A születésnapi ünnepség műfajának koreográfiája és fordulatai meglehetősen szokványosak és kiszámíthatóak, nem is részletezném, miért s miben – aki vett részt valaha bármely híresség laudációktól hemzsegő partiján, tudja, miről beszélek, de sokszor egy szép kort megért nagymama/nagynéni számára rendezett családi köszöntő is hasonló mókuskerékben pörög. A kérdés az, hogy az ünnepelt képes-e arra, hogy élettel, tartalommal töltse meg a formális szituációt, megfelelő humorral kezelje az obligát apoteózisokat, esetleg ki is figurázza a hullamerev műfaj sablonjait.

fotók: Maczó Zsófia

Nem is kérdés, hogy Csukás István tökéletes alany egy ilyen szerepre, mindent kihoz belőle, amit csak lehet. A szintén nem kifejezetten depresszív profilban utazó Lackfi János vidám bevezetője után a költő-író régi cimborájával,  Farkas László irodalomtörténésszel társalgott április 1-én, pénteken a Petőfi Irodalmi Múzeumban,, a PIM és a DIA közös rendezvényén, hetvenötödik születésnapja alkalmából. Gyerekirodalmi munkásságát ezúttal szinte teljesen félretette (tetették vele?), s hallgatósága tudását inkább életrajzi mozzanatokkal, no meg termékeny költészetének morzsáival gyarapította, melynek párlata és esszenciája egyébként pontosan az, amit Csukás ízig-vérig megtestesít: az életöröm és a humor.

Magyar sajátosság és mélyről burjánzó rákfene, melyet a közvélekedés és a kánonteremtők-formálók egy része is buzgón táplál, hogy a magára valamit is adó lírikus balsorstépte, halavány orcájú, talajvesztett lélek, aki folyvást zátonyra fut, mocsoktengerben hentereg, nemzetet sirat, vagy szerelmi bánatban semmisül meg. A lényeg, hogy kanonizálásához kötelező egy őt szüntelen rágó titkos féregfog, és a folyamatos napsütötte sáv alatt tartózkodás. Szerintem amúgy ezzel nincsen semmi baj, közép-európai búsongó vagyok, a szenvedés átélése nekem speciel esztétikai élvezetet okoz, de az mégsincs rendjén, hogy a magyar irodalom Thanatosz-siralomvölgye ijesztően túlnépesedett, az életöröm Érosz-palotájában lakozók száma pedig szánalmasan csenevész. Vajon hányan ülhetnek az utóbbiban Csukás mellett?

Lehet, hogy nem is olyan kevesen, a közvélemény és a szerzőfetisiszta irodalomoktatás azonban mostohán kezeli és mélyen elhallgatja többségüket (sőt a klasszicizált szerzők derűsebb verseit sem oktatják halálra). Ezt a problémaszövevényt az ünnepelt is megfogalmazta, okát megfejteni persze nem tudta, de egyébként is mellőzte a feneketlen mélységekbe révedést. Inkább a kedélyes hangütést választotta védjegyéül, s ez így volt rendjén. Egyszerűen hülyén jönne ki, ha a hetyke bajszú, folyton mosolygó Csukás mondjuk az ötvenes-hatvanas évek kopár, léleknyomorító légkörét kezdené síri hangon taglalni - nem is tette. Mindent a vidámság uralt, kezdve a bevezetővel, amelyből megtudhattuk, hogy az internetes Sztárlexikon celebpanteonjában írónk is helyet foglalhat a Való Világ újdonsültjei mellett, és ez tök jó (kár, hogy a konferanszié az információhoz csatolta saját véleményét „értéket nem tisztelő világunkról”, végig is futott a hátamon a hideg. Szerencsére ez a kellemetlen fiziológiai folyamat többször nem ismétlődött meg). Csukás a róla/neki szóló estére kedélyes adomákat, anekdotákat fűzött fel életéből és az irodalmi mitológiából: mesélt a mindent meghatározó gyerekkorról, az egyetemi évekről, a megelevenedett irodalomtankönyvként felfogható korabeli Hungária Kávéházról, a beszűkülés ellen sokszínűséggel védekező stratégiájáról, a botfülű Babitsról, Kormos Istvánról, aki a meseírói pályára állította, vagy a rendíthetetlen nyugalommal és humorral az ávósok szemébe hazudó Zelk Zoltánról.

A legemlékezetesebb percek azok voltak, amikor a száz éve jó barátságot ápoló Farkas és Csukás cseveje a privát szférába kalandozott. Hihetetlenül szórakoztató módon évődtek, elevenítettek fel mindennapi közös emlékeket kártyáról, italról, focimeccsekről: a szemünk előtt zsengültek virgonc kölykökké. Huncut szemű hetveneseknél kevés szívmelengetőbb látvány létezik, főleg ha foglalkozásuk miatt folyvást elefántcsonttoronyban, lila ködgomolyag közepén pózoló művész- és tudóslelkeknek képzeljük őket, s közben vagányabbak, mint egy huszonéves motoros.

A szervezők is kitettek magukért. Kis zöld cetliket helyeztek el a meghívottak székein, melyek az ünnepeltről írt kritikák töredékeit tartalmazták, meghívták Lackfi Jánost, hogy stílusparódiáival megfelelően alapozzon hangulatot, online is elérhetővé tették a rendezvényt: egyetlen, de lényeges dolgot mégis hiányoltam, könnyen kitalálható, mit. Dicséretes, hogy megkísérelték Csukást kiszabadítani a gyerekregény-szerző skatulyából, ám mégiscsak ő a magyar ifjúsági regény leghíresebb figuráinak megalkotója, s ettől a szerepkörétől szerintem sajnálatos volt a 75. születésnapján teljesen megfosztani. Nyilvánvalóan nem helyes begyömöszölni a gyermekirodalom szűk keretei közé, s rendben van, hogy a szervezők a méltatlanul kevéssé ismert lírára fókuszáltak, de legalább egy apró csalit dobhattak volna nekünk, Pompom, Süsü, és Csicsóka rajongóinak. Mondjuk A nagy ho-ho-ho-horgász Főkukacát, azt a zöldet szélfútta piros frizurával, aki Mikó István hangján beszél, és persze soha nem csimpaszkodik belé egyetlen árva hal sem.