hirdetés

Az érvelés kényszere nélkül

Szávai Dorottya: Egyenes labirintus – Komparatisztikai tanulmányok, Gondolat, 2016

2018. január 27.

Míg interpretáció-elméletében Jean Starobinski neve fémjelzi a könyvet, személyes, de valósághű képet kapunk Gyergyai Albertről és az esszéről, a „könyvemberről", a „mesterről". – Turai Laura kritikája Szávai Dorottya Egyenes labirintus című tanulmánykötetéről.

hirdetés

Szávai Dorottya legújabb tanulmánykötete mintegy két évtizedes tudományos munka eredményeképpen öt különleges párbeszédhelyzetbe pozícionált munkát foglal magában a komparatisztika jegyében. Labirintusába belépve olyan kiútkeresési lehetőségek tárulnak elénk, melyeket a szerző rendkívüli meggyőző erővel, mégis a „megoldás kényszere" és a rákényszerítés legkisebb jele nélkül interpretál széleskörű műveltséget és háttéranyagot, a témában való nagyfokú jártasságot vonultatva föl.

A vékonykának tűnő kötet egyszerre meglepő és ismerős, igazi kuriózum, de azok számára is haszonnal forgatható, akik egy-egy művet, témát járnának körül jól ismert szerzők vagy alkotások mentén. Tudjuk, hogy a szerző, aki a Sorbonne-on doktorált, maga is annak a kivételes bilingvis, francia-magyar kulturális örökségnek a reprezentatív képviselője, melynek köszönhetően a „kétkultúrájú" irodalomszemlélet máig elérhető a magyar olvasó számára. Jelen kötet azonban, noha koncepciójában mélyen a gyökerektől indul (lásd Babits, Gyergyai, Lorand Gaspar) és azokat körültekintő megbecsüléssel dolgozza föl, mégis egy igen modern, aktualitásában és a kánonok vonatkozásában iránymutató, európai színvonalú irodalomszemléletet tükröz, mondhatni vezet be.

Szávai Dorottya munkássága napjainkban egyedülálló ebben a témakörben, hiszen olyan módszert alkalmaz, mely az adott, szigorúan irodalomtudományi szempontokat szem előtt tartva egyszerre helyez párbeszédbe minket, olvasókat az elemzett alkotásokkal, ugyanakkor pontos képet ad olyan interkulturális és intertextuális kérdésekben, melyek csak kevesek számára hozzáférhetőek még szakmai körökben is. A „metszéspontok tudományát" a kötet részben folyóiratokban közé tett, részben konferenciákon is elhangzott tanulmányai bontják ki. Míg interpretáció-elméletében Jean Starobinski neve fémjelzi a könyvet, személyes, de valósághű képet kapunk Gyergyai Albertről és az esszéről, a „könyvemberről", a „mesterről", s a bensőséges gyermekkori élményeken túl Racine és Baudelaire kapcsán föltárul Gyergyai „befogadó-központú, lényegileg dialogikus beállítottságú, hermeneutikus irodalomszemlélete. A szellemi és emberi nagyság egyensúlya mint ideál lép elénk, miközben a szerző folytonos újraolvasási és újraértelmezési kísérletei során rákérdez olyan központi irodalomelméleti alapproblémákra, mint például a sokat vitatott szerzői azonosság problémája. Kijelöli a klasszikusok helyét napjainkban, rávilágít, hogy „a mélyebb Baudelaire megértésének egyik kulcsa, hogy az akkor százötven éves költő az, „aki mer csak nézni". Jól összefoglalható a Gyergyairól szóló írás egyik mondatával Szávai Dorottya eddigi munkásságának és egyúttal jelen kötetének mély motivációja is, melyet ma már kevesen tudnak: „irodalomról szólni, lényegi problémákat fölvetni, vitát inspirálni a lényeget megragadva, a tudálékosság, a magamutogatás és az érvelés kényszere nélkül." (47.)

A könyvben a kultúrák közötti közvetítés fő alapanyagaként központi helyet foglal el a műfordítás, de a szerző nem szokványos szempontok alapján tárgyalja azt. Az öt tanulmányból négy ugyanis jelentős kulturális közvetítői életműveket tekint át, a záró fejezet pedig a francia fordítás tükrében végez szövegközpontú elemzést. A fordítás – a mellett, hogy „komparatisztikai aktus" – rávilágíthat maguknak a szövegkorpuszoknak a hazai világirodalmi interpretációjára, azoknak időbeli és az aktuális kánont illető reprezentációjára, miközben a legfontosabb intermediális és interkulturális kérdéseket is megpendíti. A párizsi magyar emigráns, Gara László 1962-es költészettörténeti antológiája újrapozicionálását tűzi ki célul a szerző, érintve tehát a kanonizáció-újrakanonizáció problematikáját (lásd például Szabó Lőrinc vagy Juhász Ferenc példáját), végigvezetve az olvasót a franciaországi fogadtatás útvesztőin, valamint széles perspektívájú kritikát fogalmazva meg a fordítások minőségét, korszerűségét és azok hatását illetően akkor és most – mindezt a franciák szkepszisétől kezdve a prozódiai nehézségeken át eljutva addig a Babits-i koncepcióig, hogy „a világirodalomnak közös nyelve van". Megtudhatjuk, hogy milyen regisztereken és hogyan szűrődött át a magyar költészet francia földön, betekintést nyerhetünk az adaptálás nehézségeibe, valamint látleletet kapunk a versek ellenállását illetően fordítói szempontból is. Szávai Dorottya könyvében a sajátos látásmód, a módszerek és megközelítések sokszínűsége, a multikulturális horizont a tudományosság szigora mellett is az új perspektívák felé mindig nyitott szellem álláspontját képviseli. A fordításokról szóló sokrétű elemzések után a szerző nem mást kísérel meg, mint a lehetetlent – a kötet utolsó előtti tanulmányában ugyanis magát a fordítást mint a lehetetlent tárgyalja. A lehetetlen pedig – Lorand Gaspar olvasatában – a költészet tere. Még pontosabban Szávai Dorottya azt a problematikát feszegeti, hogy miképpen érhetők tetten egy francia nyelvű, erdélyi magyar származású költő műveiben a magyar kulturális érintettség nyomai. Teszi mindezt Pilinszky specifikus és a Gasparéval több lényegi ponton érintkező líráját véve szemügyre, a Lorand Gaspar-fordításokat szem előtt tartva és mintegy tükröztetve azokat a két - egymáshoz számos ponton közelítő szellemiségű - szerző életművében. Megtudhatjuk erről a hazánkban keveset emlegetett, de Pilinszky líráját különös érzékenységgel fordító költőről, hogy kortársához hasonlóan: „a sivatag költője, a senkiföldje alkotója, valahol az orvostudomány és a költészet, Nyugat és Kelet, anyanyelv és adaptált költői anyanyelv, szó (vers) és kép (fotó) között." Nem egyszerű fordításokról van tehát szó, hanem arról a költői-emberi egymásra találásról, mely a Pilinszky-fordításokat fémjelzi (lásd a magyar költő Ted Hughes-zal, Pierre Emmanuellel való barátságát is). Nem véletlen, hogy ilyen nagy nevek szerepelnek a Pilinszky-fordítások repertoárján, ez a kivételes versnyelv kivételes fordítókat kíván, olyannyira sikerült munkák ezek, hogy a költői reakció már-már rajongásig emelkedik: „Némelyik fordítást sokkal szebbnek tartom az eredetinél – a legtöbbje viszont hibátlanul pontos." Azért is fontos nüanszok ezek, mert az igen értékes és ritka háttéranyag-közéttételen túl azokat az irodalomtörténetileg is mérvadó pontokat exponálja, melyek az interdiszciplináris szférából kiindulva az intermedialitáson keresztül elérnek a „transzmedialitásig és transzdiszciplinaritásig", ami azonban Szávai könyvében nem pusztán fogalmi megkülönböztetés, hanem komoly líratörténeti és versanatómiai levezetések forráspontja.

A kötet záró fejezete a Valse triste-et az 1962-ben megjelent francia fordítás felől értelmezi, zenei áthajlásként kidomborítja, hogy Weöres zenei műfajokat emel a költészetbe, mégpedig oly módon, hogy azoknak semmi köze a költészetbeli műfajokhoz. Mint megtudjuk tehát, a rondó-formát egyenesen a zenéből veszi át a költő, mélyebbre ásva Szávai Dorottya így láttatja a lírai aktust: „Másként fogalmazva: miközben a Valse triste úgy tesz, azt mondja, mintha nem az elégikus pozícióból szólna, nem-verbális, kontrapunktikus zenei mivoltában kifejezésre juttatja az elégikust, miközben egyúttal kétségbe is vonja, de legalábbis ellenpontozza azt."

Eme ízelítőkből láthatjuk tehát, hogy a tanulmánykötet különböző területeken átívelő koncepciója nem fél a metszéspontokat ellentétekre és paradoxonokra is felfűzni, akár a komparatista látásmód és az interdiszciplináris távlat jegyében. A komparatisztikát, kultúratudományt, irodalomtörténetet, poétikát egyaránt átölelő kötet olyan centripetális pontokat hoz létre, melyek által a határozott, mégis alázatos szemléletmód a hazai olvasó felé egy olyfajta európaiságot közvetít, mely kultúrákon átívelve is a magyar irodalmi hagyományok felbecsülhetetlen értéke mellett tesz hitet. Nem feledve a mindenki számára nyitott Pilinszky mondatot – hogy éljünk bárhol is a világban: „Nekünk magunknak muszáj végül is / a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk / a mondatot".

Szávai Dorottya: Egyenes labirintus, Komparatisztikai tanulmányok, Gondolat, Budapest, 2016

Turai Laura

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.