Nanjing nemcsak 2oo2. május 5-én, Nanjing mindig reménytelen, mert nincs, tényleg nincs reménytelenebb Nanjingnál: sok-sok millió ember, sötét, aljas utcák, irgalmatlan, durva, elvadult közlekedés, kegyetlen bádogbuszok, melyeknek azokra az utasaira, akik csupán a járművek hátsó, valamilyen rejtélyes okból megemelt részén találnak helyet, olyan erővel ömlik a kipufogógáz, hogy csak a legedzettebbek bírják, vagy a nagyon fáradtak, akik még ezt az áldozatot is vállalják, hogy leülhessenek, pokol az egész, és pokoli a rideg, fémes hangulat ezeken a buszokon, a buszvezetők mocskos arca és mocskos fehér kesztyűje, a buszvezetők kimozdíthatatlan, kegyetlen, rendíthetetlen közönye, de pokol és pokol a piszok mindenütt, a barakkszerű házak falán, az éttermek asztalán, a járdakövön, egy ajtókilincsen, a teáscsésze oldalán, szemét és ragacsos kosz az éttermek és kifőzdék hátsó konyháiban, ahová soha nem léphet be vendég vagy idegen, mert akkor nem hinne a szemének, hogy hol vágják fel a zöldséget meg a húst, és soha nem enne többé, és rettenetes közben az úgynevezett megújuló Kína ide is beszűrődő szelleme, a tőke fáradhatatlan erővel munkálkodó járványos kísértete, aminek egyik jellegzetes tüneteként itt is, a főbb utcákon, már ott állnak a világ leglehangolóbban csillogó nagyáruházai, már belőlük is ömlik kifelé a lebírhatatlan, nyávogó, émelyítő kínai pop, leállíthatatlanul támad a hangszórókból, amitől olyan az egész város, mintha be lenne lőve minden utca és sarok, mintha tényleg minden szöglet be volna hangosítva ezzel a ragacsos, fertőző, undorító, hangzó fertelemmel, és akkor ez még csak a föld, az, ami lent van, mert akkor még nem is került szóba, ami mindezek fölött feszül, nem beszéltünk az égről, erről a szürke, tömbszerű, ólomnál is súlyosabb mennyről fölöttünk, amelyen úgy tűnik, soha, de soha nem törhet át a nap, vagy ha mégis, annál rosszabb, mert akkor csak még jobban láthatóvá teszi, mi van az utcákon és ezeknek az utcáknak a millió és millió épületében, a nyomorúságos lakások millióiban és millióiban, legbelül, hogy mi van e voltaképpen megszámlálhatatlan, vergődő, rohangáló, rezzenéstelen arcú, de mindig mindent eladni kész sokaság világában, és hogy miért él ez a rengeteg férfi és nő, és hogy tulajdonképpen milyen szerencsétlenek is mind, hogy most, a politikai szorítás lanyhuló korszakában, a világhatalom felé igyekvő Újnacionalista Kína építésének leírhatatlan lázában, vagyis a pénz birodalmának felépítése alatt a legnagyobb élvezettel vakulhatnak bele a tévedésbe, mely szerint az évszázados nyomor után a boldogságos megváltást az eladás és a vétel felszabadulása hozhatja számukra el -- azaz ha át is törne az a nap azon az ólomnál is súlyosabb mennyen odafönt, csupán fénybe állítaná, miféle életet él is Nanjing magányos népe, úgyhogy a megérkezés órája egyúttal annak az órája is, amikor az ember azonnal tervezni kezdi, hova, de hova megy innen sürgősen el, leül az ágyra a sokcsillagos, minden ízében talmi, elegánsnak szánt, méregdrága hotelek egyik "bídermájer" szobájában, kinéz az ablakon, meglátja, hogy mi megy odalent, s már nézi a térképet, már próbálgatja is, hogy jut el a legközelebbi taxival a vasútállomásra, mert nem segít semmi, hiába gyűri le a vendég az első benyomás keltette menekülés elemi vágyát önmagában, s látogatja meg, ami tudomása szerint ebből a közel kétezer éves városból a tajping felkelés utáni - számunkra csak a negyvenötös Berlinről készült képekkel összevethető – rombolást követően még “megmaradt”, nem talál semmit, az ég adta világon semmit, mert minden, amit helyreállítás címén ebben a szerencsétlen metropolisban szemügyre vehet a híres városfalaktól a szánalmas mód újra felépített Beiji tornyon és a még szánalmasabb állapotban látható Zhiming Si kolostorán át a Song- és a Ming-kor nevezetes Mozhou taváig s ama utánzatig, amelyet Nanjing leghíresebb császárának, Zhu Yuanchang sírjának védelmére hajdan mint valami kisebbfajta birodalmat, megépítettek, attól a lehető legmélyebb letargiába esik, hisz minden olyan szomorú: szomorú, hogy az a hajdani iszonyatos pusztítás a tajpingok után olyan gyógyíthatatlannak bizonyult, és szomorú, amit a polgárháború során az egymást gyilkoló kínaiak és főleg a példátlan módon vérengző japánok tettek itt, de szomorú az is, amit ma csinált ebből a romhalmazból ez a mostani ember, mert szomorú a rengeteg hazugság és csalás és hamisítvány, a rengeteg utánzat, a leállíthatatlan kísérlet, hogy rekonstrukció címén a dicső múltból iderittyentsen valamit a kor szelleme, amihez aztán mint látványossághoz a városba érkező ártatlan látogatót a gátlástalan és arcátlan turistaipar odavezetheti, s azt mondhatja neki, na, nézd, ez a kétezer éves Nanjing, elkeserítő és végzetes, hiszen ezt a folyamatot semmi sem állíthatja meg, és semmiféle erő nem fordíthatja vissza, mert nem tehető jóvá, ami itt történt, és az sem, ami éppen most történik itt, és ezen még az sem segít, amikor az ember egy kétségbevonhatatlan véletlen jóvoltából, csak mert görnyedt háttal ülvén az ágyon szórakozottan rábökött a térképen abban a bídermejeres hotelszobában a Ling Guo Si kolostorára, fogja magát, és odamegy, mivel az egyébként többször is elpusztult s újjáépített Linggu Si pontosan annak a véletlennek köszönheti, hogy egyáltalán egy része, a Wuliang Dian mögött pár száz méterrel még megvan, mint amelyik véletlen az előbb annak az embernek az ujját éppen a városnak erre a távoli pontjára vezette, ugyanaz a véletlen, s ha lehet, így még nyomasztóbb, még leverőbb, nevezzük így: a nanjingi tapasztalat, hiszen a Linggu Sinek ez a kis darabja úgy áll ott, ebben a romhalmazra épített csalárd és omladékony modernitásban, mint egy apró gyermek a csatamezőn alkonyatkor, ahol körülötte mindenki halott – mi is csak állunk ott, a tolmácsom és én, a szakadó, hideg esőben, elmerülünk a kolostor bensőséges, zárt udvarainak zavartalan békéjében, nézzük a pavilonok kecses tetőszerkezetének ívét, a hámló törzsű, vénséges, kiszáradt ciprusokat, figyeljük a néha-néha feltűnő szerzetesek halk lépteit a kövezeten, meg ahogy középen, a hatalmas áldozati bronzüstbe szúrt pálcikák kicsi parazsát és füstjét még ez a kitartó, hideg eső sem képes teljesen kioltani, aztán visszatérünk a városba, kifizetjük a számlát a hotelben, kimegyünk az állomásra, s gondolkozás nélkül megvesszük a legközelebb induló vonatra a jegyet, a vonatra, amely elvisz innen, de amelyik soha többé nem törli ki az emlékezetünkből, hogy hol is ért véget ezúttal pontosan kétezer év.

      És a legközelebb induló vonat Yangzhouba visz, de azért mégsem egészen véletlenül, mert a választást nem pusztán az “el innen!” gyászos sietsége befolyásolja, hanem az az elkeseredés szülte ötlet is, hogy ha itt, Nanjingban ennyire szörnyű ez a koramájusi öröklét, akkor ne fokról fokra óvatoskodjunk előre, hanem próbáljuk meg rögtön az ellenkező végleten, akkor próbáljuk meg a sókereskedők városában, Dél-Kína egykori gazdasági és kulturális központjában, a Nagy Csatorna és a Jangce találkozásánál, a Sui- és a Tang- és a Song-dinasztiák felejthetetlen civilizációs virágoskertjében, kíséreljünk meg ott felkutatni valami elevent, akárha egy-egy kis darabja volna is már csak ép, ahol a klasszikus szellem fénye évszázadokon át dicsőségesen ragyogott, s ahol tudósok, festők, költők, kaligráfusok, kertművészek és építészek, ahol a “Yangzhou pinghua”, az utcai történetmondás népszerű alakjai, ahol a legmagasabb rendű kínai műveltség alkotói, fenntartói, támogatói és élvezői, Ouyang Xiu, Su Dongpo vagy a buddhisták és Japán szent embere, Jianzhen oly emlékezetes módon otthonra leltek. És nem is mondhatni, hogy nem találunk semmit, amiként azt sem, hogy itt is minden romokban és a nanjinkihoz hasonló nyomorban áll, nem, épp ellenkezőleg, Yangzhouban, a csatornák és a hidak városában az első, ami megcsap, az az ÚjKína gazdagságának, a friss jólétnek a félreismerhetetlen szaga, melyben nemhogy vadásznunk kell a hajdanvolt emlékhelyekre, hanem egyenesen zavarba hoz, és először jótékony megkönnyebbülést okoz, ahogy az egykori nevezetes helyek feltűnően nagy tömege szinte ránk dől, mert az első órákban, amint egy baráti autóval - mely Tang Xiaodu háttérből irányított segítségével áll elő nekünk - járjuk keresztül-kasul a várost, olyan érzésünk támad, hogy de hiszen itt a keresett múltból szinte minden megvan: még ha némiképp egy modern újvilág által gettóként körbekerítve is, de megvan az eredeti alakjában ezeréves, majd a Ming-kor végén újjáépített Wenfeng Ta, a most graffitiszennyben álló, s talán mert a mai központtól túlságosan délre esik, kissé magára hagyott, de hajdan a város jelképéül szolgáló hétszintes téglapagoda; megvan a városi múzeummá lett és szokatlanul szépen tartott Shigong Si, mely Shi Kefának, a mandzsuk ellen harcoló hős hadvezérnek az emléktemploma volt valaha; de megvannak a híres kertek is, a He Yuan, a Ge Yuan és a Xi Yuan mind, és száguldunk a Daming-templomtól, a szeretett Jianzhen kolostorától a nem rég kiásott Han-kori sírhoz, teperünk a helyi Nyugati-tótól a Tang-kori városfalmaradványokig, a Guanyin-templomtól az Ouyang-rezidenciáig, vagyis az első órákat - egészen úgy a délután közepéig - ez a száguldozás és ez a teperés, ez a futkorászás és szaladgálás, egyszóval a váratlan öröm tölti ki, megvan, mondom a tolmácsnak lelkesen, megvan ez is, és ez is, és ez is, vitetjük magunkat ide-oda a Pekingből megszervezett baráti kocsival le-föl, hogy aztán az alkonyat beálltára nyilvánvalóvá legyen: lassan elcsöndesedtünk ebben a baráti kocsiban a hátsó ülésen, kezdtünk ugyanis visszamenni újra, hogy alaposabban szemügyre vegyük a nevezetes emlékek helyszínét, és kezdtük elölről az egészet, és bemegyünk most már mindenhová, és valami baj van, érzem, s látom, hogy érzi a tolmácsom is, valami baj ezekkel a jól konzervált kertekkel, ezekkel a kifogástalanul rendbe hozott templomépületekkel, baj van a Daming Sivel, valami nem stimmel az Ouyang-templommal, a mindeddig csak a távolból megszemlélt Nyugati- tó parti, úgynevezett Fehér Dagobával, a Tang-város falával, a Guanyin-templommal, van valami baj az egész régi Yangzhou felett, állapítom meg este végül a szállodaszobában, amiből aztán az éjszaka közepére már csupán az a csupasz mondat dübörög az agyamban, hogy Yangzhouval baj van, ez lesz az éjszaka közepére a megérkezés felhőtlen boldogságából, az éjszaka közepére, mert a nyugtalanság miatt, hogy azt azért nem tudom még, mi az, amit itt tudnom kellene, egyszerűen nem jön a szememre álom. Nincs eldöntve, és nem mondjuk ki, de reggel, ahogy ébredés után a reggelinél egymásra nézünk a társammal, ugyanarra gondolunk mind a ketten, tudniillik hogy ami jön, az nem egyszerűen a következő, az nem a második nap lesz Yangzhouban, hanem lehet, hogy az utolsó is, lehet, gondolom én, és kezdjük elölről megint, de másként, mint tegnap, már nem ide-oda rohangászva, hanem úgy, hogy bevesszük magunkat Yangzhou legmegragadóbbnak ítélt kertjébe, a He Yuanba, és ott is maradunk órákon át, sétálunk a kerti ösvényeken, megcsodáljuk újra a pavilonok káprázatosan finom szépségét, ahogy egy szinte a csipkeverők érzékenységével kifaragott és lecsiszolt mélybordó faszerkezetben meg-megcsillan a ragyogó ablaküvegek ékkőként beépített, apró lapocskáin a fény, felmászunk a teraszok emeleti folyosóira, és lenézünk a kert tavára, figyeljük ezt az egészet, és próbáljuk megérteni, mi hiányzik innen, mert hiányzik valami, ez a szembeötlő, viszont rájönni sem én, sem a tolmácsom nem jön rá, mi az, így hát átvitetjük magunkat a Daming Sibe, aztán a Guanyin-templomba, végül a városi múzeum, a hajdani Shigong Si szép pavilonjai közé, a kertbe, mert határozottan kerüljük mindazt, amiről már tegnap estére is megállapíthattuk, hogy talmi, hogy csalás, hogy hamis, hogy nem eredeti, hogy gagyi, hogy csak rossz másolat, így fel sem merül, hogy még egyszer visszatérjünk a Daming Si mögé, az Ouyang-templomba, a Jianzhen emlékházba, vagy a Nyugati tóra, eszünk ágába sem jut, hogy visszamenjünk a Fehér Dagobához, a Tang falmaradványokhoz, vagy a Wenchang utcában a hajdani taoista kolostor helyén megépült úgynevezett pihenőparkhoz, nem, határozottan kerüljük, hogy ezekből a valódinak álcázott, valójában a lehető legközönségesebb gazdasági vállalkozásként s annak nyers üzleti szempontjai szerint újra megépített turistalátványosságokból vonjunk le következtetést, kizárólag az igazinak tetsző helyszíneket keressük fel újra, de csak nő, különösen bennem, a tanácstalanság, már a végén, koradélutánra jár, nem is mozdulunk el a városi múzeum vörös homlokzata elől, a baráti kocsi baráti sofőrje nem érti, mi van, úgyhogy köszönettel elküldjük őt, és egyedül maradunk a múzeum előtt, a csatornaparton, és elkezdünk sétálni ezen a csatornaparton, mert ez a legszebb, döntjük el, ahogy itt ez a kis szűk medrű csatorna ide-oda kanyarogva csak úgy folyik nyugat felé, elered az eső, és elnéptelenedik a környék, a part két oldalán, a behajló füzek és szilfák és hársfák és vadgesztenyék alatt az egyszemélyes, keskeny járdán nem találkozunk egy teremtett lélekkel sem, előre megyünk vagy négy-ötszáz métert, aztán megfordulunk, és vissza azt a négy-ötszáz métert a múzeumig, a társamon látom, hogy bemenne már valahová az eső elől, mert egyre jobban rákezd, és ettől persze megint lehűl a levegő, de én még nem bírok, mert szeretnék rájönni, mi az tehát, ami hiányzik innen, rájönni végre, mi hát a baj Yangzhouval, és biztosra veszem, hogy ez csak itt történhet meg velem, itt, a csatorna keskeny partján, de tévedek, mert nem jövök rá egyáltalán semmire, majd a buszon, gondolom magamban, amikor elvitetjük magunkat egy taxival a buszállomásra, majd ha elindulunk, és visszanézek, és meglátom Yangzhout, majd akkor, a búcsúzó pillanatban – de nem, nem történik semmi ilyesmi, nem tör rám semmiféle megvilágosodás, pedig eljön az este, rábökünk megint a térképre, és azt mondjuk, legyen akkor a következő az ismeretlen Zhenjiang, és felszállunk egy buszra valóban, és elindulunk, és visszanézek, de semmi, ott van mögöttem Yangzhou, a sókereskedők híres városa, a művészet évszázados központja, de nem történik a fejemben semmi, mert arra várnom kell még, hogy ebben a tehetetlen, ostoba fejben történjen valami, várnom egészen addig, míg Yangzhou el nem tűnik végleg a szemem elől, mert megvan ez írva előre, hogy mit és mikor, mert megvan az szigorúan előre, hogy ahogy ülök ott a leghátsó ülésen, és nézem a busz koszos ablaküvegén át a sötét országutat, és visszagondolok Yangzhoura, megvan az, hogy hajszálra pontosan eddig kelljen várnom ezzel a visszagondolással, mert akkor visszagondolok, és összeszorul a szívem, hogy hiszen Yangzhou, de hát az nincs is, hogy Yangzhou, az már nem is létezik, mi nem Yangzhouban voltunk, döbbenek rá egyszeriben -- előveszem a kis füzetemet, amit a majdani legfontosabb események feljegyzésére nyolc maoért még Pekingben vásároltam, és azon az oldalon, ahol az áll, hogy Yangzhou, áthúzom a szót a tollal, végül kis gondolkozás után a dátumot is, ami ott virít fölötte, át, erősen, hogy egyáltalán ne látszódjon, hogy egyáltalán ne lehessen kibetűzni soha többé a tollvonások alatt, hogy Yangzhou, de azt se, hogy kétezerkettő, meg hogy május hét és május nyolc.

      Este van megint, az uticél Zhenjiang tehát, és most a látszatok miatt tényleg úgy könyvelhetnénk el, hogy ezt a Zhenjiangot a véletlen hozza, ha volna véletlen, s ha ujjunkat valóban az vezette volna, de nincs, mondom hangosan magam elé, és azt az ujjat nem az vezette, lesz csakhamar teljesen világos, mert amikor egy bő óra múltán, átszelvén a Jangcét, bekanyarodunk ebbe a Zhenjiangba, és meglátjuk az első utcákat s az első embereket a sötétben, nem hiszünk mi már semmiféle véletlenben, csak egy hajlíthatatlan, gonosz, kegyetlenül igazságos s egy velünk amúgy felettébb barátságtalan szellemben, mely minket menekülésben Yangzhouból épp idevezérelt, hogy lássuk, a nanjingi nyomorúság és Yangzhou nyomtalan eltűnése után van még hova tovább, tovább, tudniillik, lefelé, egyre lejjebb a kiábrándító tapasztalatban, amit ezúttal úgy neveznek, Zhenjiang, a kétmilliós kereskedőváros a Nagy Csatorna és a Jangce kereszteződésében, amit ezúttal úgy hívnak, a hely, ahol Wang Anshi megszületett, s ahol Mi Fei meghalt, s amiről végül az hírlik, hogy itt áll a Wenzunguo pavilon, ahol hajdanán a híres könyvsorozatot, a Siku quanshut őrizték az értékeikre oly gondosan vigyázó úgynevezett régi emberek. Egy rossz szellem jár a nyomunkban, és az irányít minket, és bármit próbálnánk is ellene tenni, hasztalan a küzdelem, látom be már az első óra vége felé, hasztalan, foglalom össze aztán – és még visszafogottan! - érzéseimet a tolmácsnak, hisz nemcsak hogy rossz helyen vagyunk hiábavaló érdeklődéssel, de már az első lépéseinket itt más, mint nyilvánvaló balszerencse, nem is kísérheti, és lőn, leintünk egy leírhatatlanul mocskos taxit, s elkezdünk vadászni egy még korábban, valami utikönyvből kinézett s ott az egyetlen “elfogadható”-ként ajánlott hotelre, mely kalanddal történetesen nem az a baj, hogy a taxis ezt a hotelt nem találja meg, hanem hogy megtalálja, mivel a hotel, az egyetlen, mely most, kétezerkettőben, írja a bédekker hangsúlyozottan, itt igénybe vehető, a lehető legegyértelműbben be van zárva, és ahogyan be van zárva, tulajdonképpen az a rettenetes, ott áll némán és sötéten a megadott helyen, egy egészen alvilági elhagyatottságban, a homlokzaton még fent kibetűzhető a név, mely szerint ez itt a Dahuangjia Jiudian, azaz “Király Szálló”, de az ablakok durván bedeszkázva, a bejárat eltorlaszolva bádoglemezekkel, deszkapalánkkal, műanyaglapokkal, viszont jól láthatóan reménytelenül kísérelvén meg, hogy újra meg újra betörjenek, mert már ez is szét van félig verve, ez a barikád, és most ugyan nem lehet se belátni, se bemenni, de halálbiztosan tudni, hogy belül már minden kongóan üres, hogy odabent nincs már semmi, de semmi, amit el lehetne lopni még, vagyis hogy teljesen értelmetlen az épület sorsaként - talán a teljes lerombolásáig - előírt újabb és újabb betörés, viszont tudni azt is, hogy ide mégis és állandóan és fáradhatatlanul be fognak törni - állunk ott, hallgatjuk, ahogy a hátunk mögött várakozó taxi beteg motorja, mint egy haldokló lélegzete, ki-kihagy egy-egy rövid időre ebben a várakozásban, vetünk egy pillantást a taxis végtelenül közönyös arcára, ahogy rá van írva erre az arcra, hogy ő úgyis tudja, hogy itt nincs semmi keresnivalónk, sőt hogy a legjobban akkor járnánk, ha fognánk a sátorfánkat, és elhúznánk innen még ma, mégpedig oda, ahonnan jöttünk, de az is, hogy tőle ugyan maradhatunk, őtőle aztán egész nyugodtan, ő ráér, és odavisz, ahová mondjuk neki, és oda is visz, a legközelebbi szállodához, amely nyitva van, ott kifizetjük neki az eredetileg kialkudott , de a végén kétszeresre emelt összeg kétharmadát, azaz tehát vesztünk is, nyerünk is, ahogy az itt már csak, ÚjKínában a külföldiekkel a legjobb esetben történni szokott, majd elfoglalunk egy koszos, lepattant s százötven yuanról tovább már lealkudhatatlan ocsmány szobát a mindenen átsütő nyomorban csillogni hiába tervezett hotel, a Fenghuang Ling második emeletén, és nem szólunk egymáshoz ettől kezdve szinte egy szót sem, csak megkíséreljük a mosdást a barna rozsdától elszíneződött vízben, majd feladjuk, megesszük a még Yangzhouban, a buszpályaudvaron vásárolt élelem maradékát, aztán lefekszünk az ágyba, s a szörnyű testi fáradtságtól, mint akit agyonütöttek, alszunk egészen reggelig.

Nincs meg a Wenzunguo pavilon, és nincs meg a nevezetes Siku quanshu sem, mint ahogyan írmagja sem maradt Wang Anshi szülőházának, vagy akár egyetlen valódi darabnak a kolostorból a Beigu hegyen, de nem is ez a legdöbbenetesebb, ahogy elkezdjük a bánatos portyát Zhenjiangban, hanem hogy nincs meg a Nap, reggel kilenc körül jár, és a Nap mintha nem jött volna fel, kilenc, és Zhenjiangban sötét van, és a taxiban, amellyel az első felmérések lesújtó tapasztalatai után a város legnagyobb nevezetességéhez, az Arany-hegyhez vitetjük magunkat /mert arról szeretnénk meggyőződni, állnak-e még legalább azok a templomok, vagy belőlük valami a Jinshan dombján, amelyek hajdan szinte elborították a területét/, csak nyújtogatjuk a nyakunkat, és nem hiszünk a saját szemünknek, mivel tényleg olyan az egész, mintha a nagy nekibúsulásban mi túloztuk volna el, mert egyszerűen hihetetlen, és képtelen, és meglehetősen ijesztő, mintha napfogyatkozás volna, egy afféle majdnem teljes napfogyatkozás, mert ahogy a taxi nagy nehezen vergődik előre a szűk utcákon összezsúfolódott tömegben, ahogy dudál és fékez és kanyarog és megint dudál és megint és megint, és kanyarog, és fékez, és így megy ez hosszan, vagy egy teljes órán át, szinte semmit se lehet látni, szinte éjszakai homályban haladunk előre, mégpedig lépésben haladunk, ami közben így van időnk bőven magyarázatot keresni, mi ez a lidércnyomás, és persze hogy van azért magyarázat, és persze, hogy egy idő után világossá válik, mi az, tudniillik hogy egyfelől – mint valami zhenjiangi specialitás - a szűk utcák fölött olyan sűrűn nőtt egybe a két oldalt húzódó fák lombozata, mely eddig még sehol nem tapasztalt módon egyetlen tökéletes, tömör tetőt képez odafönt, s így a legkisebb rést sem engedvén meg, teljesen elzárja a kilátást az égre, másfelől pedig hogy ez az ég maga is alig bocsát le fényt ma reggel, nehéz, vastag, fenyegető, vihar-szürke, mozdulatlan felhők borultak fölénk, melyek egyáltalán nem eresztenek át szinte semmiféle világosságot, megyünk előre az állandó nyitvatartással egy zsúfolt, zavaros zsibvásárra emlékeztető Daxi Lun s a környező utcákon át a taxival, kanyargunk, dudálunk, fékezünk és kerülgetjük a szembe bolyongó embereket … és talán ők a legfélelmetesebbek, mivel úgy tűnik föl innen, a nehézkesen vánszorgó taxi belsejéből, amint olykor vetnek egy-egy gyanakvó pillantást ránk odakintről, hogy nekik ez a sötétség reggel kilenckor teljesen rendben van, vagyis hogy egyáltalán nem számít semmit, ugyan már, mi olyan különös ebben, mi olyan rendkívüli?, árasztják ránk ezek a be-bebámuló közönyös tekintetek, meg egyébként is, mért?, nem tök mindegy?, látom a szemeikben, hogy este van reggel, vagy hogy?, és nem látni semmit? - miközben a fénynek ebben a részleges visszavonulásában az jól kivehető, hogy őket nemcsak ez a természetellenes tény nem képes kimozdítani, de nem izgatja fel őket más se, az ég adta világon semmi se, ezt közlik a maguk beszédes módján ezek a koszos, bizalmatlan, komor és rezdületlen arcok, mennek a dolgukra, hiszen valamiféle dolguk csak van, ha mennek, gondolom, de hogy reggel kilenc van, vagy tizenkettő, hogy sötét van-e, vagy világos, hogy feljött-e a nap, vagy nem jött fel, az az ő számukra, ennek a kétmilliónak itt Zengjiangban, állapítom meg az autó ablakából, egyáltalán nem jelent semmit. A Jinshan és az egész terület Zhenjiang északnyugati csücskében voltaképp egy sziget, amit egy vékony földsáv köt össze a parttal, a sziget körül a Jangce, s a szigeten magán pedig annyi templom állt a Jiangtian kolostor virágzása idején, hogy a templomoknak ezt a rengetegét nagy jelentőségénél és széles körű ismertségénél fogva máig használt közmondás örökítette meg. Nem lepődünk meg ugyanakkor, amikor kiderül, hogy ez ma már nincs így, és még azon sem, hogy a Jinshan bejáratát egy hatalmas sártengeren átvergődve lehet csupán elérni most, e napfény megvonta délelőttön - amit azonban odabent tapasztalunk, azon nemcsak meglepődünk, de az legelvakultabb rémlátásainkban sem szerepelt. Mindenek előtt az arcátlanul magas belépődíj lefizetése után rögtön balra egy nagy kiterjedésű játszótérbe ütközünk. Elhűlve nézzük, mint akik elvesztették a józan eszüket, bámuljuk, hogy igen, a Jinshan kolostor első látványossága, nem a szemünk csal, egy valódi játszótér, és hogy e játszótéren megvan műanyagból minden, ami ezek szerint egy buddhista kolostor udvarán egy játszótérhez szükségeltetik, megvan a Hófehérkétől a Donald kacsáig a teljes euro-amerikai mesevilág, ha mondjuk egy ennyire elfajzott Hófehérkét és egy ennyire rosszarcú Donald kacsát még nem hozott létre sehol a világon az emberi teremtőerő. Egy játszótér tehát, állapítom meg, s gyorsan átvágunk rajta, majd azt célozzuk meg, amiről úgy sejtem, hogy a legnagyobb esélye lehetett a legalább részleges fennmaradásra, az “Égalatti első forrását” ugyanis, a játszótér brutális idiotizmusától fejbe kólintva arra vesszük az irányt, s azon tűnődünk, maradt-e valami, és micsoda az egykor császári ellenőrök által a legkiválóbbnak minősített vizű kútból, és meg is találjuk nagy nehezen az odavezető utat, ahová az utolsó százötven métert egy mesterséges tavon csónakkal kellene megtennünk, de a parton rajtunk kívül senki, csak egy rozoga csónak kikötve egy lampion alakú, műanyag bólyánál, viszont ember, aki ezt a csónakot átvezesse velünk, oda, ahol a forrásnak lennie kell, sehol: kiabálunk, zajt csapunk, igyekszünk felhívni a figyelmet magunkra, amire aztán valahonnét a homályos bizonytalanból elő is kerül egy idő után egy morcos öreg, s bár köszönünk neki udvariasan, nem viszonozza, sőt nem is szól hozzánk egy árva szót sem, csak mutogat, mintha hülyékkel állna szemben, akikkel még beszélni sem érdemes, mutogat ingerülten, hogy szálljunk be a csónakba, aztán átevez velünk egy tökéletesen néptelen szigetfélére, itt is turistákra méretezett ízlésre építve minden, egy élettelen, randa kert, néhány újonnan felhúzott randa pavilon, de minden zárva, tanácstalanul téblábolunk erre-arra, míg csak fel nem fedezzük az “Égalatti első forrását” váratlanul, vagyis azt, amivé lett, mert nem is az a kiábrándító benne, hogy körbe van kerítve egy hamis-márványból faragott randa kerítéssel, hogy eltértek volna az eredeti négyzettől, vagy hogy a méretét, hogy húszszor húsz, megváltoztatták volna, hanem a víz a kiábrándító, ami e medencében odalent lötyög, mivel olyan piszkos, hogy még a füvet locsolni se volna jó, nem hogy teavíznek, amire nagy tisztelettel használták századokon át, mint Kínában ráadásul a legeslegjobbat, ami csak létezik, valami bugyborékol a felszínén, nyilván ott jön az, ami a forrásvíz lehetett régebben, de akkor már elfordulunk, visszamegyünk a sziget partjára, ahol az imént kiszálltunk, megint elkezdünk kiabálni, át a túloldalra, jön az öreg, még egyszer megpróbálunk köszönni, legalább így a másodszori találkozásnál, de reménytelen, nem válaszol, csak visszaevez velünk, kirak a másik partra, és láthatóan megkönnyebbül, mikor eltűnünk a közeléből, és visszamegyünk – a felfoghatatlan értelmű játszótéren át – a kolostorterület központi útjára, s nekivágunk a Jinshan meredekjének.

Valaha, a leírások, a beszámolók és az ábrázolások szerint, a templomok csodálatosak voltak itt, s bár az épületeknek egy töredéke ma is áll, ráadásul messziről rájuk nézve a lehető legjobb állapotban, mégis, ahogy közelebb megyünk, és végigjárjuk valamennyit, s újra szembesülünk az újkínaiak újjáépítési szisztémájának végtelen kártékonyságával, a durván közönséges ízlés borzalmával, a hozzánemértés megfellebbezhetetlenségével, és épp az eredeti kínai szellem kifinomult érzékenységének gyökeresen ellentmondó, alacsonyrangú megoldások tömegével, egyre inkább rám tör valami dühödt elkeseredés, hogy aztán mindez a legmélyebb undorba forduljon át, tudniillik amint járjuk a kolostor egyik pavilonját a másik után, elég gyorsan nyilvánvaló lesz, hogy mi nem egy kolostor és különösen nem a Jiangtiang megtekintésével vagyunk elfoglalva, hanem egy szafari parkba csöppentünk, ahol semmi nem igazi, de ahol mindenért fizetni kell, kiderül, hogy itt minden épület új és hamis, és minden lohan és minden úgynevezett Buddha és Bodhiszattva új és hamis, és minden csapolás és minden oszlop és minden centiméternyi aranyfesték vadonatúj és hamis, hogy csalás tehát az egész, ahol bármerre megy az ember, folyton valami buddhista boncnak öltözött eladóval találja magát szemben, a templomépületeknek olykor minden sarkában árulnak valami elrettentő vallásos bóvlit, drágán és agresszíven, -- vegyen emléklapot, mondják, és imagyöngyöt és Buddhanyakláncot és papír-Guanyint, vegyen füstölőt, kántálják szutra helyett, vegyen képeslapot, vegyen zarándokszatyrot, és vegyen igazolólapot, hogy itt járt, a nagy pecsét rá öt yuan, a kis pecsét rá két yuan, de ha nem vesz semmit, úgy is jó, mordulnak a látogatóra a kereskedővé züllött szerzetesek, akkor is tessék fizetni, fizetni mindenért, azért, hogy ide- vagy oda belép, azért, hogy ezt vagy azt a “szent” ereklyét megtekinti, fizessen a kapuban, fizessen a pavilonokban, fizessen, és gongatunk magának egyet, és vegyen, ha éhes, vegyen, ha szomjas, de persze lehetőleg háromszoros áron, a lényeg, hogy míg magánál fogy a yuan, addig minálunk nő, úgyhogy a végén, amikor tényleg menekülésre kerül a sor, és sietősre fogva lépteinket elindulunk a kijárat felé, már megfordul bennem, hogy ebben a több mint ezer éves kolostorban az az egykor itt élt, gonosz Fa Hai szerzetes talán nem csupán a híres legendában szereplő házaspárnak ártott oly emlékezetesen, hanem árt ő még a ma is, mert mintha itt hagyta volna a szellemét, és örök időkre megrontotta volna a helyet, hogy így éppen azokat csúfolja meg, akik ide a Buddhát látni, és hozzá imádkozni zarándokolnak el. Hiába ülünk eztán újra taxiba, hiába hajtatunk át a nyomorúságos sikátorok sötétbe halt zsibvásárán keresztül a város északkeleti csücskéhez, és hiába hajózunk át egy kis komppal Jiaoshan szigetére, hogy a turistaipar ott is fertőző jelenlétének árnyékában, gagyi kilátótornyok és gagyi szórakoztatóparkok közt végre találjunk valamit, legalább egyetlen monumentumot, amely viszont töretlenül őrzi a klasszikus múltat, már ott tartunk, hogy ez még jobban fáj, egy egész városnyi ordenáré modernitás, egy egész városnyi, bírvágy uralta, pusztító “hagyományőrzés”, az általános kiárusításnak, a megsemmisítő erejű csalásnak, a hamisítás örökkévalóságába beleragadt esztelen üzletnek, egyszóval a végletesen lezüllött erkölcsöknek ebben az újkínai Armageddonjában egy épen maradt, nagy értékű emlék, mint ez itt, a Jiaoshan szigetén, még nagyobb kínnal jár, mint a hiánya, hiszen belépni az egykori Beilin kapuján, ráadásul abban a tudatban, hogy ez is csak egy újabb csalódást hoz majd, belépni és szétnézni a kertekben és elkezdeni a sétát a falakba épített kőtáblák csodálatos feliratait böngészve, belépni ide és megérteni, micsoda kincsre leltünk, egyúttal a legnagyobb aggodalmat is azonnal felébreszti bennünk, hiszen meddig maradhat ez meg így, kérdi szorongó arccal a tolmácsom, mennyi ideje lehet hátra az általános elüzletiesedésnek, az általános elaljasodásnak ebben a veszedelmes viharában, nézi aggodalomba merülve a halhatatlan feliratokat az egyszerű, tisztán tartott, meszelt falakon, amire persze mi mást tehetek, mint hogy hallgatok, hallgatok egyetértően, hisz az én fejemben meg az jár, hogy semeddig, ez az utolsó napja, az utolsó órája, mert mindjárt megjelenik a kapuban a kor szelleme, s máris nekikezd a tönkretétel és a bevétel egyeztetésének, és tényleg sokkal fájdalmasabb látni, hogy ez itt maradt, ez a monumentális kertegyüttes, a kőbe vésett klasszikus kalligráfiának ez a gyönyörű múzeuma, mint beletörődni abba, hogy nincs, vagy hogy már az ismert kritériumok szerint Újkína szelleme újjáépítette, nehéz megmagyaráznom, mert örülnöm kellene, nem bánkódni, hogy itt van, mondom is rögtön a társamnak, hogy micsoda egy leheletetlen alakok vagyunk is mi ebben az egész kalandban, hogy napok, sőt most már egy hete keressük, ami megmaradt a klasszikus kínai civilizáció számunkra egyedül értékes eleven rendjéből, hogy nekivágtunk abban a teljesen megalapozatlan hitben a magas kultúra tradicionális központjainak a Jangcétól délre, hogy elevennek hisszük valahol, a mélyben, mint Yang Lian, a drága költő fogalmazott, Kína eredeti szellemét, és amikor megtalálunk egy darabot belőle, mint most, akkor meg sírunk az itt-létén és a kiszolgáltatottságán és a veszélyeztetettségén, de hát így van, mind a kettőnkben közös az aggodalom, és ebben a közös aggodalomban oldalazunk a falaknál, s bámuljuk Beilin, azaz a Sztélé-Erdő, vagy szebb megfogalmazásban, a Feliratok erdejének nagyszerű alkotásait. A teljes együttes több udvarból áll, melyek egy központi tengelyre nézve szimmetrikusak, az egyes udvarokat pedig kerítések választják el egymástól, melyekbe Hold-kapukat vágtak, hogy ezeken át zajlódjon a közlekedés. Maguk az egyes udvarok mind jól láthatóan ugyanannak az elvnek rendelődtek alá, tudniillik hogy a falaknak, az udvarok közti átjárást szolgáló kapuknak, a pázsit- és mohakerteknek, a növényzetként alkalmazott bambuszoknak és törpefáknak, a pavilonoknak és a falakat védő korridorok oszlopainak, a kúpcserepeknek a korridor tetején, egyszóval mindennek, még annak is, hogy mivel van levakolva a fal, és mivel van lefestve ez a vakolat, szabályosan ismétlődnie kell, de a legfőképpen alá kell rendelődnie az egyedüli célnak, mely szerint a Beilin minden eleme ki kell emelje azt, amiért létrehozták, ki kell emelnie ugyanis a barna fakeretbe zárt és üveglappal védett, összesen – mint hamarosan, a Kert rokonszenves, dülledt szemű, hórihorgas, fiatal vezetőjétől megtudjuk - négyszáz kősztélét a fehér falakon, vagyis úgy kell irányítani a tekintetet, magyarázza a fiatalember, hogy az bármerre vetődik is, az Önök tekintete, az akadálytalanul a sztélékre írt feliratoknál nyugodhasson meg, és ott is nyugszik meg, ez a mi tapasztalatunk, mondjuk neki elismerően, aztán oldalazunk tovább a négyzetes udvarok cseréppel fedett korridorjain, s hitetlen csodálattal állapítjuk meg, mi minden van itt, s fedezzük fel - társam klasszikus kínaiban való néminemű jártasságának hála – hogy uramisten, ez itt Mi Fu előszava az Orchidea-Pavilonhoz, ez meg Zhao Mengfu, ez itt meg Su Shi írása, az ott meg Weié, a híres taoista mesteré, amelyekből egyébként, mármint az ilyen hírneves iratokból van itt bőven, hívja fel a figyelmünket az újra meg újra előkerülő fiatalember, de aztán csak egyet említ, és ahhoz vezet oda, az 15oo éves Yi He Ming-sztéléhez, melynek egy külön pavilont építettek fel, csak ezt az egyet, pedig a Kert tele van a klasszikus kínai kalligráfia remekeivel, kint a korridoroknál a fehér falakba építve, s bent a különböző kisebb pavilonok tárlói alatt, csak csapongunk aztán egyik udvarból és egyik pavilonból a másikba, egészen addig, míg egyszer csak rá nem eszmélek, hogy de hiszen már itt vagyunk vagy három órája, és azóta ide egyetlen ember nem sok, annyi be nem tette a lábát, persze rossz az idő, mondjuk vigasztalón a fiatalembernek, persze az eső is lóg már, búcsúzunk el végül a kijáratnál, ahová elkísér, igen, mondja, tianji buhao, rossz idő, igen, int egyetlen rövid mozdulattal búcsút a kapuban, végül savanyú képet vág, és még utánunk szól, hogy jiuyao xiayu le, vagyis hogy hát igen, nagyon úgy néz ki, hogy az eső, az bizony hamarosan esni kezd.
      Viseltes, olcsó, sötétkék öltöny van rajta, s magassága miatt kissé meg kell görnyedjen és le kell hajtsa a fejét, hogy elférjen a Holdkapu bejárata alatt, s csak áll ott a legnagyobb magányban, néha az égre néz, és kinyújtja a tenyerét, hogy jön-e már az első csepp, néha meg utánunk pillant, ahogy távolodunk, utánunk, hogy sohase felejtsük el.