Tudtuk, hogy Bud Spencer és Terence Hill nem amerikai. A papírgyűjtéseken összeszedett színes újságokból kiderült, hogy olaszok, valamint hogy Spencer vízlabdázott, és játszott a magyarok ellen is. Az eredeti nevüket is bebifláztuk: Carlo Pedersoli és Mario Girotti. A környezet miatt azonban meg voltunk győződve arról, hogy ezek a filmek amerikaiak. S persze Amerika olyan, amilyennek Spencerék mutatják: színes, izgalmas, csillogó és vidám.

A lányok valahogy nem szerették ezeket a filmeket. Pedig a szőke, kékszemű, kölyökképű, jó kiállású Terence Hillért akár lelkesedhettek is volna. Nem tették. Spencerék inkább bennünket, fiúkat ragadtak meg. Nem is a pofonok miatt. Hanem mert a két főhős egyszerre volt vagány és laza, közben erős és jószívű.

S mert a háttérben ott húzódott az elképzelt Amerika. Azon belül is Florida és Miami, a kéklő tengerrel és az attól néhány árnyalattal világosabb, de ugyanolyan tisztán ragyogó égbolttal, a pálmafákkal, a csinos és mosolygó lányokkal, a motorcsónak- és lóversenyekkel, a vidámparkokkal, a delfináriumokkal, a nyílegyenes autópályákkal, az út menti falatozókkal, a kikötőkkel, a hamburgeres bódékkal, a kínai negyedekkel, a hatalmas motorkerékpárokkal, a virágmintás színes ingekkel, az irodákban lógó Ronald Reagan-képekkel, és a hófehéren csillogó rendőrautókkal.

Talán azt szerettük a legjobban ezekben a filmekben, hogy mindent a szó szoros értelmében pofonegyszerűnek mutattak: a gonosz gonosz volt, a jó pedig jó. Hiányzott belőlük az ármány, az alakoskodás, minden és mindenki annak látszott, ami. Már az elejétől fogva kiderült, hogy ki a rossz, és ki ellen küzdenek Bud Spencerék, akik nem csak a végére győztek, hanem menetközben is rendre diadalmaskodtak a folyton szerencsétlenkedő, tébláboló és állandó galibákba keveredő, igazából szánni való nehézfiúk fölött.

Bud Spencerrel először Piedoneként találkoztam, a tévében, fekete-fehérben, olasz zsaruként, és túl azon, hogy már akkor is kiosztott a bűnözőknek néhány pofont, sem a nagydarab, szakállas főszereplő, sem a sztori nem fogott meg igazán. Nem sokban különbözött a nyugatnémet krimikben látottaktól, amelyek azt sugallták, hogy hiába gazdagabbak az emberek arrafelé, és hiába lehet több mindent kapni, az valójában egy veszélyes hely: tele van bűnözőkkel, terroristákkal és maffiózókkal. Vagyis pontosak az esti tv-híradó értesülései, és mi örülhetünk annak, hogy nem abban a durva és igazságtalan világban vagyunk kénytelenek élni – higgyük el, jó nekünk itt, a nyáron is szürke lakótelepen, a panelházakban, a lebetonozott játszóterek körül. Aztán Bud Spencer, immáron Terence Hill társaságában – legalábbis a filmeken –, Nápolyból átköltözött Amerikába, és a tónusok rögvest színesebbé, élénkebbé váltak.

Azt hiszem, az osztályban én voltam a legnagyobb fan, és a rajongás – immáron nem kevés nosztalgiával vegyítve – mind a mai napig tart. Szerencsére a celofánba csomagolt DVD-ket eddig ki se kellett bontanom, a polcon békésen pihenve várják azokat a remélhetően soha el nem jövő csúf időket, amikor a tv-adók nem vetítenek többé Bud Spencer–Terence Hill filmeket.

A dolog ragadós. Hadd csatoljam ide végezetül ötéves lányom rajzát kiskamasz korom kedvenc filmhőseiről: