Itt nem az ész, hanem a lélek, ráadásul az emlékező lélek választ.
Igazából akkor kezdtem el moziba járni, amikor beirattak angolra. Vegyes csoport volt a győri Lloydban, gyakorlatilag az egész általános iskolás korosztály, jómagam immár hetedikes. Kicsit hamarabb ment a fejembe az angol, mint a kisebbeknek, így aztán egy idő múlva rájöttem, hogy elég nekem minden második, sőt, harmadik órán részt venni, és a tantermi unatkozás helyett ellkezdtem moziba járni: 6 forint volt egy jegy, erre még a zsebpénzből is futotta. A Vörös Csillag és a Rába moziban szinte mindent megnéztem, amit adtak az angolórai idősávban, sok esetben tényleg csak a rendőr, egy másik notórius mozizó, a mágus Móricz Emil bácsi és én ücsörögtünk a sötétben.
Innen datálódik – tehát úgy 1978-ból, 1979-ből – a Férfiak póráz nélkül című opusz is, amiről csak jóval később, amikor már lázasan kutattam utána a neten, derült ki, hogy az eredeti címe Amici miei (vagyis egyszerűen: Barátaim), a rendezője Mario Monicelli. Hivatalosan ez egy könnyed kis vígjáték, afféle „a Párducok mulatnak”, de érdekes módon már akkor, kamaszként lenyűgözött a színészi játék, ami megjelenítette azt az elképesztő szabadságérzetet, amit a film sugallt (nekem, aki épp „szabadságon” voltam angol óra helyett). Philippe Noiret, Ugo Tognazzi, Adolfo Celi vagy a szintén francia import, Bernard Blier – sorolom most már könnyedén a neveket – valamiféle vibrálást okoztak a mozi sötétjében, amit olyannyira nem feledtem el soha, hogy gyakorlatilag harminc éven át kajtattam-kutattam a Férfiak póráz nélkül után, egészen a közelmúltig, amikor egy derék torrentes emberem valahonnan le tudta szedni.
És a vicc az, hogy amitől egy picit azért tartottam, hogy a film ugyanúgy „összemegy” majd, mint amikor a gyerekkor helyszíneire látogatunk vissza élemedettebb korban, nem következett be. Annak ellenére nem, hogy időközben megismertem és eléggé egyik kedvencemmé lett Marco Ferreri A nagy zabálása, ami – immár sas szemmel látom – biztosan sok tekintetben hatott Monicellire; ha csak a színészválasztást nézzük, hiszen Tognazzi és Noiret gyakorlatilag ugyanazt a figurát játssza a Férfiak...-ban is. Mert úgy vagyok vele, nem kevés Bud Spencert is újranéztem az év(tized)ek során, hiszen kikerülhetetlenek, gyakorlatilag naponta megy egy opusza valamelyik adón, de ott azért jön az elnéző mosoly, és nem is a drága Bud és Terence felé, hanem saját magam felé, hogy hát igen..., hová levél, hová levél, oh, lelkemben fészkelő(dő)balatani, nyári kertmozi...
És bizony: az igazi nagy dobások mellett mennyi jópofa olasz film ment valaha a Kádár-kori magyar mozikban, na, szép kis sóhaj...! De mindez tényleg pórázon tartja az emlékezést, noha láttuk: az olasz eredeti címében ez a szó nem fordul elő.

Méhes Károly