Az Ellenállásról az ellenállók között
Az ellenállás melankóliájának francia visszhangja
Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regénye – a Sátántangó után másodikként az író művei közül – néhány hónapja jelent meg franciául a Gallimard kiadó gondozásában. Az eddig megjelent kritikák lelkesen méltatják a könyvet.
- 2007. január 11.
Juan Asensio irodalomkritikus Stalker című blogjában azt írja, Az ellenállás melankóliája a legszebb könyv, amit valaha olvasott. A kortárs francia irodalom bőségesen reklámozott termékei után, amelyekről – néhány kivételtől eltekintve – a kritikus lesújtóan nyilatkozik, már hónapok óta várta, hogy ilyen sokkban legyen része. És sejtése szerint várhatott volna is még jó ideig, ha Tarr Béla filmjeinek ismertsége nem ösztönzi a Gallimard-t arra, hogy húsz évvel a magyarországi megjelenés után lefordíttassa a regényt. Az eredeti és a fordítás között eltelt idő hosszúságát „szégyenletesnek” nevezi, különös tekintettel arra, hogy a francia szerkesztők körében egyes magyar szerzők (Kertész, Esterházy, Márai) az utóbbi időben igen népszerűek. Az ellenállás melankóliája remek francia fordítása után megbocsáthatatlannak tartaná, ha a kiadó nem fordíttatná le a szerző összes többi könyvét is. Asensio blogbejegyzésének jellegzetesen Krasznahorkait idéző stílusa is mutatja, hogy a kritikus mennyire a szerző hatása alá került, ahogy erre maga is reflektál.
A regény, írja Asensio, a rend és – a könyv utolsó, Pflaumné holttestének bomlását leíró lapjain végül győzedelmeskedő – káosz erői közötti titáni küzdelemről szól. Legalábbis így lehetne kényelmesen, de hamisan összefoglalni a mű témáját; hamisan, hiszen a visszatérés a rombolás erőinek elszabadulása előtti dicső korhoz, amelynek Werckmeister találmánya vetett véget, Valuska és Eszter úr számára a gyalázatos hamisság szinonimája – vagyis már a regény elején tisztázódik, hogy az Édenhez való visszatérés nem lehetséges. A Pflaumné által vágyott rend Eszterné tekintélyelvű, ateista szellemű, puszta külsőségekben megnyilvánuló „Tiszta udvar, rendes ház” mozgalmában testesül meg, amely a metafizikai program álruhájában jelenik meg az eltompult falusiak előtt. A titáni jelző, írja végül a kritikus, talán elhamarkodott volt a részéről, hiszen a zendülés éjszakája után Eszterné és szeretője, a fegyveres erők parancsnoka, aki a rend helyreállítására érkezett a faluba, a történéseket utólag banális lázongásként értelmezik, amelyre az alkohol fűtötte csőcseléket egy bizonyos titokzatos Herceg bujtotta fel.
A regényt a titok, a misztérium motívuma szövi át, írja az Evene.fr kulturális portál kritikusa, Thomas Flamerion. Míg más írók (pl. Vallejo) kurta mondatokkal, szaggatott tempóval keltik a szorongást az olvasóban, Krasznahorkai ugyanezt véget nem érő, kitérőkkel meg-megszakított tirádákkal éri el, amelyek kérlelhetetlenül, újra és újra visszatérnek a megragadhatatlan lényeg, a titok felé. A regény lapjain kibontakozó világban nincs menedék az elnyomás és az ostobaság ellen. Krasznahorkai egy „rejtély-gubót sző”, amelyben a poszt-indusztriális társadalomról, annak keserű szájízéről, a feledésbe merült dolgokról és a posztmodernizmus ingatagságának és ellentmondásainak kiszolgáltatott emberségről szóló elmélkedések tenyésznek. Egy képek által megvakított világot ír le, amely jobban érzi magát az illúzióban, mint a valóságban. Noha időnként az olvasó szinte belevész az eltúlzottan apokaliptikus vízióba, a kritikus szerint mesterien felépített regényről van szó, amely a türelmetlen olvasót talán idejekorán elcsüggeszti, de a vállalkozóbb kedvűeket bőségesen kárpótolja az erőfeszítésért.
Hozzászólás