hirdetés

Az élet sója 2.

2014. május 19.

A városka polgárai eltakarították a templomot kerítő, védőműként ható egyházi támfalat, s mintegy belenyitották a domb testébe a barokkosan íves, könnyed lépcsőiket, statikailag így tették biztonságosabbá, piacozásukhoz így hozták közelebb a dómjukat. - Nádas Péter írása a 2flekken rovatban.

hirdetés

A sójáról híres kelta alapítású allemán városka piactere fölött áll a dombháton egy románkori dóm, amelyhez ötvenkét ívesen formázott lépcső vezet fel. Az ember azt gondolná, hogy merő istenfélelemből építették a lépcsőt. A vásározók ne csak tudják, érezzék, hová kell a kegyelemért fölmenniük. Az első ívesen hajló lépcsőfok a legszélesebb, csaknem a tér egész szélességét befogja, s fokról fokra haladva, mintegy tölcséresen szűkülnek a lépcsők, mígnem a legkeskenyebb lépcsőfok fölér a templom aránytalanul kicsiny, mély és sötét bejáratához. Így épültek a románkori templomok. Tömegükhöz képest kicsinyek az ablaknyílásaik, szűkösek a bélletesen díszített bejáratok. A gótikus építési mód, a csodás boltozásos technikával majd képes lesz nagyobb fesztávolságokat áthidalni, addig azonban komorak és zárkózottak maradnak a homlokzatok, erődítményhez hasonlítanak a templomok. A lépcsősort évszázadokkal később építették, túl a gótikus korszakon, már a barokkban. A városka polgárai eltakarították a templomot kerítő, védőműként ható egyházi támfalat, s mintegy belenyitották a domb testébe a barokkosan íves, könnyed lépcsőiket, statikailag így tették biztonságosabbá, piacozásukhoz így hozták közelebb a dómjukat.

Most gyanútlan idegenek csodálják e szép, tágas piacteret, két oldalán a dombra kapaszkodó, barokk homlokzatú, ám jóval korábban épített kis magánpalotáival, a tér alján a barokk városháza könnyű, szélesen elterpeszkedő tömbjét, a vidám, mediterrán jellegű sekkóval díszített városi díszkutat, amelynek meglepően magasra emelt és bővizű medencéjéből egészen az újkorig a halárusok árultak élő halat, tőle pedig egy kőhajításnyira a sokat próbált és mutatós szégyenoszlopot. Ám aki ismeri a városka történetét, miként az én tudós ciceroném, tudja, hogy nem volt ez mindig így. Hosszú évszázadok munkája volt szükséges hozzá, mintegy öt, hogy minden házacskából mézeskalács legyen, s minden ház minden kerítését kolbászból fonják.

A sóforrásairól, sópárolóiról, fa- és sókereskedelméről nevessé lett, a folyócska mindkét partján emelkedő domborzatra épült város, mindig is azzal küszködött, hogy nincs elég helye a kereskedelmi terjeszkedésre. Holott legszegényebb polgáraival együtt ebből él. Ez úgy nézett ki, hogy minden ház három sópároló üstöt tarthatott, amelyek alatt fával tüzeltek, a fakereskedők a folyón úsztatták le a fát a tüzeléshez, a sókereskedők pedig óriási sóházakban gyűjtötték össze a sófőzőktől felvásárolt sót. Mindehhez igavonó állatokat kellett tartani, azoknak széna kellett, szénát tárolni téli hónapokra, mindezekhez a városnak szénapiacot, fapiacot, állatpiacot, sópiacot fenntartani, s így tovább. A város gazdagabb polgárai ebből lettek gazdagok. A legesleggazdagabbak ettől nyerték el a kicsiny fejedelemség grófjától a nemességüket. Lakóhelyük szerint így különültek el aztán a náluk kevésbé tehetős városlakóktól, ők a két zsidó utca, az Untere Judengasse és az Obere Judengasse felett építették a házaikat. Ezeket az új nemeseket persze soha nem tekintette senki annyira nemesnek, mint az Isten kegyelméből való birodalmi hercegeket és grófokat, bármily kicsiny volt is a fejedelemségük, s ezért még az elnevezésükben is különválasztották őket. Őket városi nemeseknek hívták allemánul, majd mikor már volt ilyen, akkor németül. Stadtadliger. Egy olyan szó, amelynek nincs magyar megfelelője, én legalábbis hiába keresem. Már csak azért sem találom, mert magyar nyelven a városiasodás processziója egészen más utakon járt, s még nemhogy le nem zárult, a legvárosiasabb helységekben sem ért a félidejéhez. Érthető, néha századonként kétszer kellett fejlődését elölről kezdenie, olykor évszázadokra le is állt a kereskedelme, amitől kihaltak a szakmák, amitől a szakmai tudását senki nem adta többé át senkinek, amitől még a legokosabb személyek is telesen elhülyültek. A Stadtadliger fogalmát az északabbra fekvő régiókban sem használják. Tudják, hogy történetileg mit jelent, de semmi több. A tengerparti hanzavárosokban, latin mintára patríciusnak nevezték az ilyen tekintélyesebb városi személyeket. Ők lettek a városi szenátorok. Patríciusságukat azonban nem Isten kegyelméből kapták egy másik személytől, hanem azzal a képességükkel nyerték el, hogy családi vagyonukat generációról generációra gyarapítani tudták, s gyarapodásukat többé vagy kevésbé nemes lélekkel a köz javára fordították.

Délebbre viszont, ott ahol például a kis Kocher folyik, jó két évszázadon át hierarchikus keretek között, úgymond az egyházi és a világi arisztokrácia hűbérúri kegyelmére bízva fejlődött a város. A városi nemesek legfeljebb a magas városi közhivatalt viselő közrendű személyeket fogadták be maguk közé, különben ők is elkülönültek. Városi iratokból tudható, hogy a maguk kocsmájába jártak, mégpedig a mai piactér meredekebbik felén álló, ma is létező 11. számú házba. Itt működött a Kőszáli Sashoz címzett vendégfogadójuk. Maga a fogadós is gazdag városi nemes volt, a Schletz. Átellenben, odalenn, a tér alsó fertályán tanyázott a plebs a Városi Varnyúban. A tizenötödik század végére a két kocsmát látogató közönség tagjai között mindazonáltal nagy lett az egyetértés. Ez így tovább nem mehet. Helyszűkében kénytelenek voltak a piacolást a kereskedelmi ágak szerint szétválasztani. A mai napig négy szép kis terecske neve őrzi ezt a topográfiai és politikai kényszerűséget. Sehol a közelben nincsen város, amelynek ennyi piactere lenne. Ez azonban nem büszkeségük tárgya volt, hanem tehetetlenségük nyomasztó jele. S hogy mit gondoltak, miként cselekedtek, miként lettek úrrá e kényszerűségeken, azt a következő folytatásban fogom elmondani.

A címlap- és leadkép Burger Barna fotója.

Nádas Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.