Ha fellapozzuk a győri Műhely kulturális folyóirat legfrissebb számát, elismerő hümmögéssel fedezhetjük fel a hátsó impresszumoldalon, a szerényen meghúzódó évfolyambejegyzést: XXVI. Valamint a következő tárgyilagos közlést: Megjelenik kéthavonta. 
     Talán e két információ elég is az eredményesség bizonyítására. A további elmélkedést az irodalmi lapok megjelentetésének nehézségeiről, és hogy az előbbiekben említett két adat meglétéhez milyen erőfeszítésekre van/volt szükség, azt az olvasóra bízom. Gondolom, lenne néhány "keresetlen" ötlete.
     
     A Műcsarnok-béli esten sem esett ennél több szó -- a mára már megszokott harsány bemutatkozások, kampányolások, elő- és utóbizonyítások erőszakos nyomulása közepette - az elért eredményekről. Öt perccel a kezdés előtt még gyanakodva rendeltem meg a kávémat, látva a szerénynek mondható érdeklődést. Beültem a füstölést nem tiltó helyiségbe, és lapozgattam az előtérből begyűjtött Műhely-példányokat.\\r
     A megkapó szépségű borítók, finom tipográfiai munkával készült, mutatós belsőt takartak. "Jólesik megfogni, és az olvasáshoz esztétikai élményt is nyújt" - szögezem le magamban, egy korty kávé és két-három slukk között.
     "Augustine Dolores L., Czigány György, Füzi László, Kalász Márton, Kamocsay Ildikó, Kernács Gabriella, Mansfield Katherine, Pilbeam Pamela, Tamás Kinga, Tóth Krisztina, Ágh István, Jász Attila, Karátson Endre..." - fut végig szemem a szerzők névsorán.
     A tartalom és a forma... (kiabál a kisördög): "amphora"! Na jó, itt van, leírtam. És akkor mi van, Te kis pokoli vasvillás? Élcednek éle nincs, sőt szememben dicsérő telitalálat lett belőle.
     Gondoljuk csak végig! 
     Az amphora, nemcsak kecses, harmonikus, de formája meglepő volta ellenére is természetesen egyszerű, kézbe illő. A régiek közkedvelt használati tárgya. Csábító felületére számtalan kéz festett, máig csodált ornamentikát, életképet. Tenger mélyére süllyedt hajókon ma is őrződnek a bennük tárolt magok, kincsek. Akkor és most: kincsőrző ez az edény. Akkor, a mindennapi élethez nélkülözhetetlen dolgokat, ma pedig, a régmúltat őrzi kincsként.
     Tehát a tartalom és a forma..., de mi ez a zsongás ott kint az előtérben? És a kávém is elfogyott. Ideje beülni!
     Épphogy találok helyet a teremben. Míg morfondíroztam a kisördög balul sikerült tréfáján, addig csendesen benépesült az előadó. No ugye?! Jó bornak nem kell cégér.
     Az estet vezető Villányi László, a folyóirat főszerkesztője, a régi mondáshoz illőn, most is csak egy kedves köszöntésre vállalkozik a Műhely nevében. Semmi habverés. Máris felkéri Tillmann Józsefet, hogy tartsa meg kötetlen bevezetőjét, s aztán következzenek maguk a szerzők és a művek.
     Tillmann egy osztrák történész gondolatát idézte, miszerint általában a történeti tudatunkat három jellemző uralja: az amnézia, a trauma és a nosztalgia. Ma viszont az lehet érdekes, ami holnap történik. A Műhellyel kapcsolatban két szót idézhet fel, az egyik az észlelés, a másik a tenger. Az előbbi - amely a legsúlyosabb kérdésünkké vált - azért köthető a laphoz, mert a világot nem keskeny sávban, hanem jóval szélesebben észlelni. Különösképpen igaz ez az írástudók esetében. Az észlelés kudarcainak és az észlelés beszűkültségének tényei az elmúlt években helyi, magyar dimenziókban és az elmúlt hónapokban nemzetközi tekintetben is észrevehetők voltak. Viszont a Műhely észlelési horizontja széles. Erre csak egy példát említve emlékezett meg Huxley Doors of Perception - innen származtatható a The Doors együttes neve is - kultikussá vált művéről, mely szintén a Műhelyben jelent meg. A horizont szélessége rögtön a tengert, mint a legtágasabb távlatot juttathatja eszünkbe. Erről pedig konkrét lapszámok emléke idéződhet fel. A tenger-számok, a magyar nyelvi mindenségben először tematizálták ily módon a tengert.
     "A Műhely azok folyóirata, akik építik és őrzik belső szabadságukat." - áll az 1998-as (ki tudja, miért elhagyatott) Műhely honlapján.
     Hogy kik is ők, arról máris kapunk egy kis ízelítő Szép sorjában pódiumra lépnek egy-egy rövid felolvasás erejéig a költők: Rába György, Szlukovényi Katalin, Báthori Csaba, Ferencz Győző, Mesterházi Mónika, Lator László, Gergely Ágnes, Szabó T. Anna, Kántor Péter, Tóth Krisztina, Takács Zsuzsa, Beney Zsuzsa, Tábor Ádám, Varga Mátyás, G. István László, Balla Zsófia.
     A művek elhangzása után Villányi László azokra az időkre emlékezett, amikor kibontotta a borítékokat, és először olvashatta ezeket a verseket. Az, hogy azóta ezek már megjelentek és így mások is olvashatták, az mindenképpen erőt ad a további küzdelmes évekhez.
     Ekkor került sor egy váratlan meglepetésre. A két és fél órát késő párizsi gépről egyenesen körünkbe toppanó Karátson Endrét köszönthettük, aki a versek sorát - vérbő humorral átszőtt - prózájával folytatta. Derülhettünk egy falikárpiton megörökített szűz és az őt körbevevő állatok szövevényes kapcsolatainak felgöngyölítésére tett kísérleten, melynek vezérfonala az erotika volt.
     A belső szabadságot építők munkája kifelé is hatott. Eszembe jutott a bibói megfogalmazás arról a Krisztusról, aki ráébredt a "szelídség mindenekfölött való hatalmára". Aztán hazabandukoltam, csak úgy, csendesen, mint ahogy a Műhely is jelen volt a Műcsarnokban, és jelen van az irodalomban.