudták. Egyenesen ezért hívták a sójáról messzi földön híres és felette gazdag városuk Szent Mihályról elnevezett főtemplomába, amit ma hangzatosan dómnak is mondanak, hogy tartson benne próbaprédikációt. Van a saját városi templomukban egy saját plébánosuk. Legyen végre egy saját prédikátoruk. Ilyen korábban soha nem volt, hogy kipróbáljanak egy teológust. Most majd lesz. Ne Hohenlohe herceg az ő magas lováról, ne is a kegyes püspök döntse el, hogy nekik kit és mit kelljen hallgatniuk minden áldott vasárnap délelőtt. Ha nem tetszik, akkor majd hívnak másikat. Csak akad egy, akinek a beszéde tetszik. Az övék legyen, az ő pénzükért pedig értelmes legyen, azaz ne hordjon össze nekik tücsköt és bogarat a szószékről.

Brenz, akit a korabéli ábrázolatokon latin nevén Johannes Brentiusnak neveztek, mindössze huszonhárom éves volt, amikor megérkezett a próbaprédikációra. Úgymond az egész város ott volt a Szent Mihályban. Annyira kedvükre valónak találták ezt az egyszerű és elmélyedt prédikációt és a tőlük semmiben nem különböző csöndesen határozott embert, aki nemhogy a szégyenletes tudatlanságával, de még a fene nagy tudományával sem hivalkodott, hogy prédikációját rögvest a saját költségükön nyomdába is adták, hogy aztán röplapként terjesszék. Azon nyomban megválasztották a város prédikátorának. És még azt sem gondolták, hogy a megválasztása egy világraszóló tett lenne, habár tényleg még alig fordult elő ilyesmi a kereszténység történetében. Mi persze ma joggal megkérdezhetjük, vajon miként és mi alakul így a történelemben, hogy a dolgok egyszer csak ilyen szépen együttállnak, ilyen pászentosak lesznek benne az egyéni készségek és a közös igények. Mikor a városiak már torkig vannak a keresztes lovagokkal, a hercegükkel és a püspökükkel, akkor jön Luther és jönnek a tanítványai. Mert akadnak korszakok, amikor a maga helyét és formáját minden szépen megtalálja, míg bőségben jönnek aztán más korszakok, amikor semmi nem pászentos többé semmivel, senki és senkivel nem tud megegyezni semmiben, hanem mindenki körkörösen védekezik, és mindenkit körkörösen leharcol, és a dolgok pászentosságának elvével a kutya sem foglalkozik. Legfeljebb abban mutatkozik meg a pászentosság bizonyos tartaléka, hogy bármilyen ellentétes eszmékre hivatkoznak is, együtt égetik fel a termést ígérő földeket, együtt rabolják ki a magtárakat, a kincstárakat, együtt pusztítják el azt a várost, ahol élniük kéne. A jogos kérdésre, hogy akkor ez miként van, én ugyan nem tudok válaszolni. Annyit tudok elmondani, amennyinek valamennyire utánajártam.

Amikor Johannes Brenz néhány hét múltán elfoglalta új hivatalát, ezt tudom, már két egykori kedves teológus társa szolgált a sójáról hírneves városkában, Johannes Isenmann a Szent Mihály plébánosa, Michael Gräber a Szent Katalin plébánosa, szintúgy józan lutheránusok, azaz Martin Luther tanainak követői, ami azért Brenz jövőbeni dolgát alaposan megkönnyítette. Azt is tudom róluk, hogy hármuk közül egyik sem kedvelte a sok firlefrancot és fityfenét. Így láttak neki. Ezt is tudom. Már csak azért is így, mert a hitbéli dolgukhoz alaposan hozzátartozott a kollegialitás elve. Nem a római egyház hierarchiáját, hanem a tanítványokat, az apostolokat és az evangélistákat követték, s ezért úgy tették, ahogy írva vagyon. Vagy legalábbis a maguk szerény eszközei szerint azon voltak, hogy így tegyék. Az ember nem tökéletes, de attól még igyekezhet. A korábban cselesen megvádolt és gyalázatosan elűzött ferencesek kolostorában ezek hárman először is alapítottak egy latin tannyelvű iskolát, mert azon a véleményen voltak, hogy tudáson kívül nincs tudás. Az iskola ma is áll. Én is láttam. Komolyan mondom, csudálatos. A tandíjat ezek hárman eltörölték, ne legyen már gyerek, aki felmenői vagyontalansága miatt nem tanul. Aki nem holtig tanul, mint a jó pap, az holtig szolga lesz. Ez azonban nem csak az ő baja, hanem az összes többié. Az iskolát attól kezdve a ferencesek megmaradt vagyonából tartották fenn. S csak első látásra okozott álmélkodást, hogy lányok is járhatnak a latin iskolába, hogy írni és olvasni tudjanak latinul, hogy matematikával, teológiával, vagy bármely más tudománnyal is foglalkozhassanak. Mert a sójáról híres városka folyójának mindkét partjáról, a gazdag partjáról és a szegény partjáról egyszerre olyan sok lány érkezett a fiúkkal együtt minden reggel az iskolába, hogy lassan még azok a személyek is lenyelték mérgüket, akik első rémületükben ördögöt és poklot láttak ebben a vadonatúj módiban, és annyira fel voltak paprikázva, hogy legszívesebben megrohamozták volna a latin iskolát.

Ezek hárman ezen túl elérték, hogy a városka tanácsnokai bocsássák már szabadon a vád alá helyezett boszorkányokat, hiszen ilyesmi nem létezik, s embert többé ne is égessenek el. De nem pusztán megtiltották a kuruzslást, a ráolvasást, nem csak prédikáltak mindenféle babonaság ellen, hanem kinevették, de nem csak kinevették, hanem az 1288-ban alapított és 1317-ben a később Spitalbachnak elnevezett forrásnál felépített városi ispotályt rendesen kitakarították, kimeszelték, és úgymond a közgondoskodás központjává tették, létrehozták benne a szegénygondozást, megszervezték benne az ellátatlan betegek gyógyítása, az özvegyek és árvák gyámolításának rendszerét, s így tovább. Megírták, majd 1543-ban kinyomtatták és kihirdették az úrvacsoravétel és az istentisztelet új rendjét, s ez a korábbiaktól tényleg sokban különbözött.

Azon voltak, hogy minden, amit csinálnak, s minden, amit nem csinálnak, egyedül és kizárólag a Szentíráson legyen megalapozva, illetve híveiktől se kívánjanak olyasmit, amit azok a saját eszükkel ne tudnának a Szentírás alapján megérteni. Így lett fontos szavuk a szó. Egyszerre két nyelven, latinul és az anyanyelvükön, azaz allemánon. Ha pedig szó, akkor írás, hogy a szó tartós legyen. Ha írás, akkor egyezség és értelem, s ha értelem, akkor tudás, s megint csak így tovább az idők végezetéig. Így történhetett az is, hogy nem engedtek az erőszaknak, és a városkában a képrombolás is elmaradt. Mert nem csak a pápának, a püspöknek és a császár nyakukra küldött fegyveres hordáinak nem engedtek, hanem a saját hitbéli rendszerük hisztériát árasztó radikalitásának sem. Nem csak a másét, hanem a saját erőszakosságukat és alattomosságukat is meg kellett a saját legjobb tudásukkal fékezniük, hogy ők se legyenek gyalázatosak. Áldásos tevékenységüknek, azaz mértéktartásuknak bizonyára nem kis szerepe van abban, hogy a sójáról híres városkában a vallási türelmetlenség nem lobbant rettentő lángra úgy, mint bárhol másutt körülöttük. Nem volt felhevült tömeg, mely nekirontott volna az óhitet ápoló templomokra, hogy az új hit nevében kiszórja, összetörje, tűzre vesse ősi kegytárgyait. Brenz úgy vélte, hogy erre nincsen szükség a saját templomaikban sem, hiszen az ő új hitükben az óhit minden kegytárgyával együtt bőségesen benne van. Nem volt mit úgy megrohamozniuk, nem volt mit úgy kivenniük és elégetniük, hogy ne a saját hitüket sértették volna meg vele. Minden a mai napig a helyén maradt a dómban. S hogy mi minden, azt szívesen elbeszélném még, de már így is sokat beszéltem, és időm végére értem.

Fotó: Burger Barna

Nádas Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.