A Sárkányfű virágzása (1996–2000) utáni majd hatéves csend oszlani látszik: valami történik a fiatal irodalomban. Tavaly óta új (Kistangó, Kilincs) és megújult (Kalligram, Árgus) benzinkutaknál szolgálják ki a friss olajra vagy vérre éhes olvasókat. Az egy éve megjelent Krusovszky Dénes-könyvet, Az összes nevemet néhány hónapja három hasonlóan fontosnak tetsző munka követte.
Három olyan szerzőről lesz szó, aki nem szeret késsel-villával enni. De ez csak a látszat. A kilencvenes években tetőző retorikus lírai megszólalások után, úgy látszik, megérkezünk egy újfajta eleganciába és érzékenységbe. Olyan személyes hangok látszanak teret nyerni, melyek nem mellőzik a gondolatiságot, ám konzekvensen kerülik a pátoszt. Van mondandójuk még a szépségről is, mindemellett új generációs iróniájuk nem ül fel a viccnek, a szójátéknak, mivel nem a szórakoztatás szándékával született. Mindhárman a lírikusokat tömörítő Telep csoport  tagjai.

Bajtai András Az átlátszó város című, kék színű kötetének négy ciklusa egyetlen betontömb valójában. S beton alatt, ugye, beszélni nehéz, de Bajtainak sikerül: az ő hangját végig halljuk, s egy idő után már nem is tévesztjük el. Igazi para-tár ő: meséitől kimenekülünk a decens józanságból, feltépjük zsakettjeinket, letépjük mandzsettáinkat, s a szőnyegre verjük a Regália ősz hamuját.
Általában megvillant valami váratlant, rávakuzik valami abszurdra, aztán továbbugrik, vagy épp -oldalog. Eljárásait ideges realizmusként is aposztrofálhatnánk. Látszólag konzervatív és dísztelen ez a poétika, de felkavaró és újszerű is. Bajtai újrafényképezi nekünk a nagyvárost, megmutatja a halál majdani helyét, feszült mondatai végig versszerűek maradnak. Ady Endre sétál a sorok között bumfordi bájjal, széles kalapja alól kivigyorogva. De ez a vigyor tényleg új és magyar: sötétebb tapasztalatok fényét hordozza. Élőbeszéd ez, olyanfajta, mely visszaverődik Szijj Ferenc kéregtornyán és Gál Ferenc bábuin is. „Nem tudom, / egyetlen nyelv elég-e ahhoz, hogy / mint a madarak, igazán megértsük / egymást. Szókincsem fele bár a tiéd, / hazudni mégsem akarok neked” (Nem vigasztal)
Bajtai nagyon tudja a szlogeneket („ne keressetek, elmentem oldalasért” –Miután megjöttél). A Nemes Z. Máriónak ajánlott, A félelem tart életben című háromoldalas, zaklatott kötetzáró versében egyenesen halmozza őket: „Mert hazudtam / neked. Én már jártam a tapéták mögött”; „Sztriptíztáncosnő vagyok, az évek / alatt legalább vetkőzni megtanultam”; „Kipakolni egy elveszett női táskát. / Hentesmunka.”; „hosszú vagyok, és sötét, mint egy / féknyom”.
Könyve stílustelített, iróniája áttetsző, mely folyamatos kettős olvasásra késztet. „Mint egy porszívócső, útra kész vagyok” (Megjön. És a lányka). Akkor válhatna ez a beszéd igazán durvává, ha eltekintenénk az irónia jelenlététől.
A mindössze huszonkét éves Bajtai roppant fegyelmezett, nem beszél mellé, nem vizezi a mondandóját, egyszerűen csak valami furcsa, éjszakai bársonyba tekeri. Intermediális költő, mondhatnám, ha szeretnék így beszélni. Dunajcsik Mátyás Árgus-béli kritikájában hívta fel a figyelmet arra, hogy Az átlátszó városban jelen van Baudelaire és a szimbolisták mellett a klasszikus flanőr szerep, sőt, a XX. századi európai és amerikai filmes tapasztalatok. Hát igen, mondjuk fel a leckét egy részét: Tarantino, Bergman, Wim Wenders és David Lynch, meg persze szinte a teljes horror- és film noir-kultúra. A mozgókép egy olyan kód, amely szinte mindenkié, hiszen olyan emberről tudni, aki nem szagolt még verset, de olyanról nem nagyon, aki ne látott volna már legalább ezer filmet. Bajtai tudja ezt, s cselesen ki is használja, átszőve szövegeit furcsa perspektívákkal, meg filmes utalásokkal: szélesebb rétegnek ajánlja fel így költészetét, „mint ahogyan ez itt szokás”.

Éjszakai, álruhás útjaimon szomorúan tapasztalom, hogy Nemes Z. Márió első könyve, az Alkalmi magyarázatok a húsról, a bölcsészlányokban félelmet kelt. Pedig a szerző ökörvérű színű kötetében nem csak a horrorfilmeken szocializálódott olvasókat próbálja kielégíteni. „Nem szereted a combomat, én a kezemet utálom” (A fétismajom); „Ami van, / az gyűlölhető, / de ettől / nem lesz pontosabb” (Ügyelet). Ezen idézetek kiválóan mutatják e költészet erejét, s korlátjait egyaránt. De oda se neki, félni nincs miért: valahol minden valamirevaló asszociáció sötét; s mint tudjuk, könnyű elveszni a jelek erdejében, pláne ha az ember még szűz. Hol Freud vigyorog ránk, hol Otto Weininger mutat fricskát. Feministának semmiképp nem nevezhető, hús- és szerelemroncsoló pszichoanalitikai nyelvjátékoknak lehetünk itt féktelen tanúi. Nemes Z. vámpírkodik, szinte kiszívja félelmeinket („A roncsolás közös játékában / egy hiány / örömformái.” – Záradék C.-nek).
A felolvasások sztárverse, A fétismajom (aki lassan „hasonló lett apához”, hogy aztán csak egyszerűen „gecivé” váljon) sem hagyja bennünk szenderegni a szorongást. Az Anyás vers c.-nek pedig szavanként hat, akár minden sor után tehetnénk egy pontot. Explicit a tördelés jelentősége, s a központozás mellőzése is. Ez a tudatosság nyitja meg az új és új értelmezéseket. A vers látványos akció is: mintha egy beteg bábut, egy próbababát öltöztetne a beszélő ragyogó bársonyba. NZM sikerültebb verseiben (mint lufit a gáz) tölti fel a jelentést a mi kimondatlan rettegéseinkkel. Test- és idill-roncsolás, magas hőfokon, jobb esetben iróniával ellenpontozva: „Megütnélek mindennap, de a kezem- / mel dohányzom” (Aztán kutyákat rajzolok).
A könyv (címe ellenére) nem idézi meg Petri hangját, inkább csak kíméletlenségével csábíthat összehasonlításra. Mindenekelőtt Franz Kafka, Bret Easton Ellis és Henri Michaux írásművészetéből táplálkozik, de a fülszöveget író Marno János csontos kezét is érezzük a verseken. A cseles struktúrákat építő szövegek hol ironikus, hol tragikus modalitásban szólalnak meg. A hivatkozások, mottók, intertextusok minimalizáltak, mégis érződik a végtelen szövegháló (oldó) jelenléte. A versek játéktere tág: mind a pszichoanalitikai, mind a nyelvkritikai olvasatok eredményesen megférhetnek, működhetnek benne. Ez a fragmentális, neoavantgárd beszéd tudatosan elutasít mindenféle kellemes kerekdedséget, lekerekítettséget, ezáltal kerülve el a hívogató esztétikai csapdákat. Nem fut zsákutcába: giccsbe, banalitásba. Absztraktsága ellenére is élményszerű, valódi nyelvi s etikai téttel operál. A sűrűség és a Térey által megénekelt „negatív hangoltság” persze néha manírként hat. Talán egyes olvasókat egész egyszerűen el is ijeszt, vagy épp csömört kelt bennük.
NZM rögeszmésen (az adósságtörlesztők dühével) nyúl a hazai irodalomban hagyományosan kényes témához: a testhez, az emocionalitástól látszólag megtisztított testiséghez („az emberi szív szomorú, / a test boríték” – Tanuljuk meg). Arszlános lendülettel belefejel a forró kásába; mégis rejtőzködik. Enigmákat tetovál belénk, hogy elléphessen tőlünk az a rohadt (és persze édes és kikerülhetetlen) hagyomány. Néha, ha hagyjuk, lemos minket, mint a megvadult víz. Persze nála nincsenek rónák, patakok, fenyvesek. Itt „velőbúvárok”, félelmek, „fétismajmok”, apák és anyák, „Juditok” és kezek vannak. Persze, hogy tud röhögtetni is. Persze, hogy ennél többet tud és érez. Ennél többet akar. NZM téged akar. NZM-mel egyedül vagy. NZM-et ne olvasd sötétben, mert még felhasítja finom kis bőrödet, hogy megtölthesse arannyal, vagy mivel.

Sopotnik Zoltán második kötetének, Az őszinteség közepének borítója fekete: talán épp azon írótársait gyászolja a szerző, kiket képzeletben már rég kivégzett.
A magát előző könyvében „mocsoklátóként” aposztrofáló költő az írás tétjéről beszél, folyamatosan provokálni próbálja az irodalmi életet: „kórosan / csak irodalmi témákban tudok gondolkodni” (Ahogy számolom az úton a csíkokat).
Én ráírtam volna a könyvre, hogy a valósággal való bármiféle hasonlóság kizárólag a félelem műve. Néha ugyanis Sopotnik zavarba ejtően nyíltan artikulálja a (kortárs művekben ritkán megjelenő) irodalmi félelmeket, vágyakat. Persze paralel módon parodizálja is azokat, ironikus és „öngyógyító” mikrovilágot konstruálva. „De miért ne lehetne más típusú lírát csinálni?” – kérdezi tőlünk Petri szavaival.
Roland Barthes szerint „elképzelhetők olyan szerzők is, akik többre becsülik a mívesség biztonságát a stílus magányánál”. Sopotnik nem ilyen, ő folytatja az első kötetében (Krokodil, 2003) megkezdett karcos és divergens poétikát. Vitába száll Barthes-tal (is), s lazán feltámasztja a szerzőt, aki aztán perlekedik, pimaszkodik, beleugat a kánonba, lepisili a szőnyeget, meg a palotapincsiket. Három ciklusra bontott, tiszta szerkezetű könyvben hübrisznek nyoma sincs. Cinikus ollók nyírják itt a hülyeséget („Reflektálni kell nagy műre, szerzőre… / Zoltán, ezt magának is alkalmaznia kell, ha azt akarja, / hogy komolyan vegyük” – Csakapetri). Sopotnik leginkább azokon szeret élcelődni, akik „kompromisszumot kötnek a kétellyel” (Gesztus dolga).
A K.U.K.O.R.E.L.L.Y. címet viselő ciklus pimasz és szokatlan főhajtás az idősebb kolléga, avagy egy valódi apafigura előtt. De ezen túl is teljes természetességgel kapcsolódik a fontosabb kortársak törekvéseihez. Többek között az érzelmileg mindig telített Tóth Krisztinához, a mítoszteremtő Kemény Istvánhoz vagy Térey János hipertrófiás énnel való játékaihoz és travesztiáihoz. De ráismerhetünk Erdős Virág álepikus, áradó líraiságára, s (a fülszöveget jegyző) Peer Krisztián emlékezetes pszichológiai mélyfúrásaira is.
Sok verset a terápia beszédmódja, meg valami szomorú radikalizmus ural, mégis képes önfeledt lenni (pl. „A legbátrabb ember lettem, akihez addig volt szerencsém” – Truváj). Az őszinteség közepe nemcsak a befogadóval („Nézem az oxigénpalackra tekert olvasót” – Ózdi doboz), önmagával is felesel. Erre a legjobb példa talán pont előző kötetének kulcsmondatra („Nincs bennem semmi vonzalom a tökéletes iránt”), mely itt külön, egysoros versként (Költő törik ketté) szerepel. Ez a brutális, öndefinitív határkijelölés tételezi, hogy ezekben a versekben „az olvasó nem andaloghat el valamiféle megadott fonál mentén” (Kassák Lajos). A figyelmet a látomásos gondolatiságra irányítja, mely egyszerre kontemplatív és állító. Nem csoda, ha beszippantja a gyanútlan olvasót (is). Beszippantja és felcsigázza, ám választ nem ad, nincs „azonnali megtérülés”, közvetlen kielégülés, mivel ezen versek nem – a klasszikus minták újraírásaként definiálható – többségi szövegek! Pedig milyen könnyű lenne úgy, hisz az egyszer már belsővé tett minták (képek, szimbólumok, formák, alaptextusok etc.) újra és újra irodalmi szöveggé való transzformálása élményt ad(hat) a befogadónak: a ráismerés, a felismerés klasszikus, sznob élményét. Ilyen élményt a sopotniki lírától nem várhatunk.

 

 

Bajtai András: Az átlátszó város, Parnasszus, 2006, 56 oldal, 980 Ft
Nemes Z. Márió: Alkalmi magyarázatok a húsról, JAK–L’Harmattan, 2006, 52 oldal, 1200 Ft
Sopotnik Zoltán: Az őszinteség közepe, JAK–L’Harmattan, 2006, 67 oldal, 1200 Ft